Riport a Gallery by Night nyitókiállításáról, Szilágyi B. András szövegével, Kecskeméti Dávid fotóival.
Kedd este nyolc előtt pár perccel még két létra ágaskodott a Damjanich és Rottenbiller utca sarkán a jóformán üres kiállító teremben, ahol fiatal kurátorok igyekeztek beállítani a lámpákat a megnyitó előtt. 20 éve megy ez így minden tavasszal, a Tavaszi Fesztiválhoz kapcsolódó Gallery by Night rendezvénysorozat keretében, amely idén a Vakuemlékezet címet kapta.
Az első pár évben fiatal művészek úgy gondolták, hogy mókás 10 napig esténként egy éjszakára megnyitni az FKSE falait, és naponta-esténként cserélődő anyagokkal jelentkezni. Az első, 20 évvel ezelőtti rendezvényt Bencsik Barnabás kezdeményezte, aki 20 évvel később, immár a Ludwig Múzeum igazgatójaként jelent meg, hogy kedden este majd’ háromnegyed kilenc tájékán megnyissa a tárlatot.
A nyitónapon Keserue Zsolt és a szlovák Petra Feriancova egy-egy művét láthattuk. Az idei tárlat koncepciója hangsúlyosan is a Kárpát-medence népei, a közös közép-európai élmény felé nyitott: magyarországiak, határon túli magyarok, románok, csehek, szlovákok vettek részt a kiállítás eseményein. A legtöbb alkotó a hetvenes-nyolcvanas évek „gyermekei”, akik az összeomló kommunizmus alatt és a kilencvenes években szerezték legfontosabb impulzusaikat.
Nem volt a tárlat része, de mindenképp kiegészítette a kiállítást a faliújság, amin szlovák, magyar és román gimnáziumi történelem tankönyvekből voltak szemelvények. Ahány nép, annyi szempont, miközben a történelmi esemény azonos. A rendszerváltás környéke is ilyen történelmi esemény, ami az egyes országokban külön aspektusokkal gazdagodott. Ezekből lép ki egy-egy alkotó, aki a saját személyes nézőpontjából egy mű által fogalmazza meg a saját élményeit. Családi fotók egy halom National Geographicon, Petra Feriancikova esetében, vagy hatvanas évekbeli szobabelsők szövegidézetekkel Keserue Zsoltnál.
A pincében lévő videóinstallációk szintén különböző megközelítésekben a 20 évvel ezelőtti eseményekre, azok emlékeire referálnak így-úgy. Volt akinek a panelrengeteg adta az apropót egy formai játékra, a másik kivetítőn a bukaresti Casa Popului, másutt masírozó szovjet katonák képei váltak a vizuális játék eszközévé. Egyenként és együtt is hatásosan reprezentálták a kommunizmus végét, a gyermekkor díszleteként és a nem valós diktatúraként megélt fiatal generációk viszonyulását.
Ami húsz, esetleg harminc éve súlyos politikai állásfoglalás volt, itt csupán a gyermek játékos emléke. Tetriszezés a panelokkal, loopolás egy idős úr cigijével, formák, alakok, pont ahogy egy gyerek látja, illetve ahogy a felnőtt emlékezik a gyermekkorra. Ennek a gyermekiségnek legmegkapóbb kifejezése Kateřina Drľková, cseh művésznő installációja, ami inkább diaporámába oltott filmetűd. Gyermekkori és a nyolcvanas éveket idéző fotókat látunk, megelevenítve egy NDK-ba történő kirándulást, amikor sokadmagával a cseh család tagjai átmennek az NDK-ba cipót vásárolni.
A Képzőművészeti Egyetem elsőéves kurátor hallgatói, akik a szintén fiatal Szalai Borbála munkájában segédkeztek a kiállítás összeállításában, jórészt a nyolcvanas évek végének, a kilencvenes évek elejének szülöttei, egyidősek azokkal az emlékekkel, amelyek a kiállított műveket ihlették, sőt, a hagyománnyá vált rendezvénnyel is, amit most már ők ápolnak. Szép történet.