Nyomós érvek és súlyos ellenérvek
A téma sokáig szinte mindenütt tabunak számított – sokhelyütt az ma is, pedig, ha jól belegondolunk, adódhatnak olyan helyzetek, amikor egyes műtárgyak eladása indokolt, sőt célszerű is lehet. Hogy csak egy nagyon egyértelmű példát említsünk: amikor egy múzeumba bekerül 30 nyomat egy magángyűjtő adományaként, s vannak közöttük olyanok, amikből a múzeum már őriz egyet (vagy akár többet), egy példány elidegenítése nem tűnik szentségtörésnek. Mivel a gyűjtemények rendszerint gyorsabban gyarapodnak, mint a bemutatásukra vagy akár a megfelelő körülmények közötti tárolásukra rendelkezésre álló hely, az értékesítési tilalom és az állagmegőrzés kötelezettsége is konfliktusba kerülhet egymással, aminek feloldása sokszor szintén a műtárgyállomány csökkentésével lenne a leggyorsabban megoldható. Az elidegenítés melletti leggyakoribb érv a gyűjtemény profiltisztítása vagy minőségének javítása – aminek keretében például egy adott művész „gyengébb” munkájának értékesítéséből befolyt összeget ugyanazon művész „jobb” munkájának beszerzéséhez használják fel – ezt az érvet azonban már sokan vitatják, egyrészt kifogásolva a gyűjtemény története „átírásának” szándékát, másrészt azzal érvelve, hogy a „gyengébb” és a „jobb” minősítések nem feltétlenül örök érvényűek, így az eladás később, visszatekintve akár hibás lépésnek is bizonyulhat.
Az elidegenítés mellett vagy ellen konkrét ügyekben felhozott praktikus érvek ütköztetésén túl van a témában folyó vitának elvibb vonulata is: az ellenzők szerint a múzeumok általánosan elfogadott és számos országban, így hazánkban is törvényben is megfogalmazott definíciója szerint ezen intézmények egyik legfontosabb feladata a kulturális javak és a szellemi kulturális örökség elemeinek megőrzése, így az elidegenítés fel sem merülhet. Előszeretettel hangoztatott érv az is, hogy az eladások engedélyezése – függetlenül attól, hogy a befolyó összeget más műtárgyak beszerzésére vagy a folyó költségek fedezésére, az átmeneti anyagi pénzügyi gondok enyhítésére használják – a múzeumokat a legegyszerűbb, legkényelmesebb megoldás felé tereli és nem kényszeríti őket arra, hogy felkutassák és használják az anyagi források megteremtésének más, új, kreatív formáit. Az ellenzők különösen kritikusnak tartják az eladásokat akkor, ha az érintett műtárgyak gyűjtők, mecénások, vagy művészek adományaként, illetve közvetlenül a művészektől történt vásárlás útján kerültek a gyűjteménybe. A múzeumok erősen rá vannak utalva a gyűjteménygyarapítás eme formáira, márpedig az adakozási kedvre nincs jó hatással, ha a mecénás vagy a gyűjtő, illetve leszármazottjai azt látják, hogy a múzeum eladja a neki ajándékozott műveket. Hasonló a helyzet a művészek esetében, hiszen többségük a közgyűjteményekbe kerülő munkáiért – az alkalmankénti ajándékozás mellett – alacsonyabb árat szab az átlagosnál, bekalkulálva azt a presztízsértéket, amit egy rangos gyűjteményben való megjelenés jelent. A másik oldal viszont azzal érvel, hogy a világ állandóan, sőt napjainkban egyre gyorsuló ütemben változik; módosulnak a társadalomnak a múzeumokkal szembeni igényei, elvárásai is, és nem ördögtől való, ha mindez az állandó gyűjteményekre is hatással van.
Az elidegenítést bizonyos feltételek mellett és körülmények között támogató oldal is hivatkozik a múzeumok törvényi definíciójára, de abból nem a művek megőrzésének, hanem kiállításának követelményét emelik ki.
Ők azzal érvelnek, hogy a műtárgyak jelentős része a nagyobb múzeumokban évtizedek óta nem szerepelt kiállításokon és nem sok esélye van arra, hogy ez a helyzet a jövőben változzon, hiszen az állomány egyre csak bővül. Rengeteg mű a raktárakban pihen és hozzáférhetőségük ehhez képest még akkor is javul, ha magángyűjteménybe kerülnek – és persze még inkább, ha egy másik múzeum vásárolja meg őket, ahol több esélyük van bekerülni egy-egy kiállítás anyagába.
Mire költ(het)ik az eladásból befolyó pénzt?
Az elidegenítés engedélyezésének vagy tilalmának kérdése – illetve, ahol erre mód van, a gyakorlata – az utóbbi években még inkább a viták kereszttüzébe került, két okból. Az egyik az a múzeumokkal szemben mind erőteljesebben megfogalmazódó elvárás, hogy járjanak élen a művészettörténeti kánon átírásában, bővítésében, a korábban elhanyagolt földrajzi régióban élő, az etnikai, vallási, szexuális stb. kisebbségekhez tartozó alkotók „beemelésében” és fordítsanak nagyobb figyelmet a nőművészekre. Ez az elvárás messzemenően jogos, a legfrissebb statisztikák szerint például az amerikai múzeumokban őrzött műalkotások szerzői között a fehér férfiak aránya kb. 85%. Az eddigi leglátványosabb húzás e téren a San Francisco Museum of Modern Arthoz fűződik; ők még tavaly májusban 50 millió dollárért váltak meg, meglehetős felzúdulást keltve, egy kapitális Rothko műtől a Sotheby’s New York-i kortárs árverésén. A múzeum azzal nyugtatta a közvéleményt, hogy a művésztől több hasonló kvalitású munka maradt a birtokában.
Míg a gyűjtemények diverzifikálása elsősorban a tarka etnikai összetételű lakossággal rendelkező országokban és a művészet történetét egyetemes igénnyel bemutatni akaró, „kánonképző” múzeumokban került nagy súllyal napirendre, a COVID-19 idén szinte mindenütt komoly lyukat üt a múzeumok költségvetésén, amelynek befoltozásához gyűjteményi darabok piacra dobása lehet az egyik eszköz. Mindkét téma, a kánon újraírásához szükséges anyagi eszközök előteremtése és a COVID-19 okozta károk enyhítése a köz- és a magángyűjteményeket egyaránt érinti, ám, míg a magánmúzeumokban legfeljebb belső szabályzat tiltja az elidegenítést, a közgyűjtemények esetében ennek, mint említettük, többnyire jogszabályi akadályai is vannak.
A COVID-19 okozta károk, elsősorban az elmaradó látogatók miatti bevételkiesés első ránézésre azokban az országokban okozza a kisebb gondot a múzeumoknak, ahol finanszírozásuk zömmel, vagy legalábbis nagyobbrészt közpénzekből történik. Itt ugyanis rendszerint él a remény, hogy az állam, látva közgyűjteményeinek ellehetetlenülését, mélyen a zsebébe nyúl és kisegíti őket. Általános vélekedés szerint nehezebb helyzetben vannak a múzeumok ott, pl. az Egyesült Államokban, ahol a közpénzekből juttatott támogatás minimális aránya miatt alapvetően a mecénások, szponzorok hozzájárulásától függenek. A valóságban nem feltétlenül ez a helyzet, hiszen míg az állami költségvetésekből ezernyi, COVID-okozta sebet kell gyógyítani, miközben az állami bevételek is drasztikusan visszaestek és a múzeumok nem a prioritási lista élén vannak, addig valamennyi elemző egyetért abban, hogy a szupergazdagok túlnyomó többsége – márpedig a mecénások többnyire az ő körükből kerülnek ki – a pandémia hónapjai alatt még növelni is tudta a vagyonát. Az amerikai milliárdosok összvagyona például egy, az Artnet News-nak nyilatkozó szakember szerint 845 milliárd dollárral nőtt a pandémia első hat hónapja alatt. Kivételek persze akadhatnak, de alapvetően nem ők a kritikus helyzet kárvallottjai. A múzeumokat támogató cégek esetében már nem ilyen egyértelmű a helyzet; sok cég kényszerül kiadásainak lefaragására, ami jó eséllyel érinti a szponzorációt is.
A fentiekből már talán érzékelhető, hogy a műtárgyelidegenítés problémája az USÁ-ban került a legélesebben a napirendre, a továbbiakban nagyobbrészt az ottani helyzetet tekintjük át.
Mi a helyzet az Egyesült Államokban?
Az USÁ-ban jogszabály nem tiltja a gyűjteményi műtárgyak értékesítését; az erre vonatkozó irányelveket két szervezet, az American Alliance of Museums (AAM) és az Association of Art Museum Directors (AAMD) dolgozta ki és aktualizálja szükség esetén. A dolog szépséghibája, hogy a két szervezet szankcionálhatja ugyan az irányelvek megsértését – akár kizárással is –, de annak megakadályozására nincsenek eszközei. Másfelől, nincs befolyásuk azokra az intézményekre, amik nem tartoznak e szervezetekhez – a tagság nem kötelező. Mint említettük, a gyűjtemények diverzifikálásának igénye már évek óta a gyakoribb gyűjteményi műtárgyeladások irányába mutat, ám ez belefért az AAM és az AAMD korábbi irányelveibe is, amik pontosan ilyen céllal, azaz az újabb műtárgyvásárlásokhoz szükséges anyagi fedezet előteremtésére engedték az eladásokat. Áprilisban aztán – ideiglenes jelleggel, egyelőre kétéves időtartamra – enyhítettek a szabályokon, lehetővé téve az eladásokból befolyó összegeknek a működés általános költségeinek fedezésére történő felhasználását, „beleértve az olyan szükséges kiadásokat, mint a személyzet bére és egyéb juttatásai”. Ez nyilvánvalóan ellentétes a korábbi filozófiával, de a helyzet is rendkívüli; ugyanezen szervezetek felmérései szerint az amerikai múzeumok nem kis hányadának a puszta létét is veszélybe sodorta a pandémia. Más kérdés, hogy e döntés meghozatalának időpontjában az AAM és az AAMD is nagyobb gazdasági visszaeséssel számolt, mint amilyen – legalábbis eddig – valójában bekövetkezett és – mint fentebb láttuk – a potenciális támogatók anyagi helyzete sem ingott meg, sőt tovább javult, így többen már a korábbinál megengedőbb szabályozás gyors visszavonását követelik. Ez a két szervezet vezetői szerint egyelőre nem szerepel a tervekben. Azt ugyanakkor hangsúlyozzák, hogy a szabályokat semmiképpen sem azért enyhítették, hogy a múzeumokat ösztönözzék a műtárgyértékesítésre, arra a legvégső lehetőségként kell tekinteni, amikor semmilyen más eszköz nem áll rendelkezésre. És emlékeztetnek arra is, hogy irányelveiknek az a kitétele továbbra is érvényes, miszerint „egy tárgy potenciális pénzbeli értéke semmiképp sem lehet része azoknak a kritériumoknak, amik alapján eldől: megválnak-e egy műtől, vagy sem”.
Persze az, hogy valami engedélyezett, nem jelenti azt, hogy nincsenek markáns ellenzői és nem lehet ellene nagyon komoly érveket is felhozni, ezért az értékesítési tervek sokszor már az érintett intézményeken belül, de legkésőbb nyilvánosságra kerülésük után heves viták tárgyává válnak és előfordul az is, hogy különböző csoportok jogi úton is megpróbálják megakadályozni egyes műtárgyak értékesítését. E próbálkozások sikerére ritkán van példa, de az többször előfordul, hogy a tiltakozások hatására egy-egy múzeum átgondolja, visszavonja eladási terveit. Az eladások volumene így is jelentős: a felmérések szerint az idei év második felében jóval több, mint 100 millió dollár értékű műalkotás kerül – illetve részben már került – ki a múzeumokból, nagyobbrészt aukciókon vagy legalábbis az aukciósházak közreműködésével. Ezzel együtt persze a nagyobb intézményekben nem a „családi ezüst” legértékesebb darabjainak kiárusításáról van szó, a kisebb intézményekben ugyanakkor előfordulhat, hogy gyűjteményük legértékesebb darabjaitól, vagy azok egyikétől kell megválniuk.
Ezekben a hetekben a nyilvánosságra került információk szerint legalább nyolc nagyobb múzeum használja ki az elidegenítés átmenetileg enyhébb szabályozását; közülük eddig a Baltimore Museum of Art (BMA) lépései kerültek leginkább a figyelem középpontjába. Ez a múzeum már 2018-ban is eladóként jelent meg – többek között két Warhol-munkával – a műtárgypiacon; a bevételt az akkori szabályok szerint a gyűjtemény diverzifikálására, színesbőrű és női alkotók munkáinak megvásárlására használták Az eladásokból befolyó összeg most több célt szolgál majd: nagyobb részét befektetik, és a hozamot a „gyűjtemény gondozására” fordítják, kisebb részéből – 10 millió dollárból – újabb, a gyűjtemény sokszínűségét erősítő vásárlásokat eszközölnek és olyan projekteket is finanszíroznak, mint pl. az időszaki kiállítások látogatásának ingyenessé tétele. A baltimore-i múzeum most három kiemelkedő művet dob piacra, összesen mintegy 65 millió dollár reményében. Andy Warhol Utolsó vacsorájának egyik változatának private sale keretében kerestek új tulajdonost, míg Brice Marden 3 és Clyfford Still 1957-G című festménye a Sotheby’s október 28-i New York-i aukcióján kerül kalapács alá 10-15, illetve 12-18 millió dolláros becsértékkel.
A tervek azért is ellenállásba ütköztek, mert a múzeum, sok más hasonló intézménnyel ellentétben igazgatójának bevallása szerint sincs vészhelyzetben; még elbocsájtásokra sem került sor, ami a mostani ínséges időkben ritkaságnak számít. A legnagyobb tiltakozást a Still-festmény piacra dobása váltotta ki, tekintettel arra, hogy Still marylandi születésű, élete utolsó két évtizedét is ott töltötte és ez a festmény az ő ajándékaként került a múzeumba, ahol nem is őriznek tőle más alkotást. A művek eladását a múzeum elnöksége jóváhagyta ugyan, de a döntés után egy elnökségi tag azonnal lemondott, a múzeum akvizíciós bizottságának korábbi vezetője pedig az ügyészséget próbálta rávenni arra, hogy indítson vizsgálatot az ügyben. Egy héttel később a múzeum vezető testületeinek számos korábbi tagja és a múzeum több támogatója, összesen két tucat prominens személy ugyancsak levélben fordult Maryland állam főügyészéhez az eladás leállítása érdekében, de, egyelőre legalábbis, nem jártak eredménnyel. A levél – az elvi ellenvetésen túl – főleg a Warhol-festmény 40 millió dollár körüli áron való értékesítését kifogásolta, mondván, hogy ez túl alacsony összeg az adott műért, az eladást nem készítették elő kellő körültekintéssel. Warhol ugyanezen sorozatának egy másik darabja egy nyilvános Christie’s árverésen három éve 60 millió dollárért kelt el; a múzeum most meg sem kereste az aukciósházat ebben az ügyben. A BMA vezetői hajthatatlanok, így a művek néhány napon belül minden bizonnyal kikerülnek a gyűjteményből. A legfrissebb fejlemény pedig az, hogy a múzeum két korábbi elnöke is bejelentette, hogy a történtek miatt visszavonják ígéretüket, miszerint gyűjteményeikből együttesen 50 millió dollár érték alkotásokat ajándékoznak az intézménynek.
A BMA mellett a New York-i Brooklyn Museum a legaktívabb az állandó gyűjteményből történő eladások terén. A kérdéses művek egyedi értéke itt jóval kisebb, számuk azonban lényegesen nagyobb: az első körben – merthogy lesz második is – egészen pontosan 12. Az anyagi gondok itt sem új keletűek, de a pandémia természetesen tovább élezte a helyzetet. Az eladásból befolyó összeg felhasználása itt is többrétű – a pénz nagyobb részét befektetik a jó hozam reményében, de jut valamennyi a folyó kiadásokra is. A 12 munkát októberben a Christie’s vitte kalapács alá különböző New York-i aukcióin, s bár nem minden tétel kelt el, a jutalékkal együtt számított 6,6 millió dolláros bevétel a várt összeg kétszerese lett. A legjobb árat, a becsérték közel négyszeresét 5,1 millió dollárral id. Lucas Cranach Lukréciája érte el, de 789 ezer dollárral jól szerepelt egy Courbet-festmény is. A többi alkotás a néhány tízezer dolláros sávban kelt el.
A második menet október 28-án kezdődik, ezúttal a Sotheby’s-nél. A New York-i múzeum ekkor összesen hét művet kíván értékesíteni – többek között Monet, Degas, Matisse és Miro alkotásait – amikért együtt legalább 12 millió dollárt várnak, ezen belül Monet vízparti tájképéért önmagában 2,5-3,5 milliót. További művek a Sotheby’s későbbi aukcióin szerepelnek majd, ugyancsak még ebben az évben.
A syracuse-i Everson Museum of Art ugyan csak egyetlen műtől kívánt megválni, ám Jackson Pollock 1949-es festménye igen komoly értéket képvisel, a Christie’s 12-18 millió dolláros taksával vitte kalapács alá. A mű végül, némi csalódást keltve csak a becsérték alsó határán, 12 millióért kelt el; a pénzt a gyűjtemény további diverzifikálására, nőművészek és színes bőrű alkotók munkáinak megvásárlására fordítják.
Az eddig említett múzeumok mellett ezekben a hetekben további intézmények váltak, illetve válnak meg gyűjteményük egy vagy több darabjától. Az Indianapolis Museum of Art at Newfields listáján francia festmények és rajzok szerepelnek, többek között Matisse-től és Dufy-től; a Modern Art Museum of Fort Worth modern munkákat, többek között Jules Pascin alkotását értékesíti; a Laguna Art Museum pedig 80 ezer dollár reményében válik meg egy Matisse-rajztól. Picasso két múzeum listáján is szerepel; a Montclair Art Museum 18 ezer dollárt remél egy rajzáért, míg a Springfield Art Museumból egy festménye kerül kalapács alá 3-5 millió dolláros becsértékkel. A fenti múzeumok egy része úgy nyilatkozott, hogy döntésük az eladásról még a múzeumi szervezetek elidegenítési irányelveinek módosítása előtt születtek, míg mások az új lehetőségekkel élve döntöttek így. Valamennyi felsorolt múzeum a Christie’s-nek adott megbízást a művek értékesítésére.
Néhány példa más országok gyakorlatából
Lássunk ezek után néhány friss példát gyűjteményi darabok eladására más országokból is. Nagy-Britanniában a törvény a múzeumoknak nem ad lehetőséget erre, mégis az a hír járja, hogy a Royal Academy of Arts foglalkozik a gondolattal, hogy eladja Michelangelo egyetlen, a szigetországban található márványszobrát, a Taddei Tondót. Hogyan teheti ezt meg? Úgy, hogy hivatalos státusza nem közgyűjtemény, hanem charity, jótékonysági szervezet, amire csak az az előírás vonatkozik, hogy „gyűjteményei és a nagyközönség érdekeinek szellemében járjon el”. Közpénzekből annyiban kap az Akadémia támogatást, hogy otthona a kormány tulajdonában lévő Burlington House, amiért csak szimbolikus bérleti díjat fizet. A Taddei Tondó szinte felbecsülhetetlen értékű, eladása egy csapásra megoldaná az intézmény anyagi gondjait. Érdekességként említjük, hogy egy hasonló státuszú londoni kulturális intézmény, a Royal Opera House is rendelkezik értékes műalkotásokkal, amik közül a COVID-19 okozta pénzügyi nehézségek enyhítésére egyet most eladott. Ezt a festményt, amin David Hockney az intézményt a múlt század közepén 25 éven át vezető Sir David Webstert örökíti meg, közel fél évszázada ráadásul maga rendelte meg. A festmény abban az értelemben is kivételes, hogy Hockney rendkívül ritkán dolgozik megrendelésre. Alkotása október 22-én a Christie’s londoni árverésén becsértéke sávjában, de annak alsó határához közel, 12.865.000 fontért cserélt gazdát.
Végül egy példa Izraelből: az 1969-ben megnyílt jeruzsálemi Museum for Islamic Art, ami VII.-XIX. századi műtárgyak rendkívül gazdag együttesét, egyebek mellett egy igen jelentős óragyűjteményt is őriz, már régóta küzd komoly anyagi gondokkal, amik a pandémia következtében tovább súlyosbodtak. A múzeum vezetése úgy ítélte meg, hogy ha most nem lépnek, az intézményt néhány éven belül végleg be kell zárni, ezért összesen 190 műtárgyuktól válnak meg a Sotheby’s október 27-i és 28-i londoni árverésén. A tételek a műtárgyak szinte valamennyi kategóriáját felölelik, és becsértékük rendszerint a több tíz-, vagy több százezer fontos sávban mozog. A műtárgyak zömmel a múzeum raktáraiból kerülnek kalapács alá, de az órák többsége eddig az állandó kiállításon volt látható. Az értékesítést lehetővé tevő döntés itt jóval kevésbé ütközik ellenállásba, vélhetően azért, mert ennek az egy zsidó család által alapított múzeumnak az értékét nemcsak műtárgyainak összessége adja, hanem az a rendkívül fontos hídszerep is, amit a különböző kultúrák közötti kapcsolatépítésben a világnak ezen a rendkívül érzékeny pontján magára vállal, s egy esetleges csőd ennek a missziónak is a végét jelentené.
● Frissítés, október 28.
Aki figyelemmel kísérte a Sotheby’s tegnapi londoni árverését, annak feltűnhetett, hogy a jeruzsálemi Museum for Islamic Art kincsei hiányoztak a tételek közül, mint ahogy nem lesznek ott a mai óraárverésen sem. A politika a legutolsó pillanatban és a legmagasabb szinten szólt közbe: Reuvén Rivlin izraeli elnök személyesen interveniált az ügyben, kérve a múzeumot, hogy vonja vissza a tételeket az árverésről, mondván igen különleges és fontos műtárgyakról van szó, amiknek Izraelben maradása érdekében mindent meg kell tenni. Egyelőre csak az aukciós értékesítés halasztásáról, nem végleges lemondásáról van szó, abban a reményben, hogy a múzeum vezetői és az ország kulturális minisztériuma között megkezdődő tárgyalásokon sikerül más megoldást találni az intézmény anyagi gondjainak enyhítésére.
Az USÁ-ban pedig Brent Benjamin, az a AAMD elnöke reagált az elidegenítés szabályainak lazítását bíráló nyilatkozatokra. Hangsúlyozta, hogy a könnyítéseket, azaz azt a lehetőséget, hogy az értékesítésből befolyó összeg, vagy annak egy része az általános költségek fedezésére is használható legyen, fenntartják ugyan, ám ez nem azt jelenti, hogy javasolnák vagy bátorítanák az ilyen célú felhasználást.
● Frissítés, október 29.
Két órával a Sotheby’s tegnapi New York-i aukciója előtt a Baltimore Museum of Art visszavonta a tételek közül Brice Marden és Clyfford Still értékesíteni tervezett festményeit. A döntés a múzeum hivatalos közleménye szerint igazgatójának az AAMD vezetőivel folytatott „magánbeszélgetése” után született és egyelőre nem végleges. A múzeum álláspontjának megváltoztatásában nyilvánvalóan szerepet játszott az utolsó pillanatig nem szűnő tiltakozás is a művek eladása ellen. Az AAMD azonnal üdvözölte a döntést, a Sotheby’s, amit igen kellemetlenül érint árverése két vezető tételének az utolsó pillanatban történt visszavonása, nem kívánta kommentálni a hírt.
