Diszkrét végtelen
Tranker Kata és Király András kiállítása
Viltin Galéria, február 20-ig
Szerencsés helyzetben vannak a Viltin Galéria azon látogatói, akik a Diszkrét végtelen című kiállításra matematikai műveltséggel érkeznek. A helyzeti előnyüket arra használhatják, hogy a tárlat címét azonnal, túlmisztifikálás nélkül beépíthetik a látogatói élménybe. A kevésbé szerencsés helyzetben lévők minden bizonnyal csak a kiállításhoz tartozó leírás elolvasását követően tekintenek a diszkrét szóra a folytonos ellentéteként, és ez után nyer értelmet az ellentétes jelentésű szavak egymás mellé helyezése is. Kétféle megközelítés pusztán egy címből kiindulva, amely számtalan értelmezési variációt eredményezhet: Tranker Kata és Király András közös kiállítása hatványozottan a matematika fogságában tartja a látogatót.
Ahogyan az egyenletek sem oldják meg magukat, úgy a két művész munkái sem engedik meg a passzív befogadást: Király András vásznain nincsenek felismerhető figurák, csak geometrikus absztraktok, amelyekhez képcímek társulnak, míg Tranker Kata önálló munkái installációkba zárt történeteket jelenítenek meg, és mindegyik az Embertan címet kapta. A galéria terébe lépve a két művész alkotásai együttgondolkodásra hívják a látogatót, és arra ösztönzik, hogy végtelen számú kört tegyen meg a befogadásra szánt idő alatt – nem csak a teret megtörő közös installáció körül, de a galéria egészében is.
A kezdeti szemlélődés során Király András színei, formái, alakzatai, rácsszerkezetei hívják fel magukra a figyelmet, a megmunkáltság, a vásznakra felvitt festék, maga a látvány az, ami az első „kör” után nyomot hagy a szemlélőben. Ezzel szemben Tranker Kata falra applikált miniatűr világainak szemlélése azonnal a történetre éhes befogadót hívja életre: ki van a fotón, mit ábrázol a jelenet, mi a szerepe az aprólékosan kidolgozott szobanövénynek, mire emlékeztetnek a szoborszerű alkotások? Első pillantásra csak két különálló halmazként értelmezhető Tranker és Király munkássága, s ha a kiállítás koncepciójából adódóan kötelező a két halmazt egymáshoz közelebb hozni, és egy közös metszettel kiegészíteni, akkor ebbe kétség kívül csak a rácsszerkezet, illetve a teret megtörő közös a+b=x című munka kerülhetne.
Műtárgylistával a kézben, a sokadik kör után azonban egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a két művész különálló halmazai mind közelebb és közelebb kerülnek egymáshoz, a közös metszet pedig már nem csak kötelező elem – miközben a saját halmazok is egyre tágulnak. Király alkotásainak látványon túlmutató értelmezése akkor veszi kezdetét, amikor a szabálytalan alakzatok mögött felsejlik a szerkesztettség és az ezzel egyidejűleg jelen lévő „emberi tényező”, amely nem akar tökéleteset alkotni. A művész néhány éve hagyta maga mögött a figurális festészetet (erről beszél az artportal 2019-es interjújában, itt) , s noha festményeinek címei még megidézik a jól kivehető alakokat, és egyfajta irányt mutatnak a nézők számára, a vásznakon már csak egy alkotóelemeire hullott világ részletei jelennek meg.
Tranker Kata felfedezésre váró jeleneteit is egyre könnyebb egy másik szemüvegen keresztül nézni a sokadik kör megtétele után. A korábbi munkáihoz képest nem látszik éles váltás a tavaly készült alkotásokban, ám az igen, hogy az archaikus leleteket megidéző művei milyen izgalmas módon képesek párbeszédbe elegyedni a Király által is képviselt geometrikus absztrakcióval. Lekerekített téglatestein belül további kis területeket kerített el, amelyek ugyancsak az emberi kéz munkájáról tanúskodnak: papírmasszáiba szabálytalan téglatest-üregeket és köröket vájt, fotókból, fából, kartonból épített miniatűr világait ezeken belül teremtette meg. A „kis ablakok” hátterét minden esetben ceruzával megrajzolt rácsszerkezet adja, amely azon kívül, hogy párhuzamba állítható Király „háttereivel”, egyfajta rendezettséget, szerkesztettséget ad a jeleneteknek, és a négyzetrácsos matematikafüzetek megidézésével szintén új kontextusba helyezi a látványt.
Természetesen a térben keringő, különböző pontokon megálló és elidőző látogató egyszer sem kerülheti ki a két művész közös tárlatának közös alkotását, a már korábban is említett a+b=x című installációt. S hogy a többszörös körbe-körbe sétálás a helyénvaló módszer, ha a látogató igazán el akar mélyedni az alkotásokban, arról mi sem győzhet meg jobban, mint a kiállítás eredményeképp megszületett új közös mű, amely csak folytonos körbejárás esetén fedezhető fel minden oldalról. A két egymásba illesztett, nagyméretű falemez egyik oldalára Király András ismerős színei, alakzatai kerültek az elmaradhatatlan rácsszerkezettel kiegészülve, míg a másik oldalt Tranker Kata archaikus korokat megidéző fejszobrai és a fejszobrokat mintegy ikonként ábrázoló táblái uralják. Az egymásba illesztett falemezeknek köszönhetően létrejön a közös metszet térbeli kiterjedése, s mind a művészek, mind pedig a műveik valódi párbeszédbe kezdhetnek egymással, valamint a térben elhelyezett többi alkotással is. Az a+b=x nagyszerűen összegzi az alkotók közti különbségeket, rávezet a hasonlóságokra, és kiemeli a művészek sajátos stílusjegyeit is: komplex műként foglalja magába a diszkrét végtelenséget.
Tranker kidolgozott, részletgazdag tárgyait, jeleneteit közelről meg lehet vizsgálni, masszív, erőt sugárzó szobrainak auráját ugyancsak nem távolról kell megsejteni. Király vásznain a festék vastagsága is jól kivehető az alacsonyabban elhelyezett képek esetében, de a megközelíthetetlen helyre akasztott vásznak lehetőséget adnak arra is, hogy a látványhoz más nézőpontból közelítsen a szemlélő. Az immáron sokadszorra szükséges nézőpontbeli váltás azonban még mindig meghagyja a befogadót egy kellemes illúzióban: a galéria hétköznapokról leválasztott terében, a két művész munkáin elmerengve a látogató a változások ellenére is biztonságban van. Annál is inkább, mivel az aritmetika, a geometria olyasfajta tudományok, amelyek a legegyszerűbb és legáltalánosabb dolgokkal foglalkoznak, és mint ahogyan erre Descartes is rávilágít az Elmélkedések az első filozófiáról című írásában, ezek tartalmaznak valami bizonyosat és kétségbevonhatatlant. Tranker és Király különálló halmazaiba ugyanúgy nem fér bele a bizonytalanság, mint ahogyan a közös „metszetükbe” se. Ám bizonyos-e valami napjainkban? A válasz magától értetődő, mint ahogyan az is, hogy ennek értelmében éppen a kiállítás egésze kerül ellentétes kapcsolatba mindazzal, ami a galéria területén kívül történik.
A kiállítótérből az „ismeretlenbe” távozva nem csak benyomásokkal, érzetekkel lesz gazdagabb a befogadó, de valóban olyan érzése támadhat, hogy az elmúlt percekben egy biztonságos közegben, hiteles művészek társaságában tett fel kérdéseket önmagának, a kiállított alkotásoknak, és még ha egyértelmű válaszokat nem is kapott – és nem is kaphatott –, a párbeszéd így is kialakult. A variációk száma azonban végtelen, a válaszkeresés lehetősége akkor is adott, ha a Tranker + Király egyenletből kivonjuk a matematikát.
