Ha múzeumokból eltűnt műtárgyakról hallunk-olvasunk, többnyire automatikusan rablást feltételezünk a háttérben, pedig sajnos nem túl ritka az sem, amikor múzeumi dolgozók maguk működnek közre a gondjaikra bízott műtárgyak eltüntetésében. Utóbbi történt most a világ egyik legnagyobb, legértékesebb és leglátogatottabb gyűjteményének otthont adó londoni British Museumban is. Egyelőre még az intézményből az elmúlt években kicsempészett tárgyak számát sem sikerült pontosan megállapítani; a híradások hol ezer, hol akár kétezer tárgyat említenek. És bár az eltűnt tárgyak összértékét több millió fontra becsülik, ma már akár egyetlen festmény is többet érhet, így nyilvánvaló, hogy ezt az ügyet nem elsősorban az érintett művek értéke miatt kíséri megkülönböztetett érdeklődés. A múzeum látogatóinak továbbra sem kell üres falak látványára készülniük, hiszen az ellopott, többnyire kisebb méretű műtárgyak, melyek közül a legrégebbiek az i.e. XV. századból, míg a legfiatalabbak a XIX. századból származnak, rendszerint a raktárakban porosodtak; oktatási, tudományos-kutatási célokat szolgáltak és csak elvétve került közülük néhány időszaki kiállítások alkalmából a nagyközönség elé. Többségében arany ékszerekről, drágakövekről, féldrágakövekről, üvegtárgyakról van szó, melyek különböző időszakokban kerültek a múzeum birtokába és – mint most kiderült – nem feltétlenül szerepeltek az elvben a teljes műtárgyállományt naprakészen nyilvántartó leltárakban sem. A tárgyak eltűnéséről a nagyközönség csak néhány hete, augusztusban értesült, ám azóta felgyorsultak az események. Sőt, váratlan események már a tárgyak eltűnésének bejelentése előtt is történtek és ezeket is a lopás tényének ismertté válása tette értelmezhetővé. Gondolunk itt elsősorban a múzeumot 2016 áprilisa óta vezető német Hartwig Fischer augusztusi bejelentésére, miszerint második vezetői ciklusának jövő évi lejártakor nem pályázik újra, hanem távozik posztjáról. Fischer tevékenységét egyébként mindvégig megkülönböztetett, kritikus figyelem kísérte, köszönhetően nem kis részben annak a ténynek, hogy 1866 óta ő volt az intézmény első nem brit igazgatója. Amúgy nem véletlenül esett rá a választás; korábban olyan kiemelt német múzeumokat irányított, mint az esseni Museum Folkwang, majd a Drezdai Állami Képzőművészeti Gyűjtemények, ezeket megelőzően pedig a bázeli Kunstmuseumban gyűjtött nemzetközi tapasztalatokat; munkáját mindenütt elismerés övezte. Nem volt ez másként Londonban sem, bár neve, balszerencséjére, a legtöbbször az ún. Elgin-márványok Görögországnak történő visszaadása vagy vissza nem adása kapcsán bukkant fel a sajtóban. A kérdés az utóbbi időkben igen intenzíven van napirenden és ebben Fischer – bár takarózhatott azzal, hogy az ügyben végső soron a kormánynak kell döntenie – külföldiként nehezebben pozicionálhatta magát a görög érvekhez megértéssel viszonyulók oldalán. Jövő évi távozásának bejelentése mégis meglepetést okozott; a világ legnagyobb múzeumainak élén általában ritka az őrségváltás – Sir Nicholas Serota például 29 évig volt a Tate igazgatója, Glenn D. Lowry 28 éve vezeti a New York-i MOMÁ-t, Klaus-Albrecht Schröder 24 éve a bécsi Albertinát –, ráadásul Fischer is elmúlt már 60 éves, amikor egy igazgató többnyire inkább vállal még egy ciklust régi helyén, mintsem hogy valami újba fogjon. Fischer akkor azzal magyarázta döntését, hogy a jövőben egy múzeum helyett inkább intézményeken átívelő feladatokra szeretne koncentrálni. Néhány nappal később azonban kiderült, hogy bejelentése inkább az emelt fővel való távozást szolgáló – napok alatt kudarcba fulladt – kísérlet volt; távozásának közhírré tételekor az igazgató nyilván tudta, hogy a nagyszámú műtárgy eltűnésének híre legjobb esetben is már csak néhány napig tartható titokban. Ráadásul a „bombát” Fischer nem is kezelte igazán taktikusan; először próbálta védeni a védhetetlent és tagadta, hogy az eltűnt műtárgyak ügyének kezelésében hibákat követett el, így néhány nappal később módosítani kényszerült távozásának határidejét: a jövő évi visszavonulásból azonnali lelépés lett.
A legnagyobb hibát azonban Fischer már régebben követte el, a lopássorozatnak ugyanis, mint most kiderült, már jóval korábban véget lehetett volna vetni. Az első jelzéseket Fischer és helyettesei még 2021-ben kapták, amikor egy holland-dán művészettörténész-műkereskedő, Ittai Gradel e-mailben hívta fel a múzeum vezetőinek figyelmét arra, hogy
az eBay-en olyan műtárgyak bukkantak fel, amelyek az intézmény kollekciójából származhatnak.
A hirdetések feladói óvatosan jártak el, a nagyobb értékű tárgyakat is szinte fillérekért árulták, mert tudták, hogy a több tízezer fontos tételek felkelthetik a múzeumok – és nem mellesleg a nyomozati szervek – figyelmét. Így például egy akár 50 ezer fontot is megérő, féldrágakővel díszített aranygyűrűt mindössze 40 fontért hirdettek meg. Fischerék azonban azt válaszolták, hogy gyűjteményük megfelelően védett, nem látják nyomát annak, hogy online platformokon a múzeumból eltulajdonított tárgyakkal kereskednének és nem is észlelnek hiányzó tárgyakat a kollekcióban. (Most, utólag, Fischer először azt mondta, hogy a Gradeltől kapott információ alapján minimális számú eltűnt tárgyból indultak ki, később elismerte, hogy közléseit nem kezelték kellő alapossággal.) Így az üzlet még egy évig zavartalanul folytatódhatott; csak ekkor indult komolyabb belső vizsgálat, amibe később külső szakértőket és a rendőrséget is bevonták. Ezt követően csakhamar kiderült, ki gyanúsítható a bűncselekmény-sorozat elkövetésével: Peter Higgs, a múzeum egyik magas beosztású kurátora, akit azonnal elbocsájtottak és feljelentést tettek ellene. A rendőrség már többször kihallgatta, de egyelőre nem tartóztatták le. Számos szakértő foglalkozik most azzal, hogy megpróbálja beazonosítani és visszaszerezni az ellopott tárgyakat, ami pontos leltár hiányában nem könnyű feladat és várhatóan évtizedeket vesz majd igénybe. Néhány tárgyat ugyanakkor a múzeum felügyelő bizottságának legújabb bejelentése szerint máris sikerült visszaszerezni és, mint hangsúlyozzák, „ebben a munkában számíthatnak a régiségkereskedők közösségének egyes tagjaira”. Ugyanakkor abból indulnak ki, hogy nem minden érintett lesz együttműködő. Arról, hogy a tárgyakat hogyan csempészték ki a múzeumból, illetve hogy a már előkerült tételeknek hogyan akadtak a nyomára, egyelőre semmilyen információ nem került napvilágra.
Az ügynek Fischer a legmagasabb beosztású áldozata, aki némi, eleve reménytelen védekezési kísérlet után első számú vezetőként kénytelen volt magára vállalni a felelősséget. A lemondott igazgató az alábbi szavakkal búcsúzott:
„A múzeum jelenlegi helyzete rendkívül komoly. Szilárd meggyőződésem, hogy kiállja e nehéz idő próbáját és megerősödve kerül ki ebből a helyzetből. De sajnos arra a következtetésre kellett jutnom, hogy jelenlétem ebben nem segít.”
Lemondását, azt tiszteletre méltó lépésnek nevezve, a múzeum felügyelő bizottsága azonnali hatállyal elfogadta.
Nem járt sokkal jobban Jonathan Williams, Fischernek a műtárgyállományért felelős helyettese sem, akit a vizsgálatok idejére felmentettek a munkavégzés alól. Valószínűtlen, hogy később visszatérhet posztjára. Mindezek következtében a múzeum egy rendkívül bonyolult időszakban maradt stabil vezetés nélkül. Nem csoda, hogy a felügyelő bizottság gyorsan lépett, hogy legalább átmeneti megoldást találjon és néhány napja már be is jelentették, hogy ideiglenesen Sir Mark Jones veszi át az intézmény irányítását, aki 2001-2011 között egy másik nagy londoni múzeum, a Victoria and Albert Museum vezetője volt. Jones gazdag tapasztalatokkal rendelkezik a lopások utáni rendcsinálásban, 2004-ben ugyanis három lopásra is fény derült az akkor általa vezetett múzeumban. Előbb 8 olasz reneszánsz plakett, majd 15, egyenként több ezer font értékű meisseni porcelán, végül pedig egy 70 ezer fontra taksált kínai nefritkő tűnt el, amit követően az intézmény teljes biztonsági rendszerét átalakították. Jones vezényelte le a múzeum nagyszabású felújítását is, ami ugyancsak egy olyan feladat, ami most a British Museum napirendjén is szerepel. Jones ez utóbbi intézményt is jól ismeri belülről, hiszen – igaz, régen –, 1974 és 1992 között az éremosztály kurátoraként már dolgozott ott. Mostani megbízatása ugyanakkor egyértelműen átmeneti jellegű, ezt életkora – 72 év – is nyilvánvalóvá teszi. A végleges utód keresése már akkor megkezdődött, amikor Fischer bejelentette 2024-re tervezett távozását, ez a munka most nyilvánvalóan felgyorsul.
Az átmeneti, majd a remények szerint mihamarabbi végleges új vezetésre igen komoly feladatok várnak.
A legsürgetőbb természetesen a lopássorozat okainak feltárása, következményeinek enyhítése, a hasonló esetek bekövetkezését megelőző biztonsági koncepció kialakítása és a múzeumot ért presztízsveszteség ellensúlyozása,
de emellett nem halasztható tovább a múzeum nagyszabású felújítása sem – a vezetésnek nemcsak ennek levezénylésében, hanem a szükséges anyagi eszközök előteremtésében is meghatározó szerepe van – márpedig a történtek aligha növelik a potenciális szponzorok adakozó kedvét. És akkor itt van még az a kérdés, aminek kezelésében a lopássorozattal minden korábbinál nehezebb helyzetbe manőverezte magát a múzeum: a gyarmati kontextusú restitúció ügye, aminek legismertebb példái és problémapontjai a British Museum esetében a Görögország által visszaigényelt Elgin márványok, illetve a Nigéria által visszakövetelt benini bronzok. És ez az a kérdés, ami miatt a londoni lopássorozat után nemcsak a British Museum, hanem minden, hasonló témákban érintett múzeum vezetői fogják a fejüket, a brit fővárosban történtek ugyanis kiveszik a restitúció ellenzőinek kezéből az egyetlen olyan érvet, ami még megmaradt számukra és amire előszeretettel szoktak is hivatkozni: arra nevezetesen, hogy a vezető európai és észak-amerikai múzeumokban sokkal inkább biztosítottak e felbecsülhetetlen értékű műtárgyak őrzésének és állagmegóvásának feltételei, mint a művekre most igényt tartó származási országaikban. A sors fintora, hogy éppen egy olyan múzeum vette ki ezt az érvet a maga és a többi érintett kezéből, amelyik önszántából az átlagosnál kevesebbet tett eddig a gyarmati kontextusú restitúciós igények befogadására.
Érthető, hogy a történteket az egykori tulajdonukat visszakövetelő országok azonnal felhasználják saját álláspontjuk igazolására. Görög és nigériai hivatalos személyek máris megerősítették igényüket a már korábban is visszakövetelt műkincsekre. Despina Koutsoumba, a görög régészszövetség elnöke a BBC-nek nyilatkozva üzente például, hogy „a British Museum most már nem állíthatja, hogy ők jobban őrzik a görög kulturális javakat”. Koutsoumba után megszólalt Lina Mendoni görög kultuszminiszter is, hangsúlyozva, hogy „a múzeumi műtárgyak elveszése rendkívül komoly és kifejezetten szomorú dolog. És ha ennek okai a múzeumon belül keresendők, akkor … ez kérdéseket vet fel a múzeumi szervezet hitelessége és szavahihetősége tekintetében”.
Abba Isa Tijani, a Múzeumok és Műemlékek Nigériai Nemzeti Bizottságának elnöke szerint „sokkoló hallani, hogy múzeumi lopásokkal kell szembenézniük azoknak az országoknak, melyek azt vetik a szemünkre, hogy a benini bronzok nem lennének biztonságban Nigériában” és megerősítette, hogy országának kormánya heteken belül újra bejelenti igényét a felbecsülhetetlen értékű szobrokra.
Beállt a sorba Kína is: az ottani angol nyelvű, állami The Global Times vezércikkben szólította fel a British Museumot, hogy „hagyjon fel kifogásokat kereső, időt húzó, hanyag attitűdjével és szolgáltassa díjmentesen vissza az összes kínai kulturális relikviát, melyeket kétes csatornákon keresztül szerzett”.
Az első londoni reakciók meglehetős idegességről tanúskodnak. Tim Loughton, egy, a British Museum ügyeit is napirenden tartó, valamennyi parlamenti párt képviselőiből álló csoport vezetője szerint most azzal kell foglalkozni, hogy a lopott tárgyak visszakerüljenek a múzeumba. „A görög hatóságok és mások otrombán opportunisták, és ahelyett, hogy azt mondanák, oké, mit tudunk tenni, hogy segítsünk a British Museumnak visszaszerezni ezeket a tárgyakat, most adják a kétségbeesettet, hogy no lám, az Elgin márványok nincsenek biztonságban a British Museumban. Ez teljes nonszensz” – háborgott.
Most minden bizonnyal a látványos, a nagyközönségnek (is) szóló ütésváltások hetei következnek London és az egykori javaikat visszakövetelő országok között, de ez aligha változtat azon, hogy a gyarmati műkincsek sorsa zárt ajtók mögötti tárgyalásokon fog eldőlni. Igazán gyors áttörésre most is kevesen számítanak, de az bizonyos, hogy az utóbbi hetek londoni fejleményei a restitúciós igényeket támasztó országok pozícióit javítják.
Borítókép: A Great Court, a British Museum belső udvara. A British Museum jóvoltából
