A cikk az East Art Mags program keretében készült, együttműködésben az Artalk.cz-vel. A programot a Visegrad Fund támogatja.
A 2014-ben megrendezett Holokauszt emlékév legnagyobb botrányát egyértelműen a budapesti Szabadság téren felállított Német megszállás áldozatainak emlékműve váltotta ki. A szobor egyszerű szimbolikája azt sugalmazza, hogy a német – és nem náci (!?) – megszállás alatt történteknek a magyar társadalom csak elszenvedője volt, felelőssége nem volt benne. Ez az üzenet komoly felháborodást váltott ki. A kormány először visszakozott, konzultációt ígért, majd végül mindezek ellenére, az esedékes választásokat kivárva mégiscsak megvalósította az eredeti emlékműtervet. Azonban a kész művet azóta sem avatta fel – javarészt a helyszínen azóta is folyamatosan zajló civil tiltakozás miatt, amely az Eleven Emlékmű / Szabadságszínpad nevéhez fűződik.
Ez az emlékmű egy abból a több százból, amelyet a 2010 óta regnáló Fidesz-KDNP kormány a „méltó megemlékezés” érdekében különböző emlékévek kapcsán országszerte emelt. A legtöbb újonnan felállított, történelmi traumákat tematizáló köztéri mű nem kapott visszhangot az országos sajtóban, pedig bőven volna miről beszélni.
A 20. század során a nemzetközi diskurzusban több paradigmaváltás is bekövetkezett a közösségi emlékezet formálása, ehhez kapcsolódóan a köztéri művészet és az emlékmű-állítás stratégiái körül. Robert Musil már az 1920-as években úgy fogalmazott,
hogy a köztéri szobrok a modern ember számára egyszerűen láthatatlanok, és rámutatott az elsősorban állami monopóliumnak számító gyakorlat autoriter jellegére.
A 60-70-es évek a kísérletezés évtizedei voltak, a művészek új eszközökkel, például utcai happeningekkel, performanszokkal vagy helyspecifikus művekkel próbálták megbontani részvétel és befogadás hagyományos berögződéseit a nyilvános térben. A 90-es években sok helyen megindultak a 20. század addig elhallgatott történelmi traumáinak megfelelő feldolgozása körüli viták, amelyek során a korábbi évtizedek művészeti kísérleteinek eredményeit is felhasználva, új típusú emlékműveket, illetve a történelmi traumákat feldolgozó és bemutató intézményeket hoztak létre.
Mechtild Widrich művészettörténész a viták eredményeként bekövetkezett szemléletváltást úgy foglalja össze, hogy az emlékműállítás új módszere nem a hatalmon lévőket, hanem a közösséget szolgálja.
Nem a nemzetfogalmon keresztül közelíti meg a történelmi traumákat, hanem a polgárt, mint individuumot szólítja meg, az egyén és a hatalom közti kapcsolatot is tematizálva. Ezzel teremti meg azt a lehetőséget, hogy a múlt eseményeinek megértése a személyes és politikai felelősségvállalást erősítse a jelenben és a jövőben.
Ezek a szempontok a poszt-szocialista államokban nagyrészt csak a rendszerváltást követően érvényesülhettek. Magyarországon a független alkotók körében visszhangra találtak az elképzelések, de a politika nem volt rájuk vevő: egy két elszigetelt példától eltekintve az egymást követő kormányok továbbra is a szobor- és emlékműállítás klasszikus modelljét tekintették mérvadónak. Ezt kitűnően reprezentálja az 1989 óta Magyarországon emelt több mint 12000 köztéri szobor és emlékmű – a civilek által működtetett köztérkép.hu adatbázisa ennyit tart számon.
Az első Fidesz kormány (1998-2002) jó érzékkel tapintott rá a történelmi emlékezet tematizálásának fontosságára és ennek politikai hasznára, és nem csak a retorika szintjén. Szobrok, emlékművek, valamint a történelmi traumák köré szervezett intézmények létrehozásába kezdtek. 2000-ben az országalapítás millenniumának apropóján a nemzeti identitás erősítésének érdekében országszerte többszáz emlékmű létesült. Ugyanebben a periódusban megnyitották a nyilas- illetve a kommunista diktatúra borzalmainak bemutatására vállalkozó Terror Házát is. Az intézmény (amely történelmileg fontos helyen, az egykori hungarista párt, illetve a későbbi kommunista állambiztonság székházában van) kezdettől rengeteg kritikát kapott, elsősorban az eseménytörténet és a nemzet felelősségének relativizálása és egyoldalú interpretációja miatt.
Ugyanekkor döntöttek a Holokauszt Emlékközpont létesítéséről is, de azt már az intézmények szakmai függetlenségét jobban tiszteletben tartó szocialista-liberális kormány valósította meg. A 2010-ben majd 2014-ben újraválasztott Fidesz kormánya aztán ismét elővette ezeket a témákat, amelyeket már kifejezetten programszerűen használt a kormánypropagandában központi szerepet játszó „nemzeti szuverenitás”, illetve az azt folyamatosan támadó „külső erők” illusztrálásához. Ennek a narratívának pedig fontos elemei voltak a történelmi traumák köztereken megjelenő „művészi” feldolgozásai.
2013-ban és 2014-ben a kormány két bizottságot hozott létre, ezek feladata három történelmi traumához kapcsolt emlékév lebonyolítását volt: 2014 a holokauszt, 2016 az 1944-45-ben a Gulágra hurcolt magyarok, illetve az 1956-os forradalom emlékéve lett. A bizottságok által kiírt nyílt pályázatok közt minden esetben volt olyan, amely új köztéri emlékművek felállítására adott lehetőséget, különösebb formai vagy tartalmi megkötés nélkül. Az első két pályázat esetében mindössze egy, illetve másfél hónapos határidővel lehetett benyújtani a terveket. A beérkezett pályaművekről a Holokauszt emlékév esetében a Miniszterelnökséget vezető államtitkár, Lázár János, az 1956-os emlékév kapcsán az emberi erőforrások minisztere, Balogh Zoltán döntött egy személyben. A Gulág emlékév esetében egy olyan bírálóbizottság határozott, amelyben a 13 művészettel foglalkozó személy a kormányzathoz mindenben lojális Magyar Művészeti Akadémia tagja.
Mind a kiírások, mind a bírálatok menete etikai és szakmai problémák sorát veti föl. A szándék komolysága kérdőjeleződött meg akkor, amikor tisztázatlan kritériumok alapján, független szakemberek bevonása nélkül döntöttek, olyan határidőkkel, amelyek lehetetlenné tették, hogy nívós tervek szülessenek. Nem is születtek.
Mindhárom emlékévnél néhány szimbólum ötlettelen ismétlése köszön vissza majd minden emlékművön. A holokauszt esetében ez a Dávid-csillag, a vasúti sinek, a szögesdrót és a sírkő murvakaviccsal. 1956-hoz lyukas zászlók és madarak, a Gulág emlékévhez pedig ismételten a vonat és a szögesdrót motívumai tartoznak. Ezek mellett pedig időnként felbukkannak a figurális zsánergiccs jellegzetes példái. Szinte az összes felállított mű nélkülözi a mélyebb tartalmat, semmitmondó, időtől és tértől független formalizmus zajlik.
De mire volt jó mindez? Miért van szükség többszáz újabb rossz köztéri mű felállítására?
Az ilyenfajta emlékművek értékét és értelmét nem a tervezésük közben folyó szakmai és társadalmi diskurzus, illetve annak konszenzusaiból építkező képzőművészeti megoldás határozza meg. Az alkotások kizárólag a kormányzati kommunikáció és a mögötte meghúzódó történelemfelfogás tükrében nyerik el értelmüket.
Az emlékéveknek, bár teljesen különböző történelmi eseményekre vonatkoznak, egyetlen állításra visszabontható üzenetük azonos: tragédia akkor történik, amikor a magyar állam elveszíti nemzeti szuverenitását, amikor a nemzeti akaratot elnyomja valamilyen kívülről érkező erő.
A történelmi objektivitást figyelmen kívül hagyva mosódik itt össze a náci és kommunista diktatúra, a különböző rendszerek hatalmi mechanizmusainak megértésének kísérlete nélkül. Mint ahogyan a cikk elején említett Német megszállás áldozatainak emlékműve esetében is láthattuk, ebben a narratívában a magyar társadalom kizárólag mint az események ártatlan, tétlen elszenvedője jelenik meg. Ebben a végletekig leegyszerűsítő történelemfelfogásban csak azokat a személyeket emelik ki, akik saját életüket is kockára téve álltak ellen az elnyomásnak, így ezek az elszigetelt személyes történetek válnak a kortárs nemzeti identitás egyetlen, reflektálatlan referenciapontjaivá. Retorikájában a kormány önmagát e hősies magatartás örökösének jelöli ki, a védelmező szerepét osztja magára: megóvja az országot a külső támadó erőkkel szemben, legyen az a Szovjet- vagy az Európai Unió, Moszkva vagy Brüsszel vagy akár egyetlen személy, Soros György.
A köztéri emlékművek így nem a méltó emlékezés helyei, hanem a kortárs politikai populizmus instrumentumai lesznek: a nemzeti történelemre való emlékezés valójában a kormány önlegitimációs kelléke.
A három emlékév keretein belül megközelítőleg 500 emlékmű felavatására vagy újraavatására került sor, ami a mintegy 3000 magyarországi település jelentős hányadát érintette. Ebből az is kikövetkeztethető, hogy a szoborállítási láznak van egy a fentebb vázoltaknál kézzelfoghatóbb haszna is. Az átadási ceremóniákon a helyi vagy országos Fidesz-politikusok, mint a nemzeti múlt letéteményesei jelennek meg, és a nemzeti identitást kisajátítva, a történelem, a kultúra és a művészet ürügyén egyszerűen erősítik a párt vidéki jelenlétét.
A kormány emlékezetpolitikájának torzításai, a Holokauszt emlékév után az 1956-os programok kapcsán is kiváltották a budapesti értelmiség hangos kritikáját. Valószínűleg ebből okulva a kormány a Gulág emlékévre a fővárosiak figyelmét már nem igyekezett felhívni. Ezt talán az az eset példázza a legjobban, hogy idén februárban szinte teljes csöndben adtak át egy monumentális Gulág emlékművet Budapest egyik régi pályaudvárán.
Magyarországon nem köztéri művészet van, hanem a nyilvános tér hatalmi kontrollja, a politikai reprezentáció funkciója felülírja az esztétikát, a mennyiség a minőséget, a szimbolikus tartalom a valóságot. Ezek a művek nem bírnak eggyel sem a Widrich-féle szempontok közül, nem szolgálnak senkit és semmit, kizárólag díszletelemek egy adott kurzus propagandájához. Nem az emlékezetpolitikai párbeszéd szimbolikus manifesztációi, hanem éppen a párbeszéd hiányát töltik ki, leplezik el.
A cikk lejjebb folytatódik.
