Budapest főváros vezetése cikksorozat formájában kezdeményez közös gondolkodást egy lehetséges új, fővárosi, köztéri szobrászati, köztéri művészeti koncepció megalapozására. Az artportal feladatának érzi, hogy a város utcáin, terein látható szobrokról és emlékművekről, az elhelyezésük demokratikus, ugyanakkor szakmai garanciákat is jelentő folyamatáról szóló konstruktív, kritikai párbeszéd platformja legyen – ezért szívesen ad helyet ennek a sorozatnak.
Gy.Németh Erzsébet, humán területekért felelős főpolgármester-helyettes vitaindítójával kezdtük, amely itt olvasható. Wehner Tibor művészettörténész, író cikkében az emlékmű- és szobor “túltermelési válságot” írta le, az okait vizsgálta és javaslatot is tett a felszámolására. Most Kertész László művészettörténész cikke a köztér funkcióiból, a köztérhasználat és a demokráciahiány összefüggéseiből és az emlékműszobrászat paradoxonából kiindulva fogalmaz meg javaslatokat. Farkas Viola művészettörténész írásában amellett érvel, hogy fel kellene hagyni köztéri emlékművek, szobrok létesítésével Budapesten, és ehelyett a közönség edukációjára, a városlakóval való együttműködésre kellene koncentrálni. Most két kurátor, Sárai Vanda és Gadó Flóra cikkét közöljük, akik az elmúlt hónapok nemzetközi fejleményeinek, szobordöntések összefüggésében gondolják végig a kérdést.
Az elmúlt hetekben ismét megélénkült a vita bizonyos emlékművek és köztéri szobrok légjogosultságáról: a Black Lives Matter mozgalom hatására 2020 május-júniusában sorra “hullottak” a kolonialista, rabszolgatartó múlt kétes figurái vagy olyan politikusok, akiknek döntései mára enyhén szólva problematikusnak tűnnek. A mi régiónkból nézve a szobordöntések és eltávolítások a szocialista múlt feldolgozásának kérdésével kapcsolódnak szorosan össze: épp ezért érdemes összeszedni a jelenlegi szoboreltávolítások kapcsán felmerülő nézőpontokat, és – részben magyar kontextusba is helyezve – javaslatot megfogalmazni arra nézvést, hogy tulajdonképpen mi a szerepük ma ezeknek az emlékműveknek és a hozzájuk való viszonyulásoknak. Cikkünkben nem pro-kontra szeretnénk érvelni a szobordöntés mellett vagy ellen, hanem a vélemények heterogenitását figyelembe véve, tágabb értelemben gondolkodni a történelem, az emlékművek és a köztér viszonyáról.
Az artportalon Deim Réka alapos cikkében már összefoglalta egyrészt az emlékműnek mint több évszázados múlttal rendelkező reprezentációs eszköznek a feladatát, történetét és ennek nyomán azt is, miként változik a történelemről alkotott szemléletünk és hogyan válnak egyes szobrok vagy emlékművek, mint szimbólumok, megkérdőjelezhetővé. Az elmúlt évtizedekben egyre több irányból próbálták felülírni – akár a történelemtudomány, a képzőművészet, vagy az olyan kritikai elméletek, mint a posztkolonializmus területén – azt a hegemón történelemszemléletet, amely szerint “a történelmet a győztesek írják”, így az utókor az ő nézőpontjukból ismerheti meg egy adott esemény történetét. Egyre fontosabbá vált, sőt, kötelező érvényűvé, hogy a “vesztesek” korábban marginalizált, háttérbe szorított hangja és perspektívája is bekerüljön a történelemről és a múltról való gondolkodásba, az elhallgattatás feloldása által komplexebb történelemképet létrehozva. A mostani Black Lives Matter mozgalom is ehhez az áramlathoz csatlakozik, amelybe többé már nem fér bele a gyakran még a mai napig is kizsákmányoltak hangjának elfojtása, az elnyomók dicsőítése, tágabb értelemben pedig a fehér szupremácia jelképrendszere. És leginkább a köztéren nem fér bele, ami elvben éppen a közé: miként is maradhatnának ezek után ott olyan szimbólumok és alakok, amelyek valamilyen csoport elnyomásához köthetők? A mostani szobordöntési és -eltávolítási vita tehát tulajdonképpen nem új, inkább a már hosszú ideje tartó, a történelmet és múltfeldolgozást újragondoló kritikai diskurzus logikus folytatása, azonban hosszú idő után most először került a faji alapú elnyomás ma is meglevő formáiról szóló valós viták kereszttüzébe, radikális pozíciókat megfogalmazva; azokat a közvetlen előzményeket pedig, amelyek meghatározók voltak a mozgalomra nézve (például Cecil Rhodes szobrának eltávolítása 2015-ben a Fokvárosi Egyetem campusáról) ez a cikk foglalja jól össze.
Maradjanak vagy menjenek? De hová?
A két álláspont a következőképp foglalható össze: az egyik szerint megkérdőjelezhető voltuk ellenére is a helyükön kell hagyni a szobrokat. Nélkülük kiradírozódna és láthatatlanná válna az a típusú történelmi reprezentáció és múltfelfogás, amelynek nevében létrejöttek, és hiába a jelenbeli negatív konnotáció, ezeknek a szobroknak továbbra is az a feladatuk, hogy emlékeztessék az embereket arra az időre és társadalmi-politikai helyzetre, amikor felállították őket. Népszerűbbnek tűnik az az álláspont, amely szerint az eltávolításuk miatt nem felejtődnének el ezek a történelmi alakok, hiszen annál sokkal mélyebben beágyazottak a közoktatásba és a kulturális emlékezetbe, szerves részei a történelemről és a tágabb értelemben vett világról alkotott képünknek. Szó sincs tehát a szobordöntések és -eltávolítások esetében tényleges kiradírozásról. Ugyanakkor az erről való diskurzusnak nem opcionálisnak, hanem kötelező érvényűnek kell lennie, ha nem csak a szavak szintjén tartjuk fontosnak az egyenlőség vagy a kisebbségek jogai melletti kiállást. Azaz fel lehet fogni egyfajta gesztusként is, amely szükséges, ám nem elégséges feltétele annak, hogy felülvizsgáljuk, mi kerülhet a közterekre, illetve hogy miként viszonyuljunk ezekhez a korábban odakerült, de megkérdőjelezhető emlékművekhez.
Mondhatjuk tehát, hogy noha sok esetben a szobrok ledöntését radikálisnak ítélte a közvélemény, arról látszólag konszenzus alakult ki, hogy fontos lenne nyilvánosan beszélni az eltávolítás miértjeiről és hogyanjáról. Előzménynek tekinthető a számos (nagy)városban az elmúlt években alkalmazott utcaátnevezés (például Berlinben, ahol többek között Németország gyarmati múltjával összefüggő utcákat neveztek át az ún. Afrika-negyedben, vagy Londonban, ahol ennek kapcsán megalakult a Közterek Sokszínűségéért Bizottság), intézményátnevezés (legutóbbi példa a holland Witte de With múzeum átnevezése, amiről online lehet szavazni), vagy például Amerikában bizonyos ünnepnapok, mint például a Columbus Day elleni küzdelem, amelyet az elmúlt években számos államban már Indigenous Peoples’ Day-nek (Őshonos Népek Napja) neveztek. Az utcaátnevezések fontos első gesztusnak tekinthetők, amelyek ha felülkerekednek a logisztikai és bürokratikus nehézségeken (térképváltoztatások, önkormányzatokkal való egyeztetés), képesek lehetnek újragondoltatni velünk egy utcáról vagy városrészről alkotott képünket. Ugyanakkor sok olyan esetet is láthatunk, amikor a hatalom egy adott teret (ahogy ez például a Széll Kálmán tér esetében történt) folyton az aktuális politikai érdeke szerint nevez át, megtörve ezzel a hely történetének folytonosságát.
A szobrok jövőjét illetően kevésbé radikális irányzat képviselői meghagynák helyükön a szobrokat, de különböző táblákkal, magyarázó feliratokkal helyeznék őket kontextusba, elmagyarázva a történelemkönyvekből kimaradt történeteket. Noha elsőre úgy tűnhet, ezzel mindenki jól járna, hiszen nem történne “kiradírozás”, ugyanakkor megjelenne egy új diskurzus, feltehető, hogy ezek az intervenciók a 21. században már nem sokat érnének. Látszatmegoldásnak tűnnek inkább: mivel ritkán gondolkodunk el egy megszokott szobor funkcióján, történetén, jelentésén, kicsi az esély arra, hogy megálljunk egy kihelyezett táblánál vagy poszternél és elmélyedjünk az új interpretációkban.
Az elbontást támogatók legnagyobb kérdése, hogy hova kerüljenek az eltávolított alkotások. Elég nagy népszerűségnek örvend a múzeumba való áthelyezés gyakorlata (például miközben még kérdéses, hova kerül Konyev marsall prágai szobra, II. Leopold antwerpeni szobra a Middelheim Múzeumba, Jan Pieterszoon Coen szobra pedig valószínűleg a hoorni Westfries Múzeumba megy), mert ez esetben komplexebb lehetőségek állnak rendelkezésre az említett magyarázó feliratoknál. Egyes történeti vagy nemzeti múzeumok gyűjteményébe illesztve lehetőség lenne arra, hogy a tárgy különböző és sokszor ellentmondásos társadalmi, politikai és művészeti jelentésrétegei világossá váljanak a látogatók számára, s ez célzottabb figyelmet jelentene, mintha ezt a köztérben próbálnánk meg.
Egy friss eset, Edward Colston 17. századi kereskedő és politikus (aki vagyona jelentős részét afrikai rabszolgakereskedelem során szerezte) bristoli szobra például a tüntetők által kihelyezett táblákkal együtt és összefestve fog bekerülni a gyűjteménybe. Ugyanakkor itt olyan logisztikai akadályokba ütközhetnek a múzeumok, mint a lépték kérdése: a közterekre tervezett, igen nagy méretű szobrok bajosan férnek el a meglévő múzeumi terekben és elég költséges lehet egy-egy ilyen áthelyezés – noha néhány esetben valószínűleg megvalósítható. Épp ezért vált közkedvelt gyakorlattá a nálunk sem ismeretlen szoborparkok létrehozása, ahol szabadtéren, egymás mellett lehet bemutatni eltávolított szobrokat és emlékműveket. Deim Réka is idézi cikkében az Utrechti Egyetem professzorát, Ann Rigneyt, aki szerint “a múlt újraértelmezése a már meglévő tapasztalatok és stratégiák alapján is lehetséges” és aki a „budapesti Szoborparkot emelte ki a problematikus emlékművek „hatástalanításának” konstruktív megoldásaként.” Kérdés azonban, hogy nem túlzott hatástalanításról van-e itt szó? Számos szoborpark, ahogyan a budaörsi Memento Park is, tulajdonképpen csak összegyűjti a szobrokat, a felhalmozásból fakadóan elvész a kontextus, és inkább a Nyugat-Európából ideérkező turisták számára válik érdekes látványossággá. Ahogyan ezt Frazon Zsófia írja Múzeum és kiállítás. Az újrarajzolás terei című könyvében (Gondolat Kiadó, PTE Kommunikáció-és Médiatudományi Tanszék, Budapest-Pécs, 2011), itt “a prezentációból nem a kronológia hiányzik, hanem a művek egyedi jelentése, értelmezési tartománya. A metaforikus szóképeken alapuló narratív történet nem képes bemutatni a látogatóknak a rendszerváltás előtti negyven év köztéri szoborművészetét, a szobrok és terek ünnepi és hétköznapi kontextusát, a hatalom működését, és az ellenállás felszínre kerülését”.
Frazon több példa elemzésével – mint amilyen Varga Imre Kun Béla-emlékműve vagy Kisfaludi Strobl Zsigmond Felszabadulási Emlékműve – mutatja be, az áthelyezésből fakadóan miként alakulnak át vagy válnak láthatatlanná egy-egy emlékmű jelentésrétegei. Amellett érvel, hogy a szabadtéri kiállításon a szobrok egyedi műtárgyként való megjelenésére nincs lehetőség, hangsúlytalanná válik a kontextus amelyben létrejöttek (noha Boros Géza közreműködésével a szoborparkról megjelent egy katalógusként is értelmezhető könyv), valamint hiányzik egyfajta értő reflexió a közelmúlttal kapcsolatban, amely magába foglalná a felelősségvállalást és a kritikát is (Frazon 2011, 108, 111.). Noha ebben a közegben létrejön egy sajátos párbeszéd a művek között, de a szobrok és a látogatók közt már nem, az építészeti elemek által dominált térből hiányoznak a kontextust teremtő muzeológusi magyarázatok és így inkább olyan, mintha valamilyen érdekes színházi vagy filmes díszletben sétálnánk, amely nem igazán támogat minket abban, hogy a jelenből nézve jobban megértsük a múltat. A szoborparkok létrehozása, noha logikus lépés, épp a jelentől való leválasztás és a művek önkéntelen fikcionalizálása miatt rejthet magában veszélyt. Frazon Zsófia szavaival “egy szürreális panteonban járunk, amely kiemelte a kultusztárgyakat a térből, leválasztotta azokat hétköznapi vetületükről, közös térbe állította őket, mégis elszakította a kultusztól, marginalizálta és egyediségükben hozzáférhetetlenné tette jelentéseiket.” (Frazon 2011, 112.)
Ráadásul a Szoborpark megléte se garancia arra, hogy egy város utcái mentesülnének az ellentmondásos szobroktól – jó példa erre maga Budapest is. Keveseknek kell talán bemutatni A német megszállás áldozatainak emlékműveként inkább hírhedté mint híressé vált szobrot, amit a korábban ritkán tapasztalt ellenállási akciók miatt ugyan el nem bontott, de 2014 nyara óta fel sem avatott a kormány. A történelemhamisítónak nevezett szobor elleni legfőbb kritika, hogy szimbolikája szerint a korabeli hazai hatóságok nem felelősek a koncentrációs táborokba hurcoltak és meggyilkoltak haláláért, hiszen ők maguk is a német megszállás áldozatai voltak. A szobor felállítása elleni tiltakozóakcióból nőtte ki magát az Eleven Emlékmű közössége, amely egyfajta “ellen-emlékműként” alkot alternatív emlékezeti formát, nyilvános beszélgetések szervezésével és a párbeszéd fontosságának hangsúlyozásával, idestova hat éve.
A Black Lives Matter szobordöntési hullámmal szinte párhuzamosan eszkalálódott a botrányoktól szintén nem mentes, budai turulszobor esete is a 12. kerületben, amelynek feloldása sem tanulság nélküli. A szobrot 2005-ben a II. világháború katonai és polgári áldozatai emlékére, építési engedély nélkül állíttatta a még Mitnyan György vezette 12. kerületi önkormányzat. [1] [2] Hosszas viták és tiltakozások után a Fővárosi Bíróság is kimondta: le kell bontani, azonban a kerület következő polgármestere, Pokorni Zoltán mindezidáig kiállt mellette. Nem várt fordulatként azonban Pokorni nagyapjáról, Pokorni Józsefről, akinek a neve, mint áldozat szerepel az emlékművön, kiderült: aktív részese volt a nyilas öldöklésnek. Neve több más gyilkoséval együtt szerepel az áldozatok nevei közt a szobor talapzatán, az emlékmű így őket is áldozatként tünteti föl. A polgármester ezt követően egy szakértői bizottság vizsgálatát rendelte el, amely arra jutott: “maga a jelkép, a helyszín, a koncepció, az üzenet problematikus, sőt kegyeletsértő.” A csavar azonban itt következett: a turulszobor sem szoborparkba, sem múzeumba nem kerül, de nem is bontják el – az áldozatok neveinek eltávolítását követően egyszerűen átminősítik első világháborús emlékművé. A tanulság pedig? Megfelelő brandinggel semmi sem lehetetlen.
Továbbgondolva az eddigieket, felmerül a kérdés: ha ezeket a szobrokat el is távolítják, vajon kell-e helyettük valami más? Érdemes-e lecserélni például a gyarmati múlt alakjait más “hősökre”, akik az elnyomás különböző formái ellen harcoltak? Jelenjenek meg most a több évszázadon keresztül elnyomott vagy elfelejtett alakok a köztereken, kevésbé monumentális formában, újragondolva az emlékművek zsánerét, de figuratív módon? Vagy az emlékművek diskurzusának egy másik ágából ismert ellen-emlékművekként absztrakt, elvontabb ábrázolásokon keresztül? Vagy, ahogy a 2018-as Berlin Biennale címe szólt: We don’t need another hero, azaz nem kell nekünk másik hős?
Kik ma a mi hőseink, és jó-e, ha szobrot állítunk nekik?
A szoboreltávolításokat ellenzők többnyire azzal érvelnek: jó okunk van emlékezni hőseinkre, akik fontos cselekedeteikkel vívták ki a halhatatanságot a történelem egy bizonyos pontján, épp ezért a jelen kontextusából relativizálni szerepüket nem szabad. Ez azonban ennél lényegesen bonyolultabb kérdés.
Hogy csak pár példát említsünk: levon-e Thomas Jeffersonnak a Függetlenségi Nyilatkozat megszületésében betöltött kulcsfontosságú szerepéből az, hogy az Amerikai Egyesült Államok harmadik elnöke rabszolgatartó volt? Hogy Winston Churchill átvezette Angliát a nemzet “legsötétebb óráján”, érvénytelenné válik-e attól, hogy a brit miniszterelnök emellett történetesen rasszista és antiszemita is volt? A válasz természetesen nem, ugyanakkor azt legalább ugyanilyen fontos hozzátenni, hogy az előbbi nem is teszi meg nem történtté az utóbbit. Lehet persze azzal érvelni, hogy az adott történelmi pillanatban mások voltak az elfogadott morális sztenderdek, ugyanakkor (ahogy erről Kapelner Zsolt is hosszan elmélkedik esszéjében), amennyiben ezek az államférfiak tisztában voltak tetteik minimum megkérdőjelezhető morális vetületeivel, akkor igenis felelősségre vonhatók döntéseik miatt. Az pedig, hogy kizárólag történelmi jelentőségük alapján ítéltetnek meg és kapnak hangsúlyt a közbeszédben (és a köztérben), legalább annyira köszönhető az elmúlt évszázadok történészei és politikusai által kreált történelmi narratíváknak és az eddig elnyomott csoportok láthatatlanságának, mint a különböző történelmi korok eltérő morális normáinak.
Bőven akadnak elképzelések arra, hogy a korábban a köztérben nem reprezentált társadalmi csoportok miként nyerjék el az őket megillető helyet. Hogy csak egy hazai példát említsünk: a Hosszúlépés városi sétákat szervező csapatának WonderWoman névre keresztelt kezdeményezése azt célozta, hogy a magyar fővárosban több, nőket ábrázoló szobor is helyet kaphasson – felmérésük szerint ugyanis még állatszoborból is többet látni Budapest utcáin, mint nőkről megemlékezőt. Kezdeményezésük kétségkívül pozitív, ugyanakkor általánosítva ugyanez az elv felvethet némi logisztikai problémát: tekintve ugyanis, hogy az évszázadok során hány társadalmi csoport volt rendszerszintű elnyomás áldozata a világban, ennek köztéri korrekcióját nehéz nem úgy elképzelni, mint hogy az utcák minden szabad felületét a maguk korában el nem ismert alakok foglalják el, és valószínűleg még ez sem lenne elég leróni az évezredes penitenciákat minden elnyomott csoport vagy egyén esetében. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem érdemes törekedni a revízióra és a megkésett, de kiérdemelt elismerésre, ugyanakkor mégsem feltétlenül ez a szoborállítási gyakorlat az üdvözítő út.
Jelen pillanatban megkerülhetetlennek tűnik az egyéneknek állított szobrok gyakorlatának felülvizsgálata: emellett érvel véleménycikkében Charlotte Higgins is, a The Guardian vezető kulturális szerkesztője, aki azt fejtegeti, hogy a jelenlegi szoborállítási praxis leginkább a görög isteneknek állított szobrok formanyelvét idézi, ezért az őket megillető dicsőség a múlt bronzba öltöztetett hőseinek osztályrésze. Ez a gondolatmenetet jó kiindulási alap lehetne: a görög istenek ugyanis komplex karakterek, a görög mitológia pedig szinte másról sem szól, mint az istenek hadakozásáról és arról, hogy időről időre, a halandókhoz hasonlóan, ők maguk is a gyarlóság áldozataivá válnak. Ezzel szemben azonban a keresztény kultúrkörben az istenalak mindenható és tévedhetetlen, és az isteni rangra emelt hősöktől sem várunk el kevesebbet. A baj azonban az, hogy ilyen magas piedesztálról elég nagyot lehet zuhanni. Fontos lenne belátni, hogy halandó emberek sosem lesznek tévedhetetlenek, sem támadhatatlanok, és piedesztálra emelni őket immanensen együtt jár azzal, hogy a cselekedeteik mások (jelen esetben az utókor) számára bizonyos tekintetben elfogadhatatlanok lesznek.
A másik fontos felismerés pedig pont ezt az utókort érinti: az emlékművek legtöbbször egy adott kor politikai hatalmának reprezentációs szándékairól szólnak. Azt, hogy egy korszak kit tart hősnek, lényegesen több tényező befolyásolja, mint az adott személy jócselekedetei. A hősi alakok kiválasztása akarva-akaratlanul emlékezetpolitikai játszmákba torkollik, s ezek a köztérbe kerülve valós ideológiai csatává fajulhatnak. Aktuális példa erre az a budapesti Horthy-szobor, amely, miután 2013-ban nem kapott közterületi engedélyt, a Szabadság téri Hazatérés templomának lépcsősorain talált otthonra, és amelyet a mostani szoborrongálási hullámmal egyidőben, épp a napokban öntött le tiltakozásképp vörös festékkel egy nő.
Szakértők között egyre gyakoribb az a meglátás, hogy hús-vér emberek mellszobrai nem lehetnek megfelelő reprezentánsai a történelemnek. Túlzott leegyszerűsítésük okán nem hagynak teret a komplexebb értelmezésnek, és a jó-rossz dichotómiájában a jó oldalára állítanak egy ennél összetettebb, bonyolultabb emberi lényt. Korunk érdekessége az a példa is, hogy a koronavírus-járvány miatt a lett fővárosban, Rigában éppen az orvosoknak állítanak hatméteres szobrot, hálából a járvány alatt végzett munkájukért. Az elmúlt hónapok karanténban töltött ideje alatt jócskán átalakult a hősiességről alkotott képünk, ami akaratlanul is maga után vont bizonyos osztálykérdéseket is – kezdve onnan, hogy kik tehették meg, hogy karanténban maradjanak, és kik nem.
Fölösleges volna szobrok sorsán keseregni?
A szobrok eltávolítása körüli vitákban hangossá vált egy ezektől független, de nem kevésbé heves hang is: eszerint a szobrok eltávolítása felett elmélkedni túlzottan elitista, miközben a rendszerszintű elnyomás ugyanúgy átszövi és megkeseríti az elnyomottak mindennapjait. Az ő olvasatukban egy-egy szobor sorsának alakulása túlontúl szimbolikus kérdés ahhoz a végtelennek tűnő feladatlistához képest, ami előttünk áll, hogy a társadalmi feszültségeket csillapítani tudjuk. Ebben a tekintetben például az is esetleges, hogy állítunk-e szobrot a járvány idején helytálló orvosoknak, amíg az egészségügyi finanszírozás anomáliáira nem születik megoldás.
Ezzel az érveléssel alapvetően nehéz vitatkozni, és talán nem is érdemes. A kérdést ugyanis nem vagy-vagy formában kell megfogalmazni, azaz nem szobrokról vitatkozunk vagy a társadalmi egyenlőtlenségek feloldásán dolgozunk. Ezek ugyanis sokkal szorosabban függnek össze, mint elsőre gondolnánk. Fontos például azt is megfigyelni, hogy a szobrok sorsáról ugyan többnyire az azokkal professzionálisan foglalkozók, újságírók illetve politikusok fogalmaznak meg álláspontokat, a szobordöntésekre alapvetően nem ők biztatnak. A Black Lives Matter mozgalomtól nem függetlenül, de a feketék polgárjogi kérdéseihez csak távolabbról kapcsolódva, évszázados gyarmati sorba taszított és/vagy elnyomás alatt álló csoportok frusztrációi jutnak felszínre az utóbbi időszakban, és képesek valahogyan formát ölteni, utat törni maguknak a szoborrongálásokon, és egyéb – ilyen értelemben – szimbolikus aktusokon keresztül. Ebből pedig nagyon is jól látszik, hogy a szimbólumok nemcsak egy szűk, értelmiségi réteg számára fontosak.
A kortárs művészetben sem ismeretlen a köztéri szobrokkal való interakcióba lépés, illetve a szobrok újraértelmezése. A mára klasszikusnak számító Krzysztof Wodiczko köztéri intervenciói nemcsak azért érdekesek, mert a művész már a ‘80-as évek óta jelen van velük a képzőművészeti színtéren, hanem azért is, mert jellegzetes, a szobrokat különböző vetítésekkel újraértelmező munkáihoz hasonló tiltakozó akciók részét képezik a BLM-mozgalom tárházának is. Az egyik legikonikusabb ilyen momentum Richmondban, Robert E. Lee konföderációs tábornok szobránál esett meg: az összefirkált, több mint 18 méter magas emlékműre a BLM-tiltakozói mozgalmuk betűit és George Floyd arcát vetítették ki. Virginia állam szenátora azóta a megosztó tábornok szobrának eltávolítása mellett döntött. Wodiczko egy márciusi, az artnetnek adott interjújában úgy fogalmazott, “fontos segítenünk az emlékműveknek, hogy hasznosak tudjanak lenni az élők számára”, akkor még talán nem is sejtve, hogy szavai milyen gyorsan kapnak aktualitást.
Hasonló konklúzióra jut Banksy is, aki a bristoli Edward Colston-szobor ledöntését követően saját Instagramján tette közzé javaslatát, amellyel mind a szobordöntőknek, mind pedig a szobrot menteni kívánóknak kedvezett. Tervezete szerint a szobrot vissza kellene állítani eredeti helyére, a nyaka köré drótot tekerve, köré pedig a tiltakozók életnagyságú szobrát kellene elhelyezni a szobor ledöntésének pillanatában. Ez a megoldás a tüntetőtáblákkal és összefirkáltan múzeumba kerülő szobrok street art megfelelője lehetne, amiben az az érdekes – félretéve a kissé túlzónak hangzó elképzelést – hogy a jelen reakciói és maga a vita kerülne a mű középpontjába.
Sokat hivatkozott művész a román Alexandra Pirici is, aki sajátos “enactmentjein” keresztül számos köztéri szobrot dinamizált karrierje elején. Ezekben a munkákban nem eseményeket, történéseket játszott újra, hanem történelmi szobrokat tett élővé és az foglalkoztatta, hogy az élettelen, szilárd anyagisággal rendelkező szobrot megelevenítse és aktiválja valamilyen módon a köztéren, akár a járókelők számára. Pirici a szobrot egy másik médiumban (ami a test) úgy reprodukálja, hogy tisztában van a jelentésváltozásokkal, amelyek ezáltal lezajlanak. Az If you don’t want us, we want you című munkában például I. Károly, Románia első királya (1881-1914) lovasszobrát elevenítik meg a peformerek. Pirici a détournement kifejezést használja, tehát kifordítja, átfordítja, felforgatja a monumentális történelmi szobor alapját, amely a másfajta méretbe és anyagiságba való áthelyezésből fakad. Pirici „enactmentjei” újra testközelbe hozzák ezeket az emlékműveket, lehozza őket a járókelők szintjére, a gesztusokon és a mozgáson keresztül rekontextualizálják, hogy kire és miért is emlékszünk. És azt is felveti, hogy ma kiknek kellene emlékművet állítanunk, ha egyáltalán.
Úgy tűnik tehát, hogy ami eddig egy viszonylag szűk, szeparált közegben számított fontos kérdésnek, látszólag egyik napról a másikra tömegek ügyévé lett. A globális szobordöntési hullám pedig nagyon is azt sugallja, hogy a bálványok ideje leáldozóban van, és itt az idő felülvizsgálni a köztereinket uraló és sokakat kirekesztő narratívákat.
A cikksorozat Budapest Főváros Önkormányzata Főpolgármesteri Hivatalának támogatásával jelenik meg.
