A Leonardo-év tulajdonképpen már megkezdődött, többek között a budapesti Szépművészeti Múzeum Leonardo da Vinci és a budapesti lovas című kiállításával, ami január első hétvégéjén már be is zárja a kapuit, sietnie kell tehát annak, aki még látni szeretné. E tárlat középpontjában a budapesti múzeum egyik legféltettebb kincse, a Leonardónak tulajdonított lovasszobor áll, kiegészítve számos, többségében a brit királyi gyűjteményből kölcsönzött Leonardo-rajzzal és a reneszánsz mester szobrászi elgondolásainak leghitelesebb közvetítőként ismert Francesco Rustici két munkájával.
Az évfordulóhoz kapcsolódó központi kiállításnak a párizsi Louvre ad majd otthont az őszi-téli hónapokban. A rendkívüli érdeklődéssel várt tárlatról egyelőre kevés információ látott napvilágot, sőt, még a megnyitó időpontját sem hozták hivatalosan nyilvánosságra – a sajtó október 24-i dátumról tud –, vélhetően azért, mert az is a különböző múzeumokban őrzött Leonardo-festmények megszerezhetőségének függvénye. Abból ugyanis a Louvre nem csinál titkot, hogy célja a ma Leonardo saját kezű munkájaként elismert 16-17 festmény közül minél többnek a bemutatása. És az sem véletlen, hogy az egyedülállónak ígérkező tárlatra a Louvre vállalkozik, hiszen ők öt Leonardo-festményt is őriznek – többet, mint a világ bármelyik más múzeuma, ráadásul köztük van a mester leghíresebb munkája, a Mona Lisa is. Hogy mennyire lesz sikeres a megaprojekt, az nem kis mértékben Olaszországon múlik – egyrészt azon, hogy sikerül-e az ott is tervezett kiállítások időpontjait úgy koordinálni, hogy azok ne essenek egybe a párizsi bemutatóval, másrészt azon, hogy átengedik-e a franciáknak például az Uffizi Múzeumban őrzött három festményt. A vita erről már évekkel ezelőtt elkezdődött és kezdetben szakmai szinten folyt – a kérdés elsősorban az, hogy a művek állapota lehetővé teszi-e szállításukat – de a legutóbbi olaszországi választások óta „beszállt” a politika is.
A hatalomra került jobboldali pártoknak nem tetszik, hogy Franciaország – szerintük – ki akarja sajátítani az ő Leonardójukat, akinek „mindössze annyi köze van Franciaországhoz, hogy ott halt meg” – ahogy Lucia Borgonzoni, a populista kormány kulturális miniszterhelyettese fogalmazott, nem zavartatva magát a tényektől. Könnyen lehet, hogy a politika és a szakma érvei végül összeérnek, mert az Uffizi igazgatója, a német Eike D. Schmidt is a kölcsönzés ellen foglalt állást. A másik izgalmas kérdés, hogy ott lesz-e a show-n az elmúlt két év legnagyobb publicitást kapott Leonardo-műve, a 450 millió dollárért gazdát cserélt Salvator Mundi. Az eredeti tervek szerint az emirátusi tulajdonba került festményt már hónapokkal ezelőtt kiállították volna a Louvre Abu Dhabi-ban, ám erre mindmáig nem került sor, mint ahogy a késedelem okáról sem jelent meg hivatalos információ. A csúszásra kétféle kézenfekvő magyarázat létezik: vagy a Leonardo szerzőségével kapcsolatos – egyes szakemberek által mindvégig hangoztatott – kételyek erősödtek meg, vagy a kép állapota rosszabb a feltételezettnél és bemutatása előtt további beavatkozást igényel. Leonardo tehát folyamatosan napirenden van és ez nagyszerű reklám a párizsi tárlatnak – a kiállítás kurátorai azonban ezzel együtt sincsenek irigylésre méltó helyzetben. A Leonardo-rajzok megszerzése – amiből a Louvre-nak ugyancsak van saját készlete is – már kevésbé ígérkezik nehéz feladatnak: a rajzok legnagyobb gyűjteményét őrző windsori Royal Collection nagyvonalú kölcsönzésre tett ígéretet. Leonardo alkotásai mellett a kiállítás bemutatja életműve tudományos kutatásának legfrissebb eredményeit is.
A brit királyi gyűjteményben őrzött mintegy 500 (!) Leonardo-rajz egy részét az évforduló kapcsán persze nemcsak Budapesten és Párizsban lehet megcsodálni, hanem Nagy-Britanniában is, méghozzá 2019 február 1. és május 6. között Leeds-től Cardiffon át Liverpoolig egyszerre 12 városban. A tucatnyi bemutató anyagát – helyszínenként tizenkét rajzot – aztán májustól a londoni Buckingham Palace-ban egyesítik és további rajzokkal egészítik ki őket, az elmúlt 65 év legnagyobb szabású Leonardo-rajzkiállítását hozva így létre.
Olaszország természetesen több kiállítással is készül az évfordulóra, ezeknek többnyire a Leonardo életében és munkásságában fontos szerepet játszó Firenze és Milánó, valamint a szülőhelyéhez közeli Vinci ad otthont. Az első kiállítás az Uffizi Képtárban már zajlik, sőt január 20-án már be is zár; ezen Leonardo híres kézirata, a Leicesteri kódex több mint 80 eredeti lapja látható más kéziratok társaságában. A kódex lapjai 1504-1508 között születtek és utoljára 1982-ben voltak kiállítva Firenzében, születésük helyén. Azóta a kódex tulajdonost váltott: egy 1994-es árverésen mai szemmel nézve olcsón, valamivel több mint 30 millió dollárért került Bill Gates tulajdonába. Milánóban a Castello Sforzesco-ban – ahol Leonardo egykor Ludovico Sforza herceg udvari művészeként és tudósaként működött – május 16. és augusztus 18. között lesz látható főleg ottani munkásságára koncentráló kiállítása.
A Leonardóhoz hasonlóan az egyetemes művészettörténet legnagyobbjai közé sorolt Rembrandt halálának 350. évfordulójához természetesen Hollandiában kapcsolódik a legtöbb kiállítás: Amszterdamban 6, Hágában 5, további 9 városban egy-egy tárlat mutatja be művészetét. A központi kiállításnak All the Rembrandts címmel a Rijksmuseum ad otthont február 15. és június 10. között. Amihez másutt sok múzeumnak kell összefognia, azt a Rijksmuseum egyedül is megoldja: leltáraikban 22 festmény, 60 rajz és 300 metszet szerepel a holland „aranykor” legnagyobb mesterétől. A múzeum további nagy attrakciója lesz az egyik legismertebb Rembrandt-festmény, a monumentális Éjjeli őrjárat élőben közvetített, így bárki által nyomon követhető restaurálása, aminek érdemi része a központi kiállítás bezárása után kezdődik majd és várhatóan évekig tart. A tárlatok sorából kiemelkedik még a hágai Mauritshuis Rembrandt-show-ja (január 31-szeptember 15.) és a Rijksmuseum október 11-én nyíló, 2020-ba is átnyúló kiállítása, ami Rembrandt munkáit spanyol kortársával, Velázquezzel párbeszédbe állítva mutatja be.
Lesznek persze Rembrandt-tárlatok Hollandián kívül is. Grafikai munkásságának például a müncheni Pinakothek der Moderne szentel – saját anyagából – nagyobb kiállítást szeptember 27. és október 20. között, a londoni Dulwich Picture Gallery Rembrandt fényei címmel rendez kiállítást október 2. és 2020. február 2. között, míg a mester ifjúkori alkotásait bemutató idei leideni tárlat, a 20 hollandiai kiállítás egyike, 2020 első felében az oxfordi Ashmolean Museumba megy tovább. Ez a múzeum maga is több mint 200 Rembrandt-metszettel rendelkezik, melyekből a liverpooli Lady Lever Art Gallery-ben rendeznek kiállítást június 1. és szeptember 15. között. A Denver Art Museum pedig beelőzött és a kiszemelt művek könnyebb kikölcsönözhetősége érdekében előre hozta kiállítását; a 2019. január 6-ig látogatható tárlat főleg papíralapú munkákat, egyedi rajzokat és metszeteket állít ki, de szerepel rajta néhány festmény is a művész pályájának különböző szakaszaiból.
Ahogy a Leonardo saját kezű alkotásaiként elismert művek száma, úgy a „Rembrandtok” mennyisége is változik időre időre – csakhogy utóbbi mester esetében az életmű lényegesen nagyobb méretei miatt ez gyakrabban esik meg. A szám persze nemcsak növekedhet, hanem csökkenhet is, de az utóbbi hetekben mégis a Rembrandt-művek listájának bővüléséről – és egy ehhez kapcsolódó botrányról – cikkezik a sajtó. Az ügy főszereplője érdekes figura: Jan Six XI. egyenesági leszármazottja annak a Jan Sixnek, aki a XVII. századi Amszterdam tekintélyes polgára, neves műgyűjtő és Rembrandt barátja, egyik festményének modellje is volt. Az ifjú Six – ilyen ősökkel aligha meglepő módon – művészettörténész és műkereskedő, a mindmáig megmaradt családi gyűjtemény gondozója. Six most azt állítja, hogy ő fedezett fel és szerzett meg 2014-ben és 2016-ban két olyan festményt, melyek szerzőségére csak azóta derült fény; a Rembrandt-szakértők azokat ma a mester saját kezű munkáiként ismerik el. Az Engedjétek hozzám a kisdedeket című festményt a kölni Lempertz aukciósháznál a 15-18 ezer eurós taksával szemben csak 1,5 millió euróért tudta megszerezni, ami jelezte, hogy a kép másnak is „gyanús” lehetett, de egy igazi Rembrandt értékéhez képest ez is aprópénz volt. A másik kép, a Fiatal férfi portréja a Christie’s-nél került kalapács alá Londonban a kölnihez hasonló becsértékkel, itt csak 156 ezer euróig tartott a licit.
Nem kevésbé érdekes a történet másik főszereplője, Sander Bijl sem. Ő egy ismert Rembrandt-restaurátor, Martin Bijl fia és ugyancsak műkereskedő. Állítása szerint ő ugyancsak biztos volt abban, hogy a portré Rembrandt munkája és meg is egyezett Six-szel, hogy a festményre együtt pályáznak, Six azonban végül egy pénzügyi befektetőt vont be helyette az üzletbe és kijátszotta őt, megszegve a műkereskedői szakma etikai szabályait. És van még egy, ugyancsak jól ismert szereplője az ügynek, a 80 éves Ernst van de Wetering, a talán legismertebb Rembrandt-szakértő, aki évtizedekig volt a Rembrandt életművét feldolgozó RRP (Rembrandt Research Project) tagja, majd vezetője, s aki mindeddig jó barátságban volt a két említett úriemberrel. Ennek most vége, Six ugyanis azt állítja, hogy ő hívta fel van de Wetering figyelmét a képre, aki aztán ezt „kifecsegte” Bijlnek. Az idős szakember természetesen vehemensen tagadja a vádat. Hogy kinek van igaza, kívülről aligha lehet megítélni, mindenesetre most ez az ügy is hozzájárul ahhoz, hogy Hollandia újra Rembrandt-lázban ég.
A cikk lejjebb folytatódik.