Jövőre 100 éves a Bauhaus, és sokfelé, elsősorban Németországban hatalmas évad indul a centenárium alkalmából. Ennek előjelzője egy weimari program volt, amelyen felvezettek sok mindent a jövő évi történésekből. Itt vett részt egy pódiumbeszélgetésen Daniel Hug, akinek az édesanyja Hattula Moholy-Nagy, a Bauhaus egyik legnagyobb alakjának lánya.
Daniel Hug Zürichben nőtt fel, majd az Egyesült Államokba költözött az édesanyjával. Az Art Institute of Chicago növendéke volt, fotográfiával foglalkozott, majd galerista lett. Jelenleg Európában él, 2008 óta ő az Art Cologne nemzetközi művészeti vásár igazgatója, illetve a Moholy-Nagy Foundation vezetője is. Ez a jelentős művészeti vásár nagyon is nyitott a magyar művészet felé, itt debütált például 2015-ben a Bookmarks sorozat, amely a magyar neoavantgárd jelenkori felfutása nyitányának tekinthető.
Daniel Hug Weimarban adott interjút az artportalnak, a Bauhaus hagyományról, Moholy-Nagyról, a családi örökségről és a magyar művészetről is beszélgettünk.
artportal (ap): Különös folyamat az, ahogyan egy, a maga idején radikálisnak számító művészeti, építészeti és szellemi irányzat nevéből egyszercsak brand válik. Az eredeti kontextusából kikerül és védjegy lesz belőle. Sok minden elhalványul abból, amit a név eredetileg jelentett, és sok olyasmi is belekerül, ami talán nem volt az alapítók szándékai között. Vagy száz év után elkerülhetetlen az ilyesmi?
Daniel Hug (DH): Már a Bauhaus-on belül megjelentek elképzelések, ideológiák, amelyek nem is állnak annyira távol attól, hogy ez a név védjegy legyen. Amikor Walter Gropius elmondta a nagyapámnak, Moholy-Nagy Lászlónak, hogy mi is a Bauhaus, már akkor ott volt a dologban egyfajta indusztriális esztétika. A nagyapám Johannes Itten helyére került az iskolába, a fém műhely élére – Kandinszkij és Klee is megjelentek a mesterek között –, és már akkor kritizálták páran, hogy idejött ez a fiatalember, hozza a maga konstruktivista ideológiáját és máris milyen határozott elképzelései vannak arról, hogy például a festészet az micsoda. A húszas évek a Weimari Köztársaságban elég zsúfolt korszak volt, és Gropius keményen dolgozott azon, hogy a politikát távolt tartsa a Bauhaustól. Különféle megegyezéseket kötött az ipari és a politikai szereplőkkel, egyesúlyozott, hogy a Bauhaus iskolát folytatni lehessen. Ez végül Weimarban nem sikerül, elköltöznek Dessauba, ahol felépítik a Gropius tervezte új épületüket. 1928-ban aztán Gropius leköszön az iskola vezetéséből, és Moholy-Nagy, a vele való szolidaritásból szintén leköszön. Hannes Meyer, svájci születésű építész veszi át az iskola vezetését, aki kommunista, vele pedig megjelenik a Bauhausban ez az ideológiai elem, ami elég hamar meg is öli magát a Bauhaust, ez 1930-ra meg is történik. 1931-ben aztán az iskola Dessauban sem maradhat tovább, Berlinbe költöznek, Mies van der Rohe veszi át a vezetést, hogy ismét depolitizálja a Bauhaust, bár akkor már elég késő volt bármihez is. Ami pedig a branding-et illeti? A németországi politikai folyamatok jelentették az okát annak, hogy sok művész, építész, designer, író, értelmiségi emigrált, beleértve a nagyapámat is. Ő 1935-ben Londonba ment, majd ’37-ben Chicagóba, ott alakul meg az Új Bauhaus, ez egy évig tart, és aztán elindul a saját iskolája, a The School of Design. Ebből lesz aztán az Institute of Design, ami ma az Illinois Institute of Technology részét képezi. Szóval, az Institute of Design most is létezik, és nagyon nagy hatása lett. Például sokan az ötvenes-hatvanas évek fotográfusai közül innen kerültek ki, mint Harry Calahan, Kenneth Josephson, Barbara Crane, akik nagyban alakították azt a művészetet, amit ma ismerünk. Chicagóba emigrált Mies van der Rohe is, átvette az Armour Institute-ot és aztán az ő iskolája is az Illinois Institute of Technology része lett, akárcsak Moholy-Nagy iskolája, és egy sor meghatározó alkotó kerül ki ezekről a helyekről. A Bauhaus egykori növendékei egyszerűen szétrajzottak a világban és vitték magukkal a Bauhaus esztétikáját és építészeti elveit. Gondoljunk például Arieh Sharonra, aki egész Tel-Aviv, sőt Izrael képét határozta meg. Vagy Max Bill-re, aki szintén Bauhaus növendék, és 1953-ban megalakítja az Ulm Schule-t, amit sokan a Bauhaus folytatásának tartanak. Tehát a hatás sokrétű és szerteágazó, és ha körülnézünk, a kubo-futurista építészet csak az egyik szembeötlő nyoma, mert a Bauhaus a képzőművészettel, a design-nal és a színházzal is kacsolatban állt. A branding tehát valamiképp természetes folyamat volt. Manapság pedig szükségszerű.
ap: Gyerekek vagy unokák gyakorta küzdenek a családi örökséggel, azzal az árnyékkal, amit egy híres művész jelent. Önt mikor kezdte foglalkoztatni, hogy ki volt Moholy-Nagy László? Mit jelentett a családi múlt? Esetleg olyasmit, amivel szemben fogalmazta meg önmagát?
DH: Nem, azt nem mondanám. Én 1968-ban születtem, és úgy 1980 körül kezdett tudatosulni bennem sok minden. Akkoriban nagyon érdekelt a punk zene, és éppenséggel működött akkor egy Bauhaus nevű zenekar. Nem volt közük a Bauhaus mozgalomhoz, Peter Murphy és társai csak kisajátították a logót és azt a fajta vizuális világot. Én magam nem játszottam punk zenekarokban, csak érdekelt a zene. A művészeti mozgalmak, esztétikai hullámok olykor átugranak egy-egy generációt és másutt tűnnek fel újra. A Bauhaus-mítosz sokszor eltűnt az idők folyamán, úgy hiszem, hogy mondjuk az ötvenes-hatvanas években egy Breuer Marcell-féle szék egyáltalán nem volt divatos. Igazából csak a korai hetvenes években került elő ismét. Mindig megvolt bennem egy nagy adag tisztelet az egykori Bauhaus mozgalom és a tagjai iránt, így a nagyapám iránt is. Tíz-tizenegy évesen tudatosult bennem, hogy művész volt, fontos figura, és később aztán kezdtem azt is látni, hogy ennek hatása van arra, hogy a lánya, vagyis anyám milyen döntéseket hozott az életében, és végső soron arra is, hogy az én életem miként alakul. És minden logikusnak kezdett tűnni. De a saját dolgaimat csináltam, érdekelt a zene, a Bauhaus nevű zenekar és az, ahogy ők, mondjuk így, felhasználják az eredeti Bauhaus esztétikát, mint ahogyan az akkori egész industrial music színtér felhasználta a húszas évek munkáskultúráját, ipari esztétikáját. Fogékony lettem az esztétikai kérdésekre, de amikor elhatároztam, hogy művész leszek, nem mondtam el senkinek, hogy a nagyapám ki volt. És nem is akartam olyasmit csinálni, mint ő. A nyolcvanas évek végén folytattam művészeti tanulmányokat, a konceptuális művészet újraéledésének ideje volt, illetve gender- és rassz kérdések uralták a diskurzust, amihez én, heteroszexuális, fehér férfiként, úgy éreztem, nem sok érvényeset tudok hozzátenni. Fotográfiával foglalkoztam. Nyitottam egy galériát, először azért, hogy magamnak találjak egyet, de végül nem akartam a saját dolgaimat ott kiállítani. Másokkal kezdtem foglalkozni, felfedezni alkotókat, és a galéria beindult. Én pedig kedvet kaptam hozzá, és éreztem, hogy nem művésznek kell lennem, hanem sokkal inkább galeristának. És ez egyszersmind megoldotta a dilemmát, hogy miként kezeljem a nagyapám alakját és örökségét. Nem akartam az ő munkáit bemutatni, a galéria akkor még új volt és kicsi, és persze én sem rendelkeztem azzal a tudással, mint most. A vele való viszony pedig végül nagyon személyes lett – noha nem találkoztam soha vele, hiszen viszonylag korán meghalt –, mintha párbeszédet folytattunk volna, anyám személyén keresztül is.
ap: A galériától aztán elvezetett az útja oda, ahol most is tart, az Art Cologne igazgatója jónéhány éve. Mi érdekli ebben a munkában leginkább?
DH: Az Art Cologne vezetését tíz éve, 2008-ban vettem át. Ez az az idő volt, amikor letisztult bennem, kicsoda is Moholy-Nagy, hogy mit kezdhetnék ezzel az örökséggel, és az elmúlt tíz-tizenöt évben egyre nyitottabb lettem a múlt iránt, a dolgok eredete és fejlődéstörténete iránt. Az Art Cologne története is érdekelt, ez az első ilyenfajta vásár. Voltak más vásárok, ahol művészek mutatták be a munkáikat, különféle piacok, ahol megjelentek klasszikus művek, de amikor 1967-ben elindult az Art Cologne, még Kunstmarkt Köln néven, az valami újszerű volt. Kortárs galériák mutatják be az élő kortárs művészek munkáit, akikkel szorosan együtt dolgoznak. Köln pedig egészen a német újraegyesítésig nagyon fontos művészeti centrum volt, és bizonyos vonatkozásban most is az.
ap: Magyar művészek is emigráltak oda 1989 előtt, és magyarországi művészek is találtak ott akkoriban bemutatkozási lehetőséget, galériásokat…
DH: Így van. Kölnnek abszolút fontos szerepe volt a kilencvenes évek közepéig, amikor aztán fokozatosan Berlin vette át a helyét. Ami pedig nekem érdekes volt, hogy egy hatalmas art fair-t, amelyen 2008-ban 260 galéria vett részt, miként lehet fókuszáltabbá, működőképesebbé tenni, miként lehet számára korszerű profilt találni, magasabb minőséggel. A galériák számát az évek alatt fokozatosan lecsökkentettük 175-re. Az első években volt a legnagyobb a lendületünk – Kölben akkor már mindenki feladta a reményt, a vásár a mélypontján volt, és innen csak fölfelé vezethetett az út. Az első 4-5 évről vannak a legjobb emlékeim. Sokat dolgoztunk azon, hogy a helyi galériákat megnyerjük, a szomszédos Düsseldorfból például egy galéria sem akart jönni az elején. Meg kellett győznünk olyanokat, mint a Galerie Hans Mayer vagy a Sies + Höke, hogy egy nagyon erős helyi vásárt is akarunk és fontos a jelenlétük. Sok neves amerikai művészt német galériák is képviselnek, szóval, nem feltétlenül kellett a nagy nemzetközi neveket bevonzani azonnal, hanem megkeresni a helyi galériákat, amelyek a szóban forgó művészekkel dolgoznak. Meg kellett találni az arányokat.
Courtesy Balazs Denes collection, Elizabeth Dee NY
ap: Az Art Cologne a kelet-közép európai galériák felé is nyitott. Egyebek mellett az utóbbi években itt startolt a Bookmarks sorozat is, bemutatva a magyar neoavantgárdot, kortárs összevetésben. Hogy látja ezeket a folyamatokat?
DH: Most voltam Londonban, a Frieze-en, és ott a Bookmarks egy új változata debütált a Vinyl Factory-ben. Az ebben résztvevő galériák kibontják és újrafelfedezik a neoavantgárdot, ezt a lenyűgöző művészettörténeti mozzanatot. Most már van néhány katalógus és könyv, az Art Cologne is részt vett és részt is vesz ebben (2015-ben jelent meg Bookmarks-kötet az Art Cologne együttműködésében – a szerk.). Kell egy-két generáció, hogy az emberek felismerjék az avantgárd jelentőségét, ez ritkán történik meg a maga idejében – és ez egy nemzetközi folyamat. Németországban pedig már a hetvenes évektől jelen volt a magyar művészet, Bak Imre, Maurer Dóra, Tót Endre rendszeresen kiállítottak akkor is. Emlékszem arra, amikor a kilencvenes években a hatvanas-hetvenes évek lengyel művészete előkerült, és arra is, hogy ez galériákon keresztül történt. Megjelentek az Art Basel-en és a dolog hirtelen fölemelkedett. Úgy vélem, hogy a korszak magyar művészete még erősebb és fejlettebb is, mint például a lengyel. És meglehet, hogy mindez visszautal a Bauhaus-ra, a magyar jelenlétre a Bauhausban: van egyfajta hagyomány, például a konstruktivizmuson keresztül, ami tovább él és előkerül. A művészeti világ olyan módon is fejlődik, hogy a múltat értékeli át és fedezi fel újra – van egy hivatalos történet, és közben ott húzódik az, ami valójában történt. Ehhez a kereskedelmi galériák új generációja is kell, és pont ez az, ami Magyarországon most megvan.
Nyitókép: Diákok a Bauhaus iskola menzájának teraszán, 1931-ben. Ismeretlen fotós munkája. Forrás: Stiftung Bauhaus Dessau
A cikk lejjebb folytatódik.