Az elnökség tagjai:
Művészet és akadémia, vagy akadémiai eszme
Részlet Páskándi Géza 1992-ben megjelent esszéjéből
… A Magyar Művészeti Akadémia különösen büszke lehet, hogy nálunk az akadémiai törekvések már a Mátyás reneszánsz udvarában megkezdődtek, tehát az itáliai korszak idején. Még akkor is, ha a Magyar Tudós Társaság csak 1830 novemberében alakulhatott meg, Széchenyiék történelmi igyekezetével…
Hogy mi köze a tudós társaságnak a művészeti akadémiához?
Annyi mindenképpen, hogy a reformkorig főként a szépség szolgálói, a literátorok emlegették fel korszakról korszakra a gondolatát… És a nyelvművelők. Mert nálunk, vagy nálunk is a nemzeti szellem s az anyanyelv felszabadításával függött össze ez a harc. Nálunk és nemcsak nálunk bizonygatni kellett, hogy a nemzeti nyelv alkalmas a tudomány és az irodalom művelésére. Vajon Platónék hova jutottak volna, ha egy percig is kételkednek abban, hogy a görög nyelv ki tudja-e fejezni szépen és árnyaltan gondolataikat? Vajon a hordó „pre akadémikusa”, Diogenész kellő méltósággal felelhetett volna-e a császárnak, ha kételkedik a nyelvben, a görög hagyományban, mely észjárással ajándékozta meg?
A nemes indulatú szellemi elit tehát nem sértettségből alapít akadémiákat. Épp azért, hogy jobban megközelítse az egyetemesség szellemét. Európát. A glóbuszt. Az univerzumot.
Mi volna ehhez méltóbb eszköz a művészeti arzenálnál?
Lehet-e nemzet és ember iránt valami jóhiszeműbb, nagyvonalúbb, mint a művészet? Kevésbé kirekesztő?
Akarhatja-e jobban valami az ember méltóságát, a szabadságát, mint épp a művészet? S ezáltal akadémiája?
A művészet tágas lelke garancia egyetemességére. Az egyetemesség nem tűri az értékek szétforgácsolását. Céltudatos, vagy szándéktalan elszigetelését. Hogy előkelő idegenként járjunk egymás között, nem váltva, és főképp nem értve szót. Hiszen ma a haza, az egész magyarság, tán sosem tapasztalt nagy lehetőségekre néz. Évszázad-évezredvégi és történelmi sorsfordulókra vár. Az ifjúság és minden nemzedékek.
A Magyar Művészeti Akadémia tudja mindezt. Minden stílus az övé, amelyet a legmagasabb szinten művelnek. Minden magyar művésszel meg kívánja tisztelni magát, aki a hívására eljön.
Nem eltitkolni a tudást, bátran elmondani a tanítványok előtt.
A magyar alkotások rangját megmutatni másoknak, önmagunknak.
Egyesíteni minden nagyértékű erőt, bárhonnan is jön, akármit gondol szépségről, s világról.
Megteremteni a szuverén méltóságú kertet, mely független a földi hatalmaktól.
Csak a magyarságtól nem. És a szépségtől, igazságtól.
E vázlatos gondolatok jegyében indul a Magyar Művészeti Akadémia arra az útra, amelyet itt, ma történelemnek szeretne hinni.