Tavaly ősszel futótűzként járta be a világsajtót a hír, hogy a német rendőrség felbecsülhetetlen értékű festménygyűjteményt foglalt le a náci korszak egyik legismertebb műkereskedője, Hildebrand Gurlitt fiának, Cornelius Gurlittnak a müncheni lakásában. A történet azóta számos fordulattal gazdagodott és az elmúlt hetekben fő vonalaiban éppen rendeződni látszott egy Gurlitt és az illetékes német szervek közötti megállapodás formájában. Ennek értelmében Gurlitt – kezdeti ellenállását feladva – elfogadta, hogy a jogos restitúciós igényekkel fellépő egykori tulajdonosok illetve leszármazottjaik alapos vizsgálat után visszakapják a tőlük jogsértő módon elvett képeket, a többi műalkotás azonban az ő tulajdonában marad. Arról, hogy a restitúciós igények hány képre terjedhetnek ki, különböző számok láttak napvilágot. Gurlitt ügyvédje körülbelül 40 képről beszélt, a gyűjteményt átvizsgáló szakértői bizottság ennek több mint tízszeresét találta legalábbis gyanúsnak. Az egykori műkereskedő örökösének így legfeljebb egy adóhatósági eljárással kellett volna szembenéznie. Május 6-a óta már azzal sem, ezen a napon ugyanis 81 éves korában elhunyt.
Cornelius Gurlitt
Röviddel korábban súlyos szívműtéten esett át, de állapotának gyors romlásában nyilván szerepet játszottak az elmúlt hónapok izgalmai is. Halála után a közvéleménynek és a sajtónak mindössze egy napja maradt arra, hogy találgasson Gurlitt végrendeletének tartalmáról, másnap ugyanis az elhunyt ügyvédjére és a végrendeletben érintett intézményre hivatkozva a Focus című hetilap bejelentette, hogy a gyűjteményt, pontosabban annak a restitúció által nem érintett részét Gurlitt a berni Kunstmuseumra hagyta, amit később ügyvédje és a múzeum is megerősített. Gurlittnak nem volt családja és testvére is már évekkel ezelőtt elhunyt, így sejthető volt, hogy a képek a jövőben egy múzeumot gyarapíthatnak majd, s arra is számítani lehetett, hogy a német hatóságok eljárását mindvégig sérelmező Gurlitt nem feltétlenül Németországban képzeli el gyűjteménye jövőjét, konkrét döntése azonban mindenkit meglepett.
© Kunstmuseum Bern
A legjobban magát a kedvezményezettet, a berni Kunstmuseumot, mely első állásfoglalásában sietett leszögezni, hogy a néhai gyűjtővel soha nem állt semmilyen kapcsolatban. A sokmilliárdos adomány ugyanakkor a legjobbkor jön nekik, mert látogatottságuk egyik korábbi fő attrakciójuk, a náluk letétként őrzött Klee-művek önálló múzeumba kerülése után érezhetően visszaesett. Ez a helyzet most megváltozhat, de nem egyik napról a másikra, mint ahogy Gurlitt sem rövid időn belül kapta volna vissza a hatóságok által lefoglalt műveket. A vele kötött szerződés továbbra is érvényes marad, így a képek vissza-, illetve most már átadását akkor is alapos vizsgálatok előzik majd meg, ha a hagyatéki eljárás során a müncheni hatóságok a végrendeletet szabályosnak találják. Ezért a berni múzeum is érthető módon óvatosan nyilatkozik. Nem rejtve véka alá a váratlan szerencse feletti örömüket, hangsúlyozzák, hogy az adomány kezelése „számos nehéz jogi és etikai természetű kérdést vet fel”, ezért részükről részletekbe menő állásfoglalás csak a dokumentumok – mindenekelőtt a végrendelet és a német hatóságokkal kötött megállapodások – tanulmányozása és az érintett hatóságokkal való kapcsolatfelvétel után várható. A berniek óvatossága azért is indokolt, mert Németországban is létezik egy műtárgyvédelmi törvény, amely „a nemzet számára értékes kulturális javak” listáján szereplő alkotások kivitelét engedélyhez köti. Kérdéses, hogy a Gurlitt döntését nyilvánvalóan rossz néven vevő német hatóságok milyen magatartást fognak tanúsítani ebben a kérdésben.
Annyi bizonyosnak látszik, hogy a nagyközönségnek még hosszabb időt kell várnia arra, hogy a hét évtizede rejtőzködő remekműveket végre megtekinthesse.
A cikk lejjebb folytatódik.