Az emberi termékenység és a reprodukció kérdéskörét, valamint az ezekhez kapcsolódó jogokat és társadalmi tabukat számos módon meg lehet közelíteni és ezek a kortárs művészetben is megjelennek. Van például a kultúr- és művészettörténeti “belső párbeszéd” kerete vagy módszere, amely sajnos gyakran fordul egyfajta eurocentrikus köldöknézésbe. Aztán van a kortárs feminista művészetet pár éve leuraló traumafétis, pszichológiai élveboncolás és politikai propagandaművészet (ebből az utóbbi nem szitokszó, szerintem van/volt belőle jó is, de a többség nem túl innovatív). Ezen kívül pedig van az utóbbi időkben szintén divatos techno-utópista fantáziálgatás, ami azért tulajdonképpen még mindig egy modernista és szcientista lineáris fejlődésmodell erőltetésének tekinthető. Ezekkel szemben – az én értelmezésemben- Vékony Dorottya egy antropológiai keretet választott, amely frissen és bátran hat ebben a kínálatban.
Azt hiszem, egy ilyen keretet autonóm módon használatba venni valójában sokkal nagyobb nyitottságot, kockázatvállalást és munkát igényel, mint a bevett politikai vagy pszichológiai toposzokat illusztrálni (ahogyan azt a kortárs művészet feladatát illetően sokan félreértik). Az alkotások szabadon utalnak a női reproduktív szervekre (így például a Labirintus című munka a petefészekre, a Barlang című installáció pedig a méhre) és idézik meg a közel-keleti, afrikai, távol-keleti és aboriginal kultúra motívumait éppúgy, ahogyan az európai avantgárd szürrealista hagyományának vizuális kultúráját is. De ebben jóval több van annál, mint hogy egyszerűen csak elismételjük és állást foglaljunk az emberi kultúra sokfélesége és egyetemes tapasztalataiból fakadó egysége mellett. A fejlődéselvű és egyenes vonalú történelemszemlélet modernista koncepciója helyett feltűnő “párhuzamos” antropológiai módszer azért is lehet hasznos, mert megvilágító erejű perspektívákat nyithat azokra a vélekedésekre, amelyek a “jó” és “teljes” élet kortárs elképzeléseit tükrözik és akár meg is kérdőjelezhetik azokat.
Vékony alapvetése, hogy a termékenység sosem volt kizárólag személyes kérdés. Minden emberi kultúrában központi jelentőséggel bírt, gyakorlatok, rítusok épültek köré, hiszen nemcsak a vérségi (mai szóhasználattal élve: genetikai), hanem a vagyoni és státuszbeli, valamint a kulturális, generációkon keresztüli (át)öröklődés, tehát a közösség, a nép, a nemzet fennmaradásának kulcsa is. A fentiek miatt bír kiemelt jelentőséggel a modernitástól kezdve a demográfia tudománya, a népességszabályozás újfajta politikáival, intézményeivel és technológiával. Ám emellett a termékenység, a gyermekvállalás mégis nagyon személyes, a privát szférát közvetlenül befolyásoló kérdés is maradt, különösen a feminizmus reproduktív jogokat illető küzdelmei és sikerei által. A sorsukat tehát valamilyen mértékben és bizonyos szempontból – kimondott, lefektetett jogok formájában – jobban a kezükbe tudták venni a nők, ám ez sosem lehetett teljes. A terméketlenség kérdésével éppen a saját lehetőségeink, testi autonómiánk végességét tapasztaljuk meg, és tapasztalták meg a történelem folyamán azok a nők is, akik ezzel a problémával küzdöttek. Ők láthatók voltak, a terméketlen férfiakkal ellentétben, hiszen utóbbiakat a modern orvosi technológiák előtt nem volt lehetőség felfedezni (legfeljebb csak sejteni lehetett), így a terméketlenséggel járó személyes teher mellett a társadalom vagy közösség szemében való leértékelődés terhét egyedül a nőknek kellett cipelniük, és ez túlnyomó részt ma is igaz.
Ebbe a tapasztalatba nyerhetünk bepillantást a kiállított és meghallgatható hangfelvételek által, amelyeket Vékony olyan nőkkel készített interjúkból állított össze, akik átélték az ezzel járó veszteségeket. Ezekben természetesen érintve van az ellátórendszer nőkkel szembeni embertelen, tapintatlan és sokszor kifejezetten brutális bánásmódja, de a felvonultatott narratívákban ennél sokkal többről is szó van. Kemény élettapasztalatok adta mély bölcsességeket hallhatunk nőktől, amelyek jóval túlmutatnak az önsegítő pszichológia közhelyein. Ezek az élmények valójában kollektív tapasztalatokként a női létnek a legmélyebb regiszteréig jutnak el, az életadás képességétől a halállal való bensőséges viszony kizárólag a nők számára megtapasztalható valóságáig.
Az installáció nagy erőssége, hogy jó ízléssel és tapintattal kerüli el a traumafétist, nem az önsajnálatban való dagonyázásnak ad teret, hanem intim betekintést nyújt ezeknek a nőknek a változatos megküzdési stratégiáiba, és ez valóban felemelő. Az identitáspolitikai (interszekcionális) feminizmus politikailag fragmentáló erejével szemben ez az egymás felé fordulás, meghallgatás, összekapaszkodás és a megértés igénye tehát valódi közösségi gesztus, amely az alkotó életének és praxisának eddig is része volt, hiszen évek óta aktív közösségszervezőként ismerjük őt a fővárosi fiatal képzőművészek kiterjedt közösségében. Ugyanez a kíváncsiság, nyitottság hatja át tehát ezt a projektet is, amelynek végső tétjei is közösségiek. Mi számít családnak? Hogyan lenne valóban jó gyereket nevelni? Miért van jogilag annyira megnehezítve az örökbefogadás? Mindez a következő kérdéseket veti fel: mennyire jók a modelljeink, mennyire adaptálhatók a megváltozott társadalmi körülményekhez és élethelyzetekhez? Véleményem szerint ebben rejlik a projekt antropológiai keretének és a látensen benne rejlő dekolonizáló narratívának az ereje. A modernista és eurocentrikus modell helyett újraértékelhetővé válhatnak akár a a közösségi létezés és együttélés nem európai és nem modern gyakorlatai is. Ehhez a gondolathoz kapcsolódva és írásom zárásaként Silvia Federici olasz-amerikai feminista történész Caliban and the Witch (2004) című könyvének vonatkozó részét szeretném idézni:
„Amint az gyakran megtörtént, amikor az európaiak kapcsolatba kerültek az amerikai őslakossággal, a franciákat lenyűgözte a Montagnais-Naskapi nép nagylelkűsége, együttműködési készségük és a státusz iránti közömbösségük, de megbotránkoztatta őket »erkölcstelenségük«. Látták, hogy a naskapiknak nincs fogalmuk a magántulajdonról, a tekintélyről, a férfi felsőbbrendűségről, és még a gyermekeiket sem voltak hajlandók megbüntetni. A jezsuiták úgy döntöttek, hogy mindezen változtatnak, és meg voltak győződve arról, hogy megtanítják az indiánokat a civilizáció alapvető elemeire, mivel szükségük volt erre ahhoz, hogy megbízható kereskedelmi partnerekké változtassák őket. Ebben a szellemben először megtanították nekik, hogy »a férfi az úr«, hogy »Franciaországban a nők nem uralkodnak a férjük felett«, és hogy az éjszakai udvarlás, a válás bármelyik partner kívánságára, valamint mindkét házastárs szexuális szabadsága a házasság előtt és után megtiltandó. Íme egy sokatmondó eszmecsere, amelyet Le Jeune egy naskapi férfival folytatott: »Mondtam neki, hogy nem tisztességes, ha egy nő mást szeret a férjén kívül, és hogy ez a gonosz közöttük van.« Ő maga sem volt biztos benne, hogy a jelenlévő fia az ő fia. Azt válaszolta: »Nincs eszed. Ti franciák csak a [saját] gyermekeiteket szeretitek, de mi a törzsünk összes gyermekét szeretjük.« (Federici, Silvia. Caliban and the Witch. Autonomedia, 2004. pp. 131)
- Vékony Dorottya: Az elengedés rítusai
- Helyszín: Budapest Galéria,
- Látogatható: 2023.02.24–04.23.
- Kurátor: Gadó Flóra
