A csendfestő – Király György „látszólagos” csendéletei

Jön az ember, bekopog. Keresi az alkotót. A festőt. Csend, semmi nesz. Aztán az ajtó nesztelenül tárul. Ami igazán kitárul, nem is biztos, hogy konkrét ajtó. Inkább festmény. Az nyílik ki. Beenged. Látszólag semmi. Néhány közönséges, kopott, mindennapi tárgy, amilyet ma már nem is használnak. 

A műterem is a festőre van szabva. Ecsetek, festékestubusok, állványok, polcok, asztalok, ilyesmi. Tárgyak. Lehet, örökölte valakitől, akit nagyon szeretett. Vagy ajándékba kapta valamikor. Vagy egyszerűen csak rálelt valahol. A kamra mélyén, egy fészerben, az ócskapiacon, a szemétben. Őrzi, mint én a dédanyám kopott fakanalát, a nagyanyám horgolta blúzt, a régi családi leveleket, fotókat. (Ha én s a húgom meghalunk, nem lesz, aki emlékezzen a dédanyánkra és a többi felmenőinkre, akiket az elbeszéléseikből ismerünk. Mire a gyerekeinknek, unokáinknak eszébe jut, hogy kérdezzenek, már nem lesz kitől.) 

Amikor benyitok Király György ajtaján, és meglátom az ő csendjét, olyan, mintha az enyém lenne. Az enyém is. Pedig nem tudom, mire gondol, amikor festi, rajzolja őket. Hogy egyáltalán gondol-e valamire munka közben, vagy csak jönnek elő ezek a csendek a tárgyaiból, a tárgyai mögül. Egy tál, egy csésze, egy szobasarok, egy asztal. Újra és újra. Eszembe jut Vojnich Erzsébet, Zöld Anikó és Kopócsy Judit, meg Krajcsovics Éva. Ők is ugyanezt a csendet keresik, próbálják megragadni. Vagy Váli Dezső. Vagy még korábban Czimra, legalábbis a téma tekintetében. De a Királyé valahogy más. Valahogy beszédesebb, miközben igen halk. Megszólít: mintha szellő lebbenne. Nem arra vár, hogy én szóljak, én keressem. Befogad ez a csend. És valahogy nem azt juttatja eszembe, hogy mi jön ezután. Jön-e valami egyáltalán? Bele tudok veszni a félelem leghalványabb árnyéka nélkül. Pedig sokáig féltem a csendtől. Néha még most is. A csend utat enged a szorongásnak. Befurakodik zajos magányom mögé. De ez nem. Ez dédanyám kopott, a használattal száz év alatt fényessé csiszolódott, graciőz fakanalát juttatja eszembe anélkül, hogy hiányt keltene. Képes valamit adni. Valamit, ami közelebb visz a bizonyossághoz. Ahhoz a bizonyossághoz, hogy az élet biztos lehetőség valamire, amit élettelenül nem lehet megtapasztalni. Hogy az élet az életért van, és ehhez a csend is hozzátartozik. 

Láthatatlan tartalmakat fed fel. Az árnyékokat és fényeket belülről érzékeljük, mintegy belső kisugárzásként – ezt a finom, egymás fölötti, áttetsző rétegek révén éri el. Lassan, sziszifuszin gondos munkálkodással halad előre, befelé, a tárgyak lelke felé. Látszólagos csendéletei még csak távolról sincsenek rokonságban a hagyományos/klasszikus megközelítésű művekkel, ahol a látvány rátelepszik a belső tartalomra, ha van olyan egyáltalán. A művész a múlt tárgyi kultúrája iránti érdeklődéséből, tiszta kíváncsiságából, az utánuk felsejlő vágyából indulva halad valamiféle belső szellemiség irányába. Ezt úgy éri el, hogy újabb és újabb festékrétegek felhordásának nyomán a tárgyak kontúrjai, szilárd pontjai feloldódnak és szinte eggyé válnak környezetükkel. Ez a képi világ valamiféle biblikus-mágikus lét lehetőségét kínálja fel a befogadónak.  

Azt mondhatom tehát, hogy Király György a csendélet megújítói közé sorolható ily módon. Valamilyen éteri átszellemítést „végez” a műfajban, miközben, akárcsak a vele rokonságot mutató, előbb említett kortárs-elődöknek is, a festészet tiszta erejének felmutatása a célja. Rajzai, grafikái szőttesként épülnek fel. Ő vonalakból építi fel „szőtteseit”, míg magam az egymásra írt betűkből képezek szőnyegképeket. A vonal kiemelt szerepe mellett folyamatosan ott van Királynál a sok vonalból szőtt tónus, helyenként szinte egészen festői hatást keltve, mélységet adva a lapon történő dolgoknak, lággyá, elmosódottá oldva a tárgyak éles határait. Az atmoszféra, a színhang és a fény legfinomabb variációit vonultatja fel – nem véletlen, hogy a nagy előd, Giorgio Morandi is eszünkbe kell jusson. És ha már Morandit említettem, óhatatlan, hogy ne vonjak párhuzamot vele: Király munkásságában – nem tudom, szándékosan-e vagy véletlenül – a festészet mellett ugyanúgy állandóan jelen van a rajz és a rézkarc művelése is, mint Morandinál. Ő is, akárcsak Morandi, képes csupán a bekarcolt vonalakkal vagy a fehér papíron fekete szénnel (ez Morandinál inkább a fekete tus) felidézni a kék, fehér és sárga kannákat, tálakat, csészéket és egyéb, egyszerű tárgyakat, a csendes délutánokat és alkonyatokat, képes titokzatossá varázsolni képei atmoszféráját, megteremteni és észrevétetni a tárgyak misztériumát. És észre kell vennünk Király végtelenül finom érzékét a tárgyak elrendezéséhez és a köztük lévő intim kapcsolat megszólaltatásához. A tárgyak egymás árnyékába bújnak, mögöttük és előttük érezzük a beláthatatlan teret, az asztal alatt a sötétséget, mindezek szoros szimbiózisát. Mindez lélektanilag is izgalmas, és olyan, mintha másképp nem is lehetne, csak így, az örökkévalóságig. 

Ennek a csendnek esztétikai és érzelmi rétegei vannak. Nem azért, mert festményein gyakran valóságosan is számtalan finom, pasztőzös, szfumátós festékféreg kerül egymás fölé – akkor is érzékelem, ha nem látom a folyamatot –, hanem mert így épül fel a mű, hogy olyan csenddé terüljön szét körülöttem, ami úgy fogad magába, hogy Satie Gnossiennes-je szólal meg bennem, halkan, finoman. Vagy Ottlikot hívja elő, a Buda egyes részleteinek intellektuális csendjét, olyan világot, ahol ez e három mű – Király, Satie, Ottlik –, ugyanannak a csendnek három tételeként szólal meg, s a kékek, feketék és szürkék a klavíron az ütők érintésére vékony, finoman csiszolt, halk, selymes, sokszor szinte légies hangot adnak, s a jobb hangzás kedvéért most nem párosával, hanem számos hangsornak megfelelő réteget képezve.

Mégis, ha irodalmi párhuzamot kellene keresnem Király György munkáihoz, Alain Fournier-nak Az ismeretlen birtok című művét, „a teljesség utáni vágy és a gyógyíthatatlan nosztalgia valóságból és álomból szőtt regényét” találnám a legalkalmasabbnak. Mert „vannak azok a kincsek, amiket nagyszüleink öreg fiókjában találunk mindenféle limlom közt, a félhomályos, tűnt idők illatát őrző házukban. Talán vannak, akik nem értik, miért olyan varázslatos az a fura tárgy, amit előástunk, de számunkra egyszerűen olyan érzelmi értéket hordoz, ami felbecsülhetetlen.” Király is valami ilyet keres és próbál felfejteni. Ahogyan Fournier is: „Amit most keresek, az sokkal, de sokkal rejtelmesebb. A titkos átjárót kutatom, amelyről régi könyvek beszélnek, a csipkebozót benőtte utat, amelyet hasztalan keres a holtra fáradt királyfi. Ez az út nem akármikor tárul fel az ember előtt, hanem csakis a napnak egy bizonyos órájában, amikor azt sem tudja már, tizenegy óra van-e vagy tizenkettő. Az ember csak megy, tétova mozdulattal széthajtja maga előtt az ágakat, s egyszerre megpillantja a sűrű lombon át azt a végtelenbe vesző, homályos fasort s a fasor végén egy világos pontot: ott a bejárat.” Valami ilyet képes megidézni és közvetíteni Király György is, miként talán választ ad arra a kérdésre is: Miként marad meg mégis, ami elmúlik?

Királynak először a szürke csendjei igéztek meg. Ahogy kitárulkoztak előttem! Csak egyszerűen besétáltam. Aztán a kékjei! Más kékek, mint az enyéim. Ez jó, mindenkinek megvan a maga kékje. A maga kék világa. Tudjuk, nem új ez. De a Király-féle kékek – és még véletlenül sem ún. királykékek! –, csendes, tiszta színek. Színvilágára a visszafogottság jellemző. Monokróm vagy monokrómba hajló színek, művek. Ami felé magam is hosszú idő óta igyekszem. Nem egyszerű eljutni, levetni a színek tobzódó kínálatát, vonzásukat, felkínálkozásukat. 

Hogy egyetlen visszafogott színbe mennyi minden belefér, nem, vagy csak elenyészően kevesek érzékelik. Ma a harsány figurativizmus a divat. Meg kell nézni a plakátokat, a könyvborítókat például. És az eladott képeket is. De a Király Györgyé más. Szép, finom, bensőséges, méltósággal teli munkák. Ez a méltóság nem is pontos kifejezés. Azt akarom mondani vele – ezt fentebb is fejtegettem –, hogy valahogy helye van a tárgyaknak ezeken a képeken. Hogy nem másolatok, nem valamilyen valóságos tárgyaknak az utánzata, a hű, pontos visszaadása. Ezek önállóan létező dolgok (ahogyan Magritte mára közhellyé vált kijelentése szerint a megfestett tárgy nem azonos a valóságossal, nem az, aminek látszik, (Ceci n’est pas une pipe). A képen látható tárgyak a maguk képi mivoltukban valóságosak, ráadásul szervesen együtt léteznek környezetükkel. Egyetlen egységet alkotnak. De ez egy másik valóság! A kép, azaz Király György világa. Király rendelkezik azzal a sajátos tudással, hogy hogyan lehet feszültséget kelteni a legegyszerűbb eszközökkel. Így születik meg a némaság drámai lenyomata, a moccanatlanságba épített belső feszültség. 

Ilyenek ezek a képek! A Csend sorozat mindegyike. Bármilyen kép csak akkor kép a maga valójában, ha ez az egység fellelhető benne. Királynál minden csendes. A csend rejtekező, finom belső hangja formálja és teszi egyszerre súlyossá és melankolikussá vagy líraivá a képet, látszólagos könnyedsége ellenére, a belső látás és a külső láttatás gyakran eltérő dramaturgiája ellenére, amelynek során a kép mintegy „öntörvényű létre” ébred az alkotás folyamán. Ám a létre ébredés ugyanakkor a halálra ébredés is. És ez adja a líraiságnak azt a melankolikus felhangját, amelyet inkább csak sejtünk, mintsem hogy tudatosulna. 

A tárgy és környezete együtt fejezik ki a csendet, a sötét árnyak és sötét fények drámaiságát. Nem könnyű sötét fényeket festeni. Király erre is képes. És persze közben mindvégig hallom belülről, a rétegek közül kicsendülni Satie halk, finom, tiszta zenéjét. Mintha Târgu Jiuban lennék, Constantin Brâncuşi szoboregyüttesénél kora este, amikor már mindenki hazatért a parkból, csak egyedül én ülök  A hallgatás asztalánál (Masa tăcerii), meditációba merülten, önmagamba nézve, önmagamat vizsgálva, elcsendesülve.

Érdemes egyszer elmenni oda is, Târgu Jiuba, ahol Brâncuşi-nak ez az 1937-ben készült tárgyegyüttese áll. Megéri annak, aki szembe mer, és szembe akar nézni önmagával. Vagy a világgal. Vagy Istennel.

Hát így vagyok valahogy ezekkel a képekkel is. Király György képeivel.

Ajánlom szeretetükbe.