Budapest főváros vezetése cikksorozat formájában kezdeményez közös gondolkodást egy lehetséges új, fővárosi, köztéri szobrászati, köztéri művészeti koncepció megalapozására. Az artportal feladatának érzi, hogy a város utcáin, terein látható szobrokról és emlékművekről, az elhelyezésük demokratikus, ugyanakkor szakmai garanciákat is jelentő folyamatáról szóló konstruktív, kritikai párbeszéd platformja legyen – ezért szívesen ad helyet ennek a sorozatnak. Gy.Németh Erzsébet, humán területekért felelős főpolgármester-helyettes írása volt az első, és itt olvasható. Wehner Tibor művészettörténész, író hozzászólását közöljük.
A budai Gesztenyéskert – az egykori, az 1885-ben megnyitott, majd néhány évtizeddel később lezárt Németvölgyi temető – gesztenyefái alatt, a park (a temető) felső negyedében, egy körülbelül száz méteres sugarú körben hat emlékmű illetve szobormű áll. Egy 1848/1849-es emlékmű – Gerenday Antal síremlékgyárosnak az 1849-es budai ostromnál elesett honvédek egykori nyughelyét jelölő, 1877-ben állított obeliszkje –, egy, az 1956-os forradalom és szabadságharc történetére és szellemiségére hivatkozó emlékszobor – Szmrecsányi Boldizsár 2016-ban elhelyezett, szimbolikus megfogalmazású hófehér márványkompozíciója –, egy, a fasizmus áldozataira emlékeztető grandiózus architektonikus-plasztikai monumentum – Somogyi József szobrászművész és Finta József építész 1985-ben emelt, majd néhány évvel ezelőtt átalakított alkotása –, egy tragikus sorsú XX. századi politikus, Esterházy János alakját megjelenítő heroikus portréemlékmű – Nagy János szobrászművész 2013-ban felállított műve –, egy Papp László háromszoros ökölvívó olimpiai bajnokot megidéző, rutinosan elhajló bronzalak – amely Fekete Géza szobrászművész műhelyében készült és 2017-ben került a köz eme térségére –, és Borza Teréz keramikus-szobrász 2012-ben született Hajnalfény című könnyed, organikus formarendbe foglalt díszítő jellegű munkája. Történelmi korok, történelmi események, hősök és áldozatok, 1848/1849, Trianon, a II. világháború, 1956 tanulságai, elrettentő és felemelő példái, a nagyszerű magyar sportsikerek emlékei és a finom dekorativitás által keltett harmonikus benyomások kavaroghatnak a park futókörét rovó sportemberekben, a kutyasétáltatókban, a gyermekeikkel a park játszóterére igyekvőkben és a gondtalan, üdítő sétára vágyó városlakókban.
Felmerülhet a kérdés: milyen útvonalat kell a parkban követnünk, hogy megfelelő sorrendben, történelmi időrendben, egymást követő logikus gondolati és teoretikus lépésekben, súlyos zavarok és érzelmi konfliktusok nélkül fogadhassuk be az emlékművek és szobrok által közvetített üzeneteket, mondandókat, példázatokat, hatásokat? Ám ha megtaláljuk az optimális megoldást, akkor az a kérdés is felmerülhet bennünk, hogy minek az emlékező-emlékeztető tere a budai Gesztenyéskert? Melyik forradalomé, melyik történelmi sorsfordulóé? Vagy úgy összességében a XIX-XX-XXI. századé? Hogyan kapcsolódik össze, hogyan kapcsolható össze 1848/1849 története és szelleme és az antifasiszta gondolat valamint az 56-os népfelkelés felemelő öröksége, és mindez hogy illeszkedhet az olimpiai tornák ökölvívó bajnokainak csatáihoz és a természeti szépség absztrakcióba hajló megformálásához? A kapcsolatok kutatását a művek egymáshoz való közelsége, azonos tere, egységes közege – a hajdani temető, a mai park – indokolja és indukálja.
A tartalmi, a tematikai egyveleg mellett az esztétikai problémák által megfogalmazódó kérdésekre is nehéz a válasz: a más és más szemléletet, stíluskört, plasztikai megfogalmazást reprezentáló művek egymás közelségében, egymás látványát keresztezve, egymás terét áthatva és zavarva bazári összevisszaságot teremtenek. És nehezen megválaszolható kérdés, hogy az 1848/1849-es honvéd-síremlék egyértelmű helyi kötődésén túl miért áll itt a többi mű: talán csak azért, mert itt volt szabad hely, itt találtak az emlékmű- és szobortelepítők még valamiként fennmaradt, mesterségessé avatott természeti környezetben megnyíló viszonylag tágas, még valamilyen kedvező benyomást keltő térséget?
Kik és miért szembesítenek minket, városlakókat ilyen zuhatagszerű, kikerülhetetlen, állandó szembenézésre kényszerítő ütközőpontokkal?
A művek keletkezésének, elhelyezésének évszámai azt tanúsítják, hogy az egykor a Németvölgyi temetőben, ma a Gesztenyéskertben álló 1848/1849-es mementó 1877-es felállítását követően 1985, majd 2012, 2013, 2016, 2017 volt köztéri objektum-telepítési esztendő, amelyek során az idő múlásával minden esetben megfeledkeztek arról a rendkívül lényeges mozzanatról, hogy egy köztéri műnek nemcsak fizikai határoló tere van, hanem közeg-tere is létezik, s hogy egy köztéri emlékműnek vagy szobornak ugyanolyan szerves alkotórésze a befoglaló környezete is, mint a szobrász és építész által megformált plasztikai és építészeti összetevők és elemek. No de hát ezekkel az alapismereti szakkérdésekkel az emlékmű- és szoborállítási ügyekkel vesződő, a döntéseket kimondó testületek már nem nagyon foglalkoznak.
Az emlékműszobrászat – mint azt Fülep Lajos művészettörténész már a múlt századelőn a Magyar művészet című alapvető művészetfilozófiai eszmefuttatásában leszögezte – abszurd fejezet, „az ész világának ellentéte”, önálló terrénum, amelyben ne keressük a művészeti értéket. Ezt a látleletet a XX. század évtizedei során és az új, XXI. évszázadban napjainkig csak nagyon kevés alkotó és alkotás cáfolhatta meg, mert e munkák létrehozásának függvényei és körülményei, indítóokai és követelményei, befolyásoló-meghatározó tényezői szinte eredendően kizárják a műalkotás-minőség és -státus megszületését. (Nagyon fontos az emlékműszobrászat és a szobrászat közötti fogalmi és gyakorlati különbségtétel!) Az emlékmű- és a köztéri emlékszobor-körben a meglehetősen nagy emlékanyag ellenére csak elvétve bukkanhatunk remekművekre – mint Kerényi Jenő szobrászművész sátoraljaújhelyi Partizánemlékművére (1948) vagy Jovánovics György szobrászművész a rákoskeresztúri Új köztemető 301-es parcellájában megvalósított 56-os mártírokra emlékező monumentumára (1992). Az emlékművek és emlékjelek többsége didaktikus, propagandisztikus célzatú, üres szabványmegoldásokat alkalmazó rutinmunka. E kemény megítélést aláhúzza e művészeti (és e művészeten kívüli) terület szakirodalma is: meglehetősen bőséges tételszámot tartalmazó bibliográfiát csatolhatnánk megállapításaink igazolása gyanánt a Budapest köztéri emlékeit tárgyaló szakirodalomból, a XX. századi legjelentősebb auktorok (Fülep Lajos, Lyka Károly) mellett napjaink esztétáira és műkritikusaira (Mélyi József, György Péter), illetve a budapesti köztéri jelenségeket elemző könyveikre, tanulmányaikra és cikkeikre hivatkozva.
Mindez Budapesten – és számos vidéki városunkban – nem egyedi jelenség. Ilyen zavaros emlékmű- és szoborhalmazok keletkeztek, sok esetben kegyeleti bazárok létesültek csaknem minden szabad városi térségünkön.
Csak elég körbepillantani a fővárosban a Deák téren, a Madách téren, a Szabadság téren, a Vérmezőn és a Horváth-kertben, a Duna-korzón és a Vigadó téren, vagy az Erzsébet-híd pesti hídfőjénél. A városi negyedekben és térségeken nem az a baj, hogy nincs már szabad hely, hanem az, hogy az emlékművek és a szobrok „egymás sarkát tapossák”. Budapest már régen megtelt emlékművekkel és szobrokkal, és ebben nem segít az egy-egy történelmi fordulópontot – így 1945-öt, 1956-ot, 1989/1990-et – kísérő köztéri takarítás: a ledöntött, lerombolt, lebontott, raktárba vagy muzeális célzatú szoborparkba száműzött objektumok helyét hamarosan benépesítették, benépesítik az új (vagy régi) rendszer új köztéri produktumai. Az egymással konkuráló, egymással összeütköző, egymás terét és jelentéskörét összekuszáló városi objektumok keletkezéstörténete azt jelzi, hogy a mindenkori jelen nincs tekintettel a múlt, a megelőző korszakok és időszakok emlékeire, hogy már-már kizárólagosan a saját kezdeményezéseinek minél hathatósabb érvényesítésével foglalkozik. Fényesen bizonyítják ezt a gyakorlatot a közelmúlt állandó köztéri jelenségekké érett, képtelenebbnél képtelenebb köztéri „együttesei”. Példának okáért bizonyító erejű, hogy a Vérmezőn a Budai Önkéntes Ezred történelmi-politikai emlékművétől (Szabó Iván, 1967) néhány lépésre Babits Mihály (Marton László, 2008) egészalakos bronzportréját helyezték el, hogy a Madách téren a XX. századi magyar szobrászat egyik legszebb alkotásának hatóterébe, Medgyessy Ferenc bensőséges Táncosnő-alakjának (más helyszíneken 1954 és 1964 után itt 1982 óta) közvetlen közelében egy tortadísz-szerű Erzsébet királyné-bronzalakkal (R. Törley Mária, 2018) borították fel a városrész térség-kapujának korábbi látvány-egyensúlyát és eredeti plasztikai hangsúlyát. A belvárosban a Szabadság tér köztéri emlékmű- és szoborkavalkádját még egy plasztikailag is értékelhetetlen emlékművel fokozták elviselhetetlenné (Német megszállás áldozatainak emlékműve, Párkányi Raab Péter, 2014), s az egyik legkorábbi emlékszobrunk közvetlen környezetébe, a József nádor-szobrot (Johann Halbig, 1869) övező térre kerámia-, illetve porcelán-díszműáru kirakodóvásárt telepítettek (2019), míg Óbudán, az Árpád vezér lovas alakját megjelenítő, az Árpád Gimnázium homlokzatát díszítő mészkő dombormű elé (Rumi Rajki István, 1940) bizonyára egy hirtelen támadt ötlettől hajtva a vezér lovas szobrát állították fel (Oláh Mátyás László, 2018) úgy, hogy a korábban ott felavatott, eredeti szemlélettel megformált Katyni mártírok emlékművének (Széri-Varga Géza, 2011) eredeti környezetét megsemmisítették, hatóerőit gyengítették, jelentésköreit megzavarták.
De nemcsak az új szobrok telepítésével akadnak gondok, hanem a rekonstrukciókkal is. A Kossuth Lajos tér emlékmű- és szoboregyüttesének 1945 előtti berendezkedésére való visszaállítás során nagyvonalúan megfeledkeztek Somogyi Árpád szobrászművész Agronómus lány (1954) és Kaszás legény (1956) című, az egykori Földművelésügyi Minisztérium elé állított munkáiról: a XX. század első fele, illetve a két világháború közötti periódus rekonstruált köztéri galériájában meglehetős disszonanciát teremtve ma is ott áll a szocialista realista szobrászat két eklatáns, tipikus kompozíciója. Ez bizony a nagyszabású rekonstrukció súlyos blamázsa.
Az emlékmű- és szobortelepítések nem egymástól elszigetelt egyedi esetek, hanem hullámokban érvényesülő, egy-egy időszakban dominánssá váló, tömegtermeléssé fokozódó jelenségek történései.
Ilyenkor elkülönített állami források, pályázati anyagi bázisok, helyi gazdasági erők támogatása, és esetenként lelkesült közadakozás élteti és segíti a köztéri ipart. A szocializmus évtizedeiben megélnünk, átélnünk adatott a szovjet hősi, majd felszabadulási emlékművek, a tanácsköztársasági, a munkásmozgalmi monumentumok, a munkásmozgalmi hősök (kiemelten: Lenin) szobor-kultuszát fővárosi és kerületi szinteken egyaránt – Budapesten voltak központi, és voltak városrészi, valamint peremkerületi, ezen kategóriákban illeszthető emlék-objektumok. (Néhány eredeti formában, néhány átalakítottan ma is meglelhető.) Az 1989/1990-es rendszervisszaváltást követően érkezett az II. világháborús hősök és áldozatok emlékműhulláma (amely emlékműforma a szocialista rendszerben köztéren szigorúan tiltott volt), majd az 1956-os forradalom és szabadságharc mementóinak áramlata, ezt követően a honfoglalási, a millenniumi (középpontban Szent István), és a holokauszt- és a kitelepítési emlékművek hosszú-hosszú sora következett, s mindezt mintegy megkoronázta az országzászlók, a Trianonra emlékező-emlékeztető köztéri létesítmények együttese. Külön kategória alkotásaiként jegyezhettük fel az újjászülető zsánerszobrok családját és a korábbi időszakokban nem, vagy kevéssé megbecsült történelmi személyiségek, kiváló, kiemelkedő jelentőségű életművet teremtett alakok padon ülő, és a sportolók különböző gyakorlatokat végző és bemutató emlékszobrait (pl. Puskás Ferenc egy jót dekázik a gyerekektől elvett lasztival Óbudán) (Pauer Gyula-Tóth Dávid, 2013).
Úgy vélhető, minden történelmi fordulópont, minden tragikus és hősi esemény, minden áldozat és hős, minden példaadó életutat bejárt férfiú és nőszemély megkapta már méltó és kellő számú emlékművét (kialakultak a szobor-toplisták), és közben Magyarország és a főváros is teljesen megtelt, emlékművek és szobrok viszonylatában túlzsúfolttá, túlterheltté vált. Egyes szakemberek – például Németh Lajos művészettörténész professzor – már évtizedekkel korábban arra hívták fel a figyelmet, hogy ezt az egész emlékműállítási gyakorlatot sürgősen abba kell hagyni. A városi tereket nem emlékeztető, a történelemre hivatkozó, példaadó, figyelmeztető (propagandisztikus) terekként kellene „hasznosítani”, hanem át kellene adni az egyébiránt is sok más káros behatással terhelt, öntörvényei szerint működő városi életnek. (Némi szarkazmussal elmondható, hogy most már valóban csak egyetlen emlékmű hiányzik Budapestről: a szobordöntők emlékműve, amelyet előbb-utóbb úgyis ledöntenek a szobordöntők – hát igen, ez egy őrült körforgás.)
Mindez nem jelentené azt, hogy a szobrászat mint művészeti ág megszűnne a budapesti régióban. Sőt. Az emlékműszobrászat megszüntetése révén felszabaduló anyagi erőket – és ha van ilyen: a fizikai-szellemi, művészeti kapacitást – az autonóm szobrászat ösztönzésére, a művészi igényű és esztétikai értéket megtestesítő monumentális alkotások létrehozására kellene átcsoportosítani. Ezek a disszonáns, aggasztó köztéri tünetek természetesen nem önmaguktól jelentkező és érvényesülő jelenségek, hanem következmények.
A háttérben az a rendszersemleges hatalmi meggyőződés és arrogancia a legfőbb mozgatórugó, hogy minden fontos (momentán fontosnak minősített, ítélt) történést, minden kiemelkedő személyiséget emlékműben vagy szoborban, ércben vagy márványban kell megörökíteni,
illetve csak az lehet fontos és kiemelkedő jelentőségű, amely köztéri, maradandó anyagba foglalt, az állandóság igényével elhelyezett (lehetőleg valamely kiemelt szerepű, központi városi térségen otthonra lelő) emlékeztető objektumban is testet ölt.
Az európai fővárosok és nagyvárosok tereit képzeletben bejárva aligha találunk olyan szoborsűrűségű települést, mint Budapest, amelyet immár lépten-nyomon, és városképileg is determinálnak a nemzeti öntudat-bizonygató köztéri objektumokban megnyilvánuló létesítmények. Ezen objektumok létrehozásának központi és helyi hatalmi szférákból induló kezdeményezői, a köztéri szobrászat megrendelői, céljainak megszabói és megvalósítói körében – legyenek azok állami szervek és szervezetek, vagy a területi illetékesség elve alapján intézkedő helyhatóságok, amelyeknek érdekei és szándékai nemegyszer keresztezik egymást – az esztétikai szempontok jobbára mellékes, vagy sokadrangú tényezők. Ezt bizonyítja a köztéri terület szakintézményeinek elsorvasztása, illetve jelentéktelenné minősítése is: az 1989/1990 után önálló szakintézményként működő, a teljes köztéri emlékanyagot szakmailag gondozó, az új munkák létesítését szakértőként kísérő Képző- és Iparművészeti Lektorátus tevékenysége napjainkra jelentéktelenné, súlytalanná vált, ahogy a Budapest régi és új köztéri emlékanyaga körül bábáskodó Budapest Galériáé is. Ez nemcsak az új alkotások, új objektumok megszületése szempontjából felelőtlenség, hanem az elmúlt évszázadokban és évtizedekben megszületett emlékanyag fennmaradása, fenntartása miatt is. A szakintézmények visszafejlesztése vagy halálra ítélése, valamint a fővárosi egységes koordináció működtetésének felmondása – az új szabályozással a kerületek önálló köztéri rendelkezésének jogosultsága – tovább fokozta a fővárosi káoszt és számos párhuzamosságot szült.
Talán elég, ha e téren az 1956-os forradalom és szabadságharc fővárosi emlékműveinek és emlékhelyeinek nagy számára, bizonyos fokú átfedettségére hivatkozunk. Az a paradox helyzet alakult ki Budapesten, hogy immár négy-öt központi 56-os emlékmű, illetve 56-os emlékhely van a városban: az egykori városligeti Felvonulás tér, a budai Műegyetem, a Tabán, valamint a Corvin-köz és a rákoskeresztúri Új köztemető monumentuma. Megszűnt az egységes nyilvántartás, és nincsenek egységes mérlegelési-minősítési szakértői szempontok sem. Az 1991-es önkormányzati törvény kimondja ugyan, hogy a köztéri művek létrehozói csak szakértői bizottság szakvéleménye alapján állíthatnak köztéri alkotásokat, de azt már nem határozza meg a rendelet, hogy ki lehet a szakértő. Vagyis akár a megbízást teljesítő szobrász baráti társasága is megfogalmazhatja egy-egy terv jóváhagyó bizonyítványát. De mindez csak formalitás: a döntések az egyenes megbízások és a pályázatok során is a polgármesteri irodák magányában és a képviselőtestületek politikai aspektusokkal és (művészeten, esztétikán kívüli) érdekekkel vezérelt vagy árnyalt szavazási procedúrái nyomán születnek meg. Hosszú-hosszú keletkezéstörténeti krónikákat idézhetnénk, amikor a pályázat szakértői bizottságának ítéletével szöges ellentétben kapott megvalósítási megbízást a „művész” dilettáns művének kivitelezésére, vagy amikor az egyenes megbízást teljesítő alkotó tervét a szakértői bizottság határozottan elvetette, ám végül a mű „eredeti fényében” mégis ott áll a köz kitüntetett jelentőségű terén. És ott áll aztán éveken, évtizedeken át, hírt adva egy rossz szellem és gyakorlat által integrált, látszólag átfogó társadalmi léptékekben megvalósított, a maga nemében korjelző „művészeti” tevékenységről, mindaddig, míg az ominózus alkotás megszokott, megunt környezeti elemmé nem szürkül. Ilyen, szakértői szinten eredetileg mereven elutasított terv volt példának okáért az óbudai Árpád lovas szobor (Oláh Mátyás László, 2018), és a szakértők véleménye alapján többek között egész más kompozíciónak kellene állnia a soroksári Hősök terén, Kligl Sándor szobrászművész kitelepítési emlékművének (2016) helyén is. (És semminek sem szabadna állnia ott, ahol e művész pécsi, botrányok övezte Weöres Sándor-szobra /2014/ áll.)
A fővárosi (és magyarországi) köztéri válsághelyzet, illetve emlékmű- és szobor-túltermelési válság megszüntetése érdekében haladéktalanul végrehajtott lépésekre lenne szükség:
1. Az emlékművek, emlékeztető jellegű köztéri objektumok fővárosi létrehozásának azonnali felfüggesztése, mintegy tíz vagy inkább húsz éves moratórium meghirdetése.
2. A fennálló köztéri objektumok megőrzésével és az új köztéri objektumok (autonóm szobrászati alkotások) létesítésével összefüggő új jogi szabályozás kidolgozása. A fővárosi és kerületi jogkörök és gyakorlat összehangolása.
3. Önálló, független, a köztéri emlékanyaggal és az új munkák megvalósításával foglalkozó szakintézmény létrehozása, jogköreinek meghatározása. A köztéri művészeti terület szakértői testületének létrehozása.
4. Az autonóm monumentális szobrászat ösztönzőinek kidolgozása, rendszerének kiépítése és működtetése.
5. A klasszikus értelemben vett szobrász-céh létrehozásának ösztönzése, törekvés a szobrászmesterség ethoszának visszaállítására.
Lyka Károly művészettörténész – akinek a „Budapest a rossz szobrok városa”-megítélése sokszor hivatkozott szlogenné vált – a fővárosi kutakról elmélkedvén jegyezte fel a Művészet című folyóirat 1902-es évfolyamában: „Budapest városképének művésziességét sok egyében kívül az is nagyon tökéletlenné teszti, hogy fontos vérkeringését alig árulja el valahol is művészi munka.” És ez a megállapítás nemcsak tárgyszerűségében, hanem képletesen is, és napjainkban is igaz.
A cikksorozat Budapest Főváros Önkormányzata Főpolgármesteri Hivatalának támogatásával jelenik meg.
A nyitókép Papp László szobrának részlete a Gesztenyéskertben.
Fotók: Erdei Krisztina
