Endrődi Gábor az ELTE Művészettörténeti Intézetének tanársegédje blogjában fontos megállapításokat tesz a Magyar Nemzeti Galéria beolvasztásával kapcsolatban: 1100sor.hu
Részletek a szerző engedélyével:
… A Duna TV csütörtök esti műsorát látva, úgy tűnik, a diskurzus kezd mellékvágányra terelődni, és nem tudom megállni, hogy ne írjam le – amilyen röviden csak tudom –, szerintem mi lenne a fővágány.
A műsor elején Baán László azt a kérdést tette fel a többieknek, hogy jó dolog-e, ha a magyar művészet egyetemes kontextusban jelenik meg. Ez a kérdés a jelenlegi ügy, a Nemzeti Galéria beolvasztása szempontjából irreleváns, és az absztrakciónak ezen a fokán nincs is értelme. Csák Ferenc és Mélyi József gyanútlanul besétáltak Baán utcájába, és noha ők is tudják, hogy miért irreleváns és értelmetlen ez a kérdés, később ezt már nem volt alkalmuk kifejteni. …
… Baán retorikája duplafenekű: A majdani összeköltözést, gyűjteményvegyítést adja meg az intézményösszevonás indokaként, amikor viszont valaki az intézményösszevonást kritizálja, akkor azzal védekezik, hogy egyelőre nem lesz összeköltözés. Ez nemcsak alapvető önellentmondás, hanem egyúttal az érdemi párbeszéd tudatos szabotálása is.
A Régi Magyar Osztály átvétele – tartalmi szempontból – csak azzal járna, hogy a magyarországi (és a Galéria ezen gyűjteményrészének esetében hangsúlyosan nem nemzeti!) művészet mint önálló kiállítási egység az egyik épületből átkerülne a másikba. Ezt azért kell hangsúlyozni, mert a Szépművészeti esetében az 1800 előtti gyűjtemények adják a múzeum fő profilját, a Galériában pedig a Régi Magyar gyűjteményei, bár számszerűleg eltörpülnek a többi gyűjteményrészhez képest, a műtárgyak anyagi és művészettörténeti értékét nézve, azokkal egyező súlyú egységét alkotják a műtárgyállománynak. Baán egész érvelése tulajdonképpen csak egy súlypontilag kis részére vonatkozik a két múzeum anyagának.
Jelenleg semmit nem tudni arról, hogy a Régi Magyar gyűjteményeivel mi történne az új épület 2017-re tervezett felépítése után. Jó okkal utaltak a tiltakozók az új épület finanszírozásának bizonytalanságára: még azt sem tudja senki, hogy lesz-e olyan EU-pályázat, amelyért a remények szerint indulhat a projekt.
Kevesebbet beszélnek róla, holott sokkal aggasztóbb a folytatás: az új épületbe való átköltözés Baán nyilatkozatai szerint is előfeltétele a Schickedanz-épület rekonstrukciójának, az pedig előfeltétele a Román csarnokban (a nyilatkozatok szerint a szárnyasoltárok majdani helyén) ma raktározott műtárgyak áthelyezésének.
A Régi Magyar gyűjteményéinek a beköltöztetésére az optimistán meghatározott 2017-es évhez képest is öt–tíz évnek kellene eltelnie. A Schickedanz-épület rekonstrukciójának és adaptálásának a finanszírozására még olyan szintű ötlet sem hangzott el, mint az új épülettel kapcsolatban. Hihető-e, hogy a Vár átalakításával megvárják majd a 19–20. századi és a régebbi anyag átköltöztetése közötti említett öt–tíz évet?
Mi lesz közben a műtárgyakkal? Nem kevésbé nyugtalanító a tárgyak átszállításának a kérdése. Ha a nemzetközi műtárgyforgalom normáinak megfelelően minden tárgyhoz egyedi – az érzékenyebbekhez klímatartó – ládát készítenek, akkor a végén horribilis, az építkezésekével összemérhető nagyságrendű számla jön ki, és arról sincs fogalma senkinek, hogy ezt ki fogja kifizetni. Ha ellenben lemondunk ezekről a normákról, akkor borítékolható a katasztrófa.
Hihető-e, hogy a Vár új lakói meg fogják várni, amíg a szakszerű szállításra meglesz a keret, és nem fogják a politikusok akárcsak merő tudatlanságból belehajszolni a gyűjteményt a katasztrófába?
Nemcsak az összes koncepcionális kérdésnek, hanem ezeknek a praktikus kérdéseknek is az utolsó részletig tisztázódnia kellett volna, mielőtt el lehetett volna dönteni, hogy felelősséggel vállalható-e a Galéria költöztetése, azaz hogy egyáltalán lehet-e intézményi átszervezésről beszélni.
Nem azt mondom, hogy az egyszer elhelyezett gyűjteménynek, az egyszer felállított szárnyasoltárnak az idők végezetéig ugyanott kellene állnia. Azonban ha elmozdítjuk, akkor nagyon pontosan és garantált feltételek ismeretében kell mérlegelnünk az „anyai előnyt” és a „magzati kockázatot”. A helyzet ehhez képest az, hogy az anyai előny – ha a sajtónak kínált lózungok mögé tekintünk, akkor hamar kiderül – valójában nem létezik, miközben a kockázatok felmérhetetlenek.”