Az 1956-os forradalom elfojtásának évfordulóján, a november 4-i nemzeti gyásznapon a Magyar Nemzeti Galériában megszólal Dés László zenéje, amit Böröcz András Akasztottak című szoborkompozíciójának tizenhét, hangszerként is szolgáló alakjára írt. Böröcz Andrást a bemutató előestéjén kérdeztük.
aP: Az Akasztottakat eddigi pályád kiemelkedő állomásaként tartja számon a szakirodalom. Hogyan, milyen körülmények között született ez a mű és miként alakult további sorsa?
Böröcz András (B.A.): Ez a munka nem sokkal azután készült, hogy 1986-ban kiköltöztem az Egyesült Államokba. New Yorkban találkoztam Daniel Carney zeneszerzővel, aki az a fajta zenész, aki nem üzletben vásárolt hangszereken játszik, hanem valamilyen módon megteremti a saját hangtartományát: akusztikus tárgyakat készít, s azokat számítógépes vezérléssel, a saját maga által írt programmal működteti. Sok dobot készített afrikai, óceániai mintára, de voltak gitárra emlékeztető zeneszerszámai is. Vele jó barátságba kerültünk, egy időre össze is költöztünk, megosztandó a megélhetési költségeket. Elhatároztuk, hogy csinálunk egy szobrot, ami hangszerként is funkcionál. Az akasztott embereket én találtam ki, és összesen 17 darabot készítettem kivágott platánfák kidobott, vastag ágaiból és aztán Dan „faragta bele a hangokat”, azaz alakította ki bennük fűrészgépével azokat az eltérő nagyságú üregeket, amelyek biztosították, hogy az egyes figurák különböző hangon szólaljanak meg, együttesen egy hangsort alkotva. Ha úgy tetszik, ez egy arte povera munka, hiszen szemétből kibányászott anyagból készült. Fontos eleme az esztétikum és a funkcionalitás összekapcsolása: ez a mű egyidejűleg szobor és hangszer, és nem nehéz hozzá a dobhoz kötődő antropológiai értelmezéseket találni, hiszen a dob egyszerre spirituális, ceremoniális és kommunikációs eszköz is. Különlegessége az is, hogy lebeg – mindez újabb rétegekkel ruházza fel és szokatlan kombinációkra ad lehetőséget.
Böröcz András Daniel Carney társaságában az Akasztottak készítése közben.
A művész jóvoltából
aP: Hogyan talált utat a mű a közönséghez?
B.A.: A Bronx Museumban volt akkoriban – és még ma is fut – egy Artist in the Marketplace nevű program, ami fiatal alkotókat segít abban, hogy meg tudják találni helyüket a művészvilágban. Az Akasztottakat e program keretében kiállították a múzeumban, ahol elég nagy sikert aratott, reprodukciója még a The New York Times-ban is megjelent. A kiállítás után a szobor visszakerült a műtermembe, de nem maradt ott sokáig. Nem sokkal később ugyanis meglátogatott a sajnos néhány évvel később elhunyt ismert hazai műgyűjtő és filmproducer, Budai György, aki éppen egy súlyos betegségből felépülve, szinte sorsszerűként kezelte találkozását ezzel a szoborral, amit később megvásárolt, majd – Magyarországon még nagyon ritkának számító nagyvonalú gesztussal – a Szépművészeti Múzeumnak adományozott. Ő volt az is, aki felkérte Dés Lászlót – akit különböző filmes projektekből már jól ismert –, hogy komponáljon az Akasztottakon megszólaltatható zenét. De nem állt meg itt sem: megnyerte Gothár Pétert, hogy a szoborról és a zeneműről csináljon egy filmet. Budai számára „ügy” lett a szoborból, amit sikeresen végig is vitt. Gothár végül egy 25 perces filmet forgatott. A filmről egyébként, amit aztán Gőz László (zenész, a BMC kiadó és zenei központ vezetője – a szerk.) tett DVD-n elérhetővé, a Budaihoz hasonlóan sajnos szintén viszonylag fiatalon meghalt Kisbali László írt kitűnő esszét. A szobor most a Szépművészeti Múzeum rekonstrukciója miatt nem látható, ezért is külön öröm, hogy egy koncert erejéig ismét nagyközönség elé kerülhet. A múzeum egyébként, az az érzésem, szereti ezt a szobrot, sorsának egyengetésében Geskó Judit is fontos szerepet vállalt.
Böröcz András az Akasztottak installálása közben a Magyar Nemzeti Galériában. Fotó: Hübner Dorka/Rosta József
aP: „Megszólaltak” a szobraid már korábban is?
B.A.: Igen, idehaza a Katona József Színházban két vagy három nagysikerű koncerten még 1999-ben, majd egy évvel később Soros György 70. születésnapi buliján Long Island-en, ahová Soros felesége hívta meg az egész produkciót, így a szobor egyszer még visszatért Amerikába is.
aP: Most a Galériában Dés László eredeti műve lesz hallható?
B.A.: Nem, a mostani bemutató alkalmából Laci hozzányúlt a műhöz, más lesz például a vokális rész, amit egy francia jazz- és etno-énekesnő, Leila Martial szólaltat meg, és szerepelni fog benne a fia, Dés András is, aki az eredeti bemutató idején még gyerek volt, ma egy nagyon tehetséges ütőhangszeres. Többet én sem tudok, ez Laci munkája, amit én egyszerű nézőként fogok meghallgatni. Könnyen lehet egyébként, hogy több koncert nem is lesz, mert a fa szárad, pusztul. A mostani koncertről mindenesetre high-tech felvétel készül, tehát a Gothár-filmen túl még egy változatban megmarad az utókor számára.
Böröcz András: Akasztottak, 1988-89, 17 különböző méretű szobor, platánfa. © Böröcz András, a művész jóvoltából
aP: Az Akasztottak nem sokkal azután született, hogy áttetted működésed színhelyét New Yorkba. Eleve tisztelgésnek szántad ezt a nagyszabású művet az 56-os forradalom mártírjai előtt?
B.A.: Nem, ezt a munkát a XX. század minden borzalma ihlette; amikor Memphisben állítottam ki, a színesbőrű látogatók úgy érezték, hogy a feketékkel szembeni lincselésekről szól. Az „én akasztottjaim” akárkik lehetnek, van közöttük terhes, van színesbőrű; a történelmi tragédiákat általában akasztottak kísérik. De természetesen értelmezhető ez a munka 1956 kontextusában is, hiszen ami miatt ez a mű létrejött, az a saját sorsomból is fakad; azt hiszem ennek a munkának nagyon megvan a közép-európai, kelet-európai íze. 1956 egyébként a születésem éve is, néhány hónapos csecsemő voltam a forradalom idején, így személyes emlékeim nincsenek az akkori történésekről. Otthon később nemigen beszéltünk erről, de azt tudom, hogy kommunista eszméket valló szüleim megkönnyebbüléssel fogadták a szovjet csapatok bevonulását. A történtek családi interpretációja tehát nagyjából megegyezett az ’56 utáni hivatalos magyar állásponttal. Számomra később természetesen jóval árnyaltabbá vált a kép, de úgy érzem, ’56-ot a magyar társadalom mindmáig nem dolgozta fel a maga teljességében és ez nyilván rányomja a bélyegét a mostani megemlékezésekre is.
Böröcz András: Akasztottak, részlet. © Böröcz András, a művész jóvoltából
aP: És mennyire illik bele a november 4-i koncert ezeknek a megemlékezéseknek a sorába?
B.A.: Értem a kérdést, és itt több dologra is szeretnék utalni. Egyrészt, ezt a koncertet nem az ’56-os Emlékbizottság által osztott pénzekből finanszírozzák, hanem a Szépművészeti Múzeum saját forrásaiból. Én ehhez a múzeumhoz több szálon kötődöm, nemcsak azért, mert az Akasztottakon kívül több más munkám is az ő tulajdonukban van, hanem azért is, mert az Erdély Miklós körül tömörült Indigó csoport, melynek aktív tagja voltam, egy ideig itt működhetett, amikor már mindenhonnan kirúgtak minket és itt hozhattuk létre a rajzszakkörünket is. Másrészt, úgy gondolom, hogy ha a múzeum két olyan, nem kompromittált művésszel akar részt venni a megemlékezésekben, mint amilyen Dés László vagy én, akikről azért lehet tudni, hogy hol állnak és mihez adják a nevüket, akkor az részünkről is vállalható. Amúgy a koncert kapcsán is létrejöhet egy olyan szituáció, amikor józanul lehet beszélgetni, vitatkozni ezekről a kérdésekről.
A koncertre november 4-én 19.00 órai kezdettel kerül sor a Magyar Nemzeti Galéria kupolacsarnokában (C épület 1. emelet)