Baltimore legnagyobb múzeuma az utóbbi időben gyakran szerepel az amerikai újságok címoldalán. A legfrissebb szenzáció a sokoldalúságáról és extravaganciájáról egyaránt ismert, itteni születésű művész, John Waters adománya, illetve egészen pontosan nem is maga az adomány, hanem az ahhoz kikötött – mondjuk így, szokatlan – feltételek.
Igen, a BMA az utóbbi időben slágertémává lett, és nem mindig örömteli okokból. Mint arról mi is beszámoltunk, a közgyűjteményekben őrzött műtárgyak elidegenítéséről az utóbbi időben újult erővel fellángolt vita középpontjában is ez az intézmény állt, hiszen itt tervezték a legnagyobb és talán legkevésbé elkerülhetetlen eladásokat, amiket aztán a legutolsó pillanatban lefújtak – igaz, egyelőre csak átmeneti jelleggel. Addigra azonban a múzeum vezető testületeinek több tagja már lemondott, néhány gyűjtő pedig visszavonta korábbi, adományozásra vonatkozó ígéretét.
A legújabb hír viszont nem beígért műtárgyak visszavonásáról, hanem egy friss adományról szól. Az adományozó maga is a város szülötte, a 75. évében járó John Waters, aki a 70-es években megbotránkoztató, a jó ízlés határait feszegető, esetenként azokon átlépő kultfilmjeivel vált világhírűvé. Waters azonban nemcsak filmrendező, hanem színész, író, egyetemi oktató és nem utolsó sorban – főleg fotóalapú munkákból és installációkból álló – számottevő életművet létrehozó képzőművész, valamint ismert műgyűjtő is. Utóbbi ténykedéshez saját bevallása szerint egy gyerekkori élmény adta meg a kezdő lökést. Idézzük: „Az első mű, amit még gyerekként megvásároltam, egy kétdolláros Miró-poszter volt a Baltimore Museum of Art shopjában az 50-es években. Otthon feltettem hálószobám falára és a játszótársaim szinte ellenséges reakcióiból megértettem, hogy a művészet provokálni, sokkolni, bajt keverni is tud. Egész életemre eljegyeztem magam a gyűjtéssel. Igazán stílszerű, hogy annak a 60 éves munkámnak a gyümölcsei, ami arra irányult, hogy megtaláljam azt a fajta új művészetet, ami engem is megijeszthet, összezavarhat, végül ott találnak otthonra, ahol anno minden elkezdődött – szülővárosom múzeumában.”
A fenti vallomásból is kitűnik, hogy Waterst szoros szálak fűzik Baltimore-hoz és annak legnagyobb múzeumához, ahol egyébként két éve a John Waters: Indecent Exposure című nagyszabású retrospektív tárlattal tisztelegtek a vizuális művészetek terén végzett munkássága előtt. A művész most úgy döntött, hogy nagyvonalú adománnyal lepi meg a múzeumot, ami részben gyűjteményének 375 darabját, részben pedig 90 saját munkáját tartalmazza – utóbbiak közül jó néhány szerepelt a 2018-as kiállításon. A művek Waters halála után kerülnek a múzeum tulajdonába. Waters gyűjteménye szinte kizárólag XX-XXI. századi amerikai – vagy Amerikában is működő – mesterek, összesen 125 művész alkotásait tartalmazza, olyan húzónevekkel, mint Andy Warhol, Roy Lichtenstein, Christopher Wool, Richard Artschwager, Cy Twombly, Diane Arbus, Cindy Sherman, Nan Goldin vagy Thomas Demand. A felsorolásból is látszik, hogy a gyűjteményben a festmények és rajzok mellett komoly teret kaptak a Waters művészetében is fontos szerepet betöltő fotók is. Watersnek a múzeumnak ajándékozott saját alkotásai jól reprezentálják munkássága gondolati és műfaji sokszínűségét; az összeállításban, amivel a BMA egy csapásra a legnagyobb Waters-kollekció birtokosának mondhatja magát, nyomatok, szobrok, mixed media munkák és videók egyaránt helyet kaptak.
Mindez önmagában is fontos hír lenne, de azért nem világraszóló szenzáció; az amerikai múzeumok történetében az ilyen, sőt az ennél nagyobb volumenű adományok sem számítanak ritkaságnak. Ami ezt az adományt igazán beszédtémává teszi, az az időzítés, és a vele együtt kikötött feltételek; ezek ugyanis állásfoglalást jelentenek olyan kérdésekben, amik jelenleg élénken foglalkoztatják a múzeumi színteret. Az egyik ilyen kérdés a közgyűjteményi tárgyak elidegeníthetősége, amiben Waters kétszeresen is állást foglalt: egyrészt azzal, hogy az adományt azt követően jelentette be – bár ez akár a véletlen műve is lehet – miután a múzeum átmenetileg lemondott gyűjteménye három kiemelkedő darabjának értékesítéséről; másrészt azzal – és ez már semmiképp sem véletlen – hogy az adományozás feltételei között szerepeltette, hogy ezeket a műveket a múzeum nem adhatja el. Ahhoz viszont néhány más adományozó irreális igényével szemben a tárgyalások kezdeti szakaszában sem ragaszkodott, hogy az általa adományozott művek folyamatosan láthatók legyenek; a megállapodás szerint gyűjteményének öt darabja és egy saját munkája kerül be az állandó kiállításra, ami persze ugyancsak nem örök időkre szól. Lesz viszont, előreláthatólag 2025-ben egy időszaki kiállítás, ahol a látogatók a teljes Waters-gyűjteménnyel megismerkedhetnek.
A másik neuralgikus kérdés a múzeumok és az adományozók viszonya, elsősorban az, hogy meddig szabad egy múzeumnak elmennie a gyűjtők kegyeinek megnyeréséért. Ez a témakör sem új, de a vitának az utóbbi években új lendületet adott néhány adományozó erkölcsi lejáratódása és mindenekelőtt a Sackler-ügy, amiről itt számoltunk be részletesebben. Röviden: a Sackler-család egy súlyos függőséget okozó gyógyszer forgalmazásával gyarapította vagyonát, aminek egy részét aztán múzeumok nagyvonalú támogatására használta; a világ több neves múzeumában őrzik termek, vagy akár egész épületszárnyak a jótevők nevét. Miután bizonyítást nyert, hogy az általuk ártalmatlannak minősített gyógyszer milyen súlyos veszélyeket hordoz, számos eljárás indult ellenük, amikben példátlan mértékű kártérítésekre ítélték őket. A perek hatására nevük szép lassan eltűnt a legtöbb múzeumból, megmaradt viszont a vita arról, szabad-e ilyen mértékben elköteleződni egy-egy szponzor mellett. Több múzeum át is írta névadási szabályzatát, többnyire megszüntetve az örökös névhasználatot és meghatározva azt a maximális időtartamot, amíg a múzeum valamely része a szponzor nevét viselheti. A múzeumokat tömörítő szervezetek pedig ajánlásokat adtak ki arra vonatkozóan, milyen adományozási feltételeket – például állandó bemutatási kötelezettség – ne fogadjanak el az intézmények.
Waters nyilvánvalóan jól ismerte ezeket a vitákat, amikor közölte a múzeummal: az ő adományának az a feltétele, hogy a jövőben két mellékhelyiség viselje a múzeumban a nevét. Mint később mondta, a múzeumban először azt hitték, hogy viccel, de ő komolyan gondolta. Kérésének hátteréről megoszlanak a vélemények; a leggyakoribb interpretáció szerint a gyűjtőknek azt az igényét akarta ezzel nevetségessé tenni, hogy épületrészleteket neveztessenek el magukról. De lehet, hogy inkább a múzeumok voltak a célkeresztjében, amik hajlandóak erre egy-egy jelentős adomány felében. Waters maga nem ilyen megfontolásokkal magyarázza döntését; szerinte ez olyasfajta impulzust adhat, mint Marcel Duchamp ikonikus, cím nélküli 1917-es objektje, ami köztudottan nem más, mint egy porcelán piszoár. Persze valószínűleg ezt sem gondolja teljesen komolyan, azt viszont már inkább, hogy kívánsága összhangban áll azoknak a műveknek a szellemével, amik helyet kaptak gyűjteményében: „humorosak, konfrontatívak, minimalisták és megőrjítik az embereket”. Mint mondja, felmerült benne az is, hogy kollekciójának egyes darabjait is a róla elnevezett mellékhelyiségekben helyezze el. Többek között Tony Tasset A nadrágomba vizeltem című printjére vagy Mike Kelley-nek arra az akrilképére gondolt, ami úgy néz ki, mintha egy nagy rakás ürüléket ábrázolna. Erről az elképzelésről azonban – vélhetően a múzeum nem kis megkönnyebbülésére – végül lemondott.
A BMA némi hezitálás után végül belement Waters kérésébe, de rátett egy lapáttal: a két mellékhelyiség mellett az épület európai művészetnek otthont adó szárnyában az egyik rotundát is róla nevezték el.
Nyitókép: Divine a John Waters rendezte PINK FLAMINGOS (1972) című filmben. THE KOBAL COLLECTION / DREAMLAND PRODUCTIONS
