Ma május 12. van, tehát két hónap telt el azóta, hogy radikálisan új helyzetben találta magát az ország: kijárási korlátozások, otthoni munka, legalábbis jobb esetben, rosszabb esetben pedig munkahelyvesztés és kilátástalanság. És csaknem két hónap azóta, hogy Európában több helyen is bejelentettek mentőcsomagokat a művészeti intézményrendszer, illetve a művészek problémáinak enyhítésére. Ismert, sőt, lassanként közmondásos, hogy elsőként a német kormány adta tanújelét annak, hogy egyrészt fontosnak tartja a kultúra és azon belül a művészet szerepét (egyáltalán: létét) a jelenlegi helyzetben, másrészt nem engedi bedőlni sem a nagy-, sem a kis intézményeket, mint ahogy a művészeket sem elszegényedni.
A német példa emlegetése általánossá vált, az artportal hazai körképében is sokan hivatkoztak rá, mint követendő gyakorlatra. A német példa sem egységes persze, ami a művészeket illeti, legtöbben valószínűleg a berlini gyakorlatra gondolnak, hiszen, ha máshonnan nem, az ott élő magyar művészkolóniától érkezhettek hírek arról a nagyvonalúságról, amellyel a német főváros kezeli a művészeket – is –, valamint az igényelhető és megkapható euróösszegekről, amelyeket puszta kíméletből nem írnánk most ide.
Másfél hónap telt el azóta, hogy a hazai művészeti színtér szereplői egy javaslatcsomagot küldtek a kormány egyes tagjainak, amelynek címe Összefogás a vállalkozó művészekért és szintén emlegeti a német példát, de más, közelebbi példákat is, mint amilyen a magyar miniszterelnök által laboratóriumnak tekintett Ausztriáé is. Most azt hagyjuk, hogy fogalmilag és grammatikailag (no meg diplomáciailag) mennyire szerencsés bármely országot laboratóriumnak tekinteni, főként, ha egy vírusról van szó, és nem például országnak, ahol nem emberkísérlet folyik, hanem felelős tisztségviselők hoznak felelős és transzparens döntéseket, de ha már, akkor érdemes volna tanulmányozni a kutatási eredményeket, kicsit mélyebben is annál, mint hogy mikor nyithatnak ki arrafelé a fagyizók. Másfél hónap alatt nem érkezett hír arról, hogy a magyar kormányzat bármit is kezdett volna az asztalán heverő javaslatokkal azon kívül, hogy iktatta őket.
Közben a legtöbb nyugat-európai kormányzat felmérte, hogy a járvány nyomában járó gazdasági visszaesés közepette a kultúra az első nagy vesztesek között lesz. Aztán jöttek sorra a nem nyugati kormányok felismerései is, és a hazai művészeti színtérnek azt kellett látnia, hogy a cseh, a szlovák, a lengyel kormányok – illetve Lengyelországban a városok is – művészeti mentőcsomagokat állítanak össze. Magyarországon a KATA átalányadó időleges elengedése volt hivatott a művészeti színtérnek is segíteni, csakhogy rengeteg művész nem KATÁ-s, hanem hetes adószámú, a kereskedelmi galériák pedig igen gyakran kft-k, a KATA értékhatára fölött, a non profit galériák pedig alapítványok, vagy éppen egyesületek.
Az artportal folyamatosan intézett kérdéseket hazai döntéshozókhoz, és az hamar kiderült, hogy az állam nem engedi el a fenntartásában levő intézmények kezét (még szép), de ezen kívül egyéb kormányzati terv nem látszott körvonalazódni. Mint ahogy nem tervez semmit az a művészeti köztestület sem, amely akkora pénz fölött rendelkezik, amekkorát a hazai művészet elképzelni is nehezen tudna, azaz az MMA (Magyar Művészeti Akadémia). Ez a kormányzat emelte szuperpozícióba, és az adófizetők évi többmilliárd forinttal tartják fönn, éppenséggel azok a művészek is, akik soha nem akarnának MMA-tagok lenni, és akiket soha nem venne föl tagjai sorába ez a szervezet. Mégis, most sokan vártak volna legalább egy mondatot az MMA-tól, vagy esetleg egy mondatnál többet, egy szociális alapon megvalósított segélyprogramot. Itt lett volna a lehetőség némi nagyvonalúságra. Helyesbítünk: még mindig itt a lehetőség. Azonban az MMA honlapján a legfrissebb hír április 15-i keltezésű, és a testület előző elnökének elhunytáról tudósít. Nyilvános kommunikációja alapján semmi sem utal arra, hogy a magát akadémiának tekintő köztestület bármit is gondolna a kultúrát jelenleg sújtó helyzetről, illetve a szolidaritás fontosságáról. De nem tudunk az MMA-tagság felől induló kezdeményezésekről sem. Nekik érkezik a havi járadék, amit az adófizetők tesznek lehetővé, de hogy a köztestületi tagsággal a köz iránti felelősség is járna, arról egyetlen betűt sem olvastunk vagy hallottunk, sem tőlük, sem a vezetőiktől. Illetve, legyünk pontosak, egyetlen mondatot mégiscsak kaptunk, az MMA sajtóosztálya (kiderült, hogy van ilyen) közölte, hogy az MMA támogatja az Összefogás a vállalkozó művészekért javaslatcsomagot. Amikor további részletekre kérdeztünk rá, akkor már nem jött reakció.
Jól látszott az is, hogy nem tervez külön a helyzetre és a megváltozott (élet)körülményekre reagáló rendkívüli pályázatokat a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) sem, amelyhez az ötöslottó adóalapjának egy része folyik be, sem pedig az a miniszter, akinek lehetősége van ennek a pénznek a feléről közvetlenül dönteni. Az NKA tulajdonképpen a szokásos pályázatait írta ki, azokat, amelyek aprópénzt irányítanak mindenfelé területre (de legalább léteznek), még a nevezési díjakat sem engedte el. Ennek a szervezetnek a tevékenységéből sem olvasható ki, hogy március 11. óta minden, de ténylegesen minden megváltozott ebben az országban – a kultúrában pedig végképp. Az NKA a terveit firtató, április közepén elküldött kérdéseinkre nem válaszolt – de ezen nem vagyunk meglepve, a nem válaszolásnak egész kultúrája alakult ki az elmúlt tíz évben Magyarországon, annyiféle módon nem reagáltak már hazai közintézmények, kormányszervek, adófizetői forintokkal kistafírozott szervezetek a magyar sajtónak, hogy ma már a hallgatás mértékéből, időzítéséből, mélységéből, az ignorancia szinte mérhető kisugárzásából lehet egyedül következtetni az aktuális policy-re.
Az EMMI Kultúráért Felelős Államtitkársága április legvégén állt elő egy egymilliárd forintos programmal, amelynek „Köszönjük, Magyarország!” a címe. Az egymilliárd a TAO-kompenzációból átcsoportosított pénz, és fölötte az úgynevezett stratégiai kulturális intézmények rendelkeznek. Leginkább előadóművészeti területről pályázható meg ez a pénz, de itt megelőlegezett munkadíjról van szó: később fellépéseket kell teljesíteni az összegért. Túl azon, hogy nem teljesen érthető a cím, azaz, hogy kicsoda köszön itt, mit és kinek, és azon, hogy maga az államtitkárság nevezi „Európában is példaértékűnek”, miközben példa nélkülien alacsony összegről van szó, ezen a projekten tökéletesen látszik a hivatalos magyar stratégia alapvető problémája. Emlékszünk: „a magyar ember soha nem fogja elfogadni, ha pénz adnak a semmiért”, mondta a miniszterelnök. Igaz, nem a semmiről volt szó akkor, amikor ezt mondta, hanem kártérítésről, egy jogerős bírósági ítéletről. És minthogy Magyarországon a kormányzat nem ad, az értelmezése szerint ingyenpénzt senkinek, még azoknak sem, akik földönfutóvá váltak, még azoknak sem, akiknek ezt a bíróság megítélte, a kulturális szféra sem számíthat arra, hogy a járványhelyzetben támogatást kapjon, alanyi jogon, csak azért, mert létezik.
Rögzítsük: nem ingyenpénz, amit Németország, Franciaország, Csehország, Szlovákia és egy sor ország ad a művészeknek, kultúrmunkásoknak, hanem a kieső bevételeik pótlása, az állam állította le a gazdasági életet, tehát tennie kell valamit azért, hogy ennek hatásait közvetlenül kompenzálja, lehetőleg feltételek nélkül. Ezen kívül millióan elmondták és leírták, keresletélénkítés és jól felfogott államérdek, egy jövendő nagyobb krízis elkerülése is mindez. És nem volna ingyenpénz nálunk sem, hiszen a művészek nem azért nem keresnek pénzt, mert nem akarnak dolgozni, vagy mert a munkájuk nem ér semmit, hanem mert művészetre leginkább akkor költenek az emberek, amikor másban már nem szenvednek hiányt, és mert a magyar kormány által hangoztatott munka alapú gazdaságból a művészet számára két dolog tűnt most el, az alap és a gazdaság.
Hiszen dolgozni természetesen dolgoznak a művészek most is, adott esetben még többet is mint máskor, a művész munkáját ugyanis nem a piaci igény teremti meg, hanem a saját törekvése, belső kényszere, és a piac, a társadalom legfeljebb a maga szempontjai szerinti visszaigazolásra képes. Lassan mondjuk, hogy a százharminchárom legbátrabb ember is értse: ha valahol nem értelmezhető a kormányfő kijelentése arról, hogy annyi munkahelyet hoznak létre, amennyit a vírus elvitt, az éppen az alkotóművészet. Itt jobbára nem voltak munkahelyek, nincs mit létrehozni. Ökoszisztéma azonban volt és hibernálva megvan most is, adót is fizet a művészeti szféra, mint bármely egyéb gazdasági terület, és ezért most azt várná, hogy a válsághelyzetben, amelybe önhibáján kívül került, legalább korlátozottan hozzáférjen a saját adóforintjaihoz. Azaz ugyanazt várná, mint mindenki más, mint bármelyik munkavállaló vagy vállalkozó, aki fizet például szociális hozzájárulást. Persze azért – mi másért –, hogy a megélhetésére költse, tehát visszaáramoljon az a pénz is a gazdaságba, illetve forgalmi adó formájában az államkasszába.
Másrészt rögzítsük azt is: igenis van ingyenpénz Magyarországon, méghozzá a rokonoknak, barátoknak és üzletfeleknek. Őket azonnal kimenti a NER, még azokat is, akik az első adandó alkalommal elbocsájtották a dolgozóikat. Egy mentőcsónak van és az megtelt. Abban ők eveznek. A többiek pedig evickéljenek, ahogy tudnak, a szabadúszók ússzanak szabadon, krallozzanak csak, hátha partot érnek, az úgynevezett új nemzeti tőkés osztály nem nyújtja ki az evezőlapátot senkiért.
A végére hagytuk a legszomorúbbat: úgy tűnik, nem állnak elő túl sok mindennel az önkormányzatok sem. Ezidáig nem ismerünk példát arra, hogy elengedik a galériák bérleti díjait, könnyebbé teszik a non profit művészeti helyszínek életét, vagy biztosítanák a kerületükben, városukban élő és dolgozó művészek túlélését. Az okokat sem kell sokáig keresni: ha volna is ilyen irányú szándékuk, a forrásaikat szédítő ütemben vonja el a kormány, a legkülönfélébb jogcímeken. Azaz, jut eszünkbe, már különösebb jogcím sem kell semmihez, fölhatalmazási törvény van, rendeleti kormányzás, időkorlát nélkül. Akkor, tulajdonképpen miről is beszélünk?
Az artportal összes cikke, amely a járványhelyzet és a gazdasági krízis művészetre gyakorolt hatásaival foglalkozik, itt olvasható.
Nyitókép: Nem nyávogás, 2020. Fotó: Erdei Krisztina
