Mivel a lavinát október elején a nagyhatalmú amerikai producer, Harvey Weinstein szennyesének napvilágra kerülése indította el, sokakban alakult ki az a téves elképzelés – amire, ezt is látni kell, sokan sanda szándékkal tudatosan rá is erősítettek – hogy itt egy, a kulturális életre jellemző jelenséggel állunk szemben. E tekintetben december közepén a The New York Times öntött tiszta vizet a pohárba, amikor leltárba vette az összes, az elmúlt közel három hónapban az USÁ-ban nyilvánosságot kapott ügyet. A lista nem kevesebb mint 78 nevet tartalmaz; közülük 47-en már vették a kalapjukat, a többiek egyelőre átmenetileg nem töltik be korábbi pozíciójukat, s egy részük kategorikusan tagadja is a vádakat. S bizony a listán nem a művészeti színtér képviselői vannak többségben, hanem a politikusok, vállalati vezetők, bankárok, de találkozhatunk ismert bírók, politikai elemzők, újságírók nevével is. Ez persze csak az USA, de az másutt is egyértelműen látszik, hogy a kulturális szféra frekventáltsága a hírekben nem az esetek gyakoriságával, hanem a szereplők nagyobb ismertségével magyarázható.
A kulturális, művészeti szférán belül az ügyek nagyobbik része a showbizniszre koncentrálódik; a képzőművészeti terület – mondhatni, szerencsére – alulreprezentált, ami talán arra is visszavezethető, hogy ennek struktúrái – legalábbis a főszereplők, azaz maguk a művészek vonatkozásában – kevésbé hierarchikusak. Ezen a területen az első nagyobb hullámokat kavart ügy, amiről az artPortal is beszámolt, az Artforum című tekintélyes amerikai művészeti folyóirat társkiadója, Knight Landesman esete volt. Landesman – tulajdonrészét megtartva – visszavonult a lap operatív vezetéséből és jelenleg azokra a perekre készül, amiket részben ellene és a lap ellen indítottak kártérítést követelő áldozatai, részben ő maga kezdeményezett álláspontja szerint hamis vádak ellen. Az ügy nyilvánosságra kerülése után nagyon sokan hallatták a hangjukat, egyfelől a művészeti színtér öntisztulását követelve, másrészt pedig arra hívva fel a figyelmet, hogy e jelenség mögött is részben a szcéna női szereplőivel szembeni, ma is jól érzékelhető hátrányos megkülönböztetés áll, azaz ennek megszüntetése nélkül a szexuális zaklatás visszaszorítása terén sem remélhető komoly előrelépés. A legnagyobb visszhangot az a radikális változásokat sürgető levél váltotta ki, melyet a művészeti élet 150 közismert személyisége kezdeményezett, s amelyhez azóta többezren csatlakoztak.
A Landesman-ügy óta újabb fejek hullottak a porba. Elsőként Terry Richardson fotográfusé, aki főként divat- és portréfotósként vált ismertté, s az utóbbi években már jelentős galériákban is rendezhetett szóló show-kat. Nem mostanában merült fel először vele szemben, hogy zaklatja modelljeit, de csak a mostanra kialakult hangulat bátorította fel az érintetteket arra, hogy viselkedését nyilvánosan is számon kérjék. Perek még nem indultak ellene, de karrierje, úgy tűnik, véget ért: a nagy divatmárkák, mint a Valentino vagy a Bulgari és az ismert nemzetközi magazinok, így a Vogue, a Glamour, a Wired, a Vanity Fair és a GQ egymás után mondták fel a vele kötött szerződéseiket.
Az ausztrál-olasz származású Benjamin Genocchio két évig sem tölthette be a világ egyik legfontosabb művészeti vására, a New York-i The Armory Show igazgatói funkcióját, máris távozásra kényszerült. Pályáját művészeti szakíróként és kritikusként kezdte, komoly figyelmet keltett például az ausztráliai aboriginal művészet nemzetközi kereskedelmét kísérő korrupciót leleplező könyve. Olyan tekintélyes művészeti magazinok főszerkesztőjeként dolgozott mint az Artnet News, az Art+Auction és a Modern Painters. Róla is elmondható, amit Richardson esetében leírtunk: a vele szembeni vádak sem újkeletűek, de csak a Weinstein-ügy kirobbanása után erősödtek fel. Genocchio elismerte, hogy viselkedésével „nem mindig adta meg a nőknek a kellő tiszteletet”, nyilatkozatban kért elnézést áldozataitól és jelezte, hogy „jó útra tér”.
Jens Hoffmann napjaink egyik legkeresettebb kurátora – vagy legalábbis az volt, amíg számtalan munkaadójának egyike, a New York-i Zsidó Múzeum néhány alkalmazottja meg nem vádolta a velük szemben tanúsított tisztességtelen magatartással. A múzeum előbb felfüggesztette őt, majd néhány hetes vizsgálat után elbocsájtotta. Hoffmann korábban igazgatóhelyettesi funkciót töltött be a New York-i intézményben, ahol tavaly óta kurátorként dolgozott. A Costa Ricában született 43 éves szakember pályafutása Németországban kezdődött, ahol az első berlini biennálé, illetve a Documenta X. kurátorasszisztenseként tevékenykedett. A Zsidó Múzeum döntése utáni nyilatkozatában – miközben hangsúlyozta, hogy elnézést kér mindazoktól, akik viselkedését szándékaival ellentétben zaklatásként élték meg – nehezményezte, hogy a múzeum sem neki, sem ügyvédjének semmilyen felvilágosítást nem adott az ellene megfogalmazott vádakról és elbocsájtásának indokairól s a vizsgálatot anélkül zárták le, hogy őt meghallgatták volna. Hangsúlyozta azt is, hogy egész pályája során kiemelt figyelmet fordított arra, hogy projektjeiben a nőművészek súlyuknak megfelelő helyet kapjanak; az egyik „ikonikus, radikálisan feminista” nőművésszel, Martha Roslerrel két évtizeden keresztül működött szorosan együtt, s a jövő esztendőre tervezte nagyszabású retrospektív kiállítását. (A nyilatkozatra Rosler is reagált és megerősítette, hogy a maga részéről semmilyen negatív tapasztalata nem volt Hoffmannal e tekintetben, ugyanakkor elismerését fejezte ki mindazoknak, akik szót emeltek, amennyiben ez indokolt volt, elfogadhatatlan viselkedésével szemben.) Hoffmann nagyon sokat bukott az ügyön; felsorolni is hosszú azokat a megbízatásait, amiket néhány hét alatt elvesztett: megvált tőle többek között a 2019-es kiadását vele tervező Honolulu Biennálé Alapítvány; nem tart igényt további tanácsadói szolgálataira a nemzetközi Kadist Alapítvány és fizetés nélküli szabadságra küldte Detroit kortárs művészeti múzeuma, a MOCAD is, ahol kurátorként dolgozott. Veszélybe került az általa 2009-ben létrehozott, célközönségének a kurátorokat tekintő The Exhibitionist című folyóirat is, ahol viszont szerkesztőtársai mondtak fel azonnali hatállyal.
December közepéig úgy tűnt, hogy neves képzőművész nem szerepel a szcéna zaklatással vádolt szereplői között, ekkor azonban változott a helyzet: az egyik legismertebb élő amerikai képzőművésznek, Chuck Close-nak kell szembenéznie néhány egykori modellje vádjaival. A hosszú ideje kerekesszékbe kényszerült, 77 éves Close ráadásul a művészeti közéletnek is aktív szereplője: tag számos karitatív szervezet kuratóriumában, Bloomberg New York-i polgármestersége idején tagja volt kulturális tanácsadó bizottságának, Obama pedig kinevezte őt a Művészeti és Humán Ügyek Elnöki Bizottságába is. Utóbbi funkciójáról Donald Trump hivatalba lépése után mondott le.
Két egykori modell egymástól független megszólalásának időzítése nemcsak a Weinstein-ügy kiváltotta közhangulatnak köszönhető, hanem még konkrétabb oka is van: a New York-i metró 86. utcai állomását jelenleg Close 12 nagyméretű mozaikja, köztük egy önarckép díszíti; a két, akkor művészeti főiskolára járó modell ezek előtt naponta elhaladva döntött úgy, hogy a nyilvánosság elé tárja tapasztalatait. Állításuk szerint a művész annak ellenére kérte őket arra, hogy vetkőzzenek meztelenre, hogy ez nem volt benne előzetes megállapodásukban, ennek megtörténte után „provokatív” megjegyzéseket tett nemi szervükre, majd pénzt adott nekik, amiről ugyancsak nem volt szó. Azt a modellek sem állították, hogy bármiféle fizikai érintkezésre, akár csak érintésre is sor került volna köztük és a művész között. Close az elmúlt napokban tett nyilatkozatában hangsúlyozta: „ötven éven át senki sem panaszkodott rám, senkit nem ríkattam meg, senki nem menekült el a műtermemből. Ha bárkit zavarba vagy kényelmetlen helyzetbe hoztam, őszintén sajnálom, ez nem volt szándékomban. Elismerem, hogy mocskos szám van, de hát valamennyien felnőttek vagyunk”.
Nem tartozik szorosan jelen írás témájához, mégis jól jellemzi a szexuális zaklatások ügyében kialakult közhangulatot, hogy egy New York-i lakos éppen most indított petíciót annak érdekében, hogy a pedofíliával korábban is többször vádolt neves festő, Balthus, azaz Balthasar Klossowski de Rola Az álmodozó Thérèse című, „kihívónak” minősített 1938-as festményét vegyék le a Metropolitan Múzeum állandó kiállításának faláról. A petíciót néhány nap alatt csaknem 9 ezren írták alá. A múzeum nyilatkozatában elhárította a követelést, hangsúlyozva, hogy a Met hivatása, hogy „gyűjtse, tanulmányozza, megőrizze és bemutassa különböző korok és kultúrák művészetének jelentős alkotásait”. Természetesnek nevezték ugyanakkor, hogy a művek vitákat is kiválthatnak, melyek elől a múzeum sem zárkózik el.
A nyitókép Hodosy Enikő fotója, a Láthatatlan – te című diplomamunkájából.
