– ArtPortal (AP): A cukizmus (cuteism) a kortárs globális képzőművészeti trendek egyik meghatározó jelensége, amelyet a kurátori koncepciótok mégsem egységes esztétikai irányzatként mutat be, hanem a fogalommal „családi rokonságban” álló művészeti törekvésekre fókuszál inkább. Miért döntöttetek úgy, hogy a fogalom jelentésszóródásaira és nem magára a cukizmusra mint önálló irányzatra fókuszáltok?
– Maj Ajna – Jan Elantkowski (MA–JE): A cukiság vagy cuteness (nem egyenlő a cukizmussal) nem kifejezett képzőművészeti „irányzat”, manifesztumokkal és képviselőkkel, hanem annál sokkal szélesebb, általánosabb kulturális jelenség, amely a modern társadalmak egészére jellemző. Képzőművészeti megjelenése tehát halmaz-részhalmaz viszonyt jelent: a cute a képzőművészetben a cuteness kulturális kontextusának egyedi megjelenési formája.
A cukizmus kifejezést, amit csupán rövid ideig használtunk a kiállítás munkacímeként, Bozó Szabolcs az Artmagazinnak adott 2021-es interjújában saját művészetére vonatkoztatta humoros felhanggal, mondván, hogy a cubism (kubizmus) helyett ő a cuteism (cukizmus) mozgalmat képviseli. És bár eleinte mi is vonzódtunk ehhez a megfogalmazáshoz, hamar rájöttünk, hogy valójában az eredeti elképzelésünkkel ellentétes üzenetet kommunikálna a kiállításról.
A kiállítás célja ennek a globális, az internet és a közösségi média felületein abszolút jelenléttel bíró esztétikának (cute aesthetics) a megértése és bemutatása volt. A téma komplexitását mutatja, hogy a 2010-es évek eleje óta folyamatosan bővülő szakirodalom elsőként a társadalomtudományok (pl. Sianna Ngai: Our Aesthetic Categories: Zany, Cute, Interesting, Harvard University, 2012), így a pszichológia és a szociológia felől próbálta feldolgozni a jelenséget, igaz, gyakran képzőművészeti példákon keresztül. Mégis kijelenthető, hogy a globális társadalmat egészében érintő jelenségről van szó, amely (főként) vizuális meghatározottsága révén a kortárs művészetre is nagy hatással van. Elsősorban az érdekelt minket, hogy a kortárs alkotók miként transzformálják át a hétköznapokból ismert populárislátvány-alapú élményanyagot a hozzájuk kapcsolódó konnotációkkal együtt saját eszköztárukba.
Tisztában voltunk a téma kétélűségével, mégis fontosnak tartottuk, hogy bemutatásra kerüljön, és elinduljon egy diskurzus. A kortárs művészet és általában a művészetek a nekik tulajdonított szabadságnak és szubjektivitásnak köszönhetően kiválóan alkalmasak arra, hogy felületként szolgáljanak, világokat és elképzeléseket ütköztessenek.
Akárcsak magát a cuki/cute fogalmát, ezt a fajta vizualitást is lehet szeretni vagy éppen utálni, irtózni tőle, ám egyéni preferenciáink azon a lényegi ponton nem változtatnak, hogy a cute/cuki van, és akár tudomást veszünk róla, akár nem, végigkíséri hétköznapjainkat.
A cím, A cukiság faktor helyesírásával kapcsolatos reakciók is leginkább magával a fogalommal szembeni sztereotip benyomásról, a téma iránti ellenszenvről és a nyitottság, az értelmezés szabadságának hiányáról árulkodtak. Holott a cím különírása tudatos döntés volt, ami egyrészről direkt utalás a bulvár sajtóban előszeretettel használt szóösszetételre, szófordulatra. Másrészről a faktor szó (= egy tényező a többi közül, amely befolyással van egy helyzetre) beemelése különösen fontos volt, mert az tükrözi leginkább a cuteness/cukiság jelenség-voltát és vetíti előre azt a fajta érzelmi skálát, ahogy a kiállítás gondolkodik róla.
– AP: Milyen esztétikai kategóriák vagy művészeti szempontok mentén válogattátok össze a kiállítás anyagát? Van-e esetleg valamiféle narratív vagy történeti íve, netán geokulturális fókusza a válogatásnak?
– MA–JE: Mivel Magyarországon, illetve régiós szinten sem jött még létre olyan kiállítás, amely ilyen holisztikus módon közelítené meg ezt a témát, fontosnak tartottuk, hogy minél több rétegét és aspektusát bemutassuk. Éppen ezért a kiállítás narratívája hét szekción keresztül, a hagymához hasonló módon rétegekből épül fel. A tárlat a látható, mindenki számára evidens felszíntől indul, az első térben a formai jegyek azok, amelyek leginkább direkt kapcsolatban állnak, és megfeleltethetőek a cuki fogalom nyomán felmerülő prekoncepcióknak és elvárásoknak. Ezt követi a skála másik végpontján elhelyezkedő hátborzongató (uncanny) fogalma, amely rögtön kitágítja a felületes képzeteket a cuteness mibenlétéről, majd az eredettörténete, valamint a cute kommunikációban, társadalmi/politikai diskurzusban betöltött manipulatív szerepének bemutatása, illetve a technológia és a cute szimbiózisa, stb.
A kiállítás szervezésekor az egyik legnehezebb feladatnak ezeknek a kategóriáknak a meghatározása és lehatárolása bizonyult. Mivel ez egy még folyamatban lévő, alakuló jelenség, naponta látnak napvilágot újabb olvasatok és hibrid elméletek, amelyek a meglévő diskurzusokat (pl. feminizmus) a cute szűrőjén is átvezetik, hogy ezáltal újabb mélységét érthessék meg az adott kérdéskörnek. Mégis, a cute mint esztétikai kategória sokszínűsége ellenére is sokak számára olvashatatlan marad. Ugyanis akárcsak a részvételalapú munkák, úgy
ez a téma is nagy fokú nyitottságot igényel a befogadói oldaltól, hogy a hétköznapi tapasztalatokból ránk tapadt prekoncepcióktól megszabadulva, inkább kérdések után kutatva, rácsodálkozva szemléljük környezetünk valóságát.
A kiállítás geokulturális fókusza sem az elrendezés, sem a szövegek szintjén nincs kidomborítva, ugyanakkor a szervezés során kiemelt figyelmet szenteltünk ennek a kérdésnek. Fontosnak tartottuk, hogy hazai, illetve régióbeli művészeket is integráljunk, és munkáikkal párbeszédbe elegyedjenek nemzetközi alkotókkal. A kiállítás alaptézise a jelenség globális természete, amely, úgy gondoljuk, hogy a 14 országból bevont művészek révén végül teljesült is.
Természetesen a földrajzi és történelmi szempontokból adódóan eltérő kulturális, felfogás- és szemléletbeli különbségeket detektáltunk, de a történeti múlt helyett inkább a jelenre, az internetről és a közösségi médiából átszivárgó esztétikára és ennek a közösségi felfogására fókuszáltunk. A geoterületi változatok mellett markánsabban jelentkeznek a generációs különbségek. A kiállításon túlnyomórészt középgenerációs, a harmincas-negyvenes éveikben járó alkotók állítanak ki, akik számára a cute aesthetics mindennapi érzékelésük meghatározó, szerves része. Ugyanakkor szerettünk volna olyan, már komoly életművel rendelkező alkotókat is bemutatni, akiknek a munkássága formálisan és alapvetéseiben illeszkedik a sorba, de legfőbb impulzusaik közvetlenül mikrokörnyezetükből erednek, nem az általunk ismert cuki képdömping hálózatos elterjedéséből.
– AP: A cukizmus bírálói szerint valójában nem egy egységes, autonóm képzőművészeti törekvésről vagy izmusról, hanem egy újabb műtárgypiaci spekulációról van szó csupán. Ti is osztjátok ezt a véleményt? Mennyiben kockázatos vagy problémás szerintetek, ha egy olyan jelentős kortárs képzőművészeti intézmény, mint – jelen esetben – a Ludwig Múzeum is bekapcsolódik egy efféle műkereskedelmi „lufi” fújásába?
– MA–JE: Azt gondoljuk, ez egy nagyon leegyszerűsítő értelmezés, hogy a magángalériák és a műtárgypiac spekulációjáról lenne szó, ráadásul elvéti a jelenség megértésének lehetőségét.
Szó sincsen lufifújásról, a piaci számokat tekintve, ha csak Bozóra gondolunk, a bálványok az ehhez hasonló értelmező tárlatok nélkül is megszületnek. A kortárs művészet barométerként funkcionál, a jelen történéseit, rezdüléseit követi és modellezi le, nem a kereskedelmi szféra érdekeit szolgálja.
A művészeti mezők és az azokat alkotó aktorok mindig is szorosan összefüggtek, hatással voltak egymásra. Az utóbbi években a műtárgypiacon kétségtelenül előtérbe került ez a fajta esztétikum. Ugyanakkor
az egyszerűnek és felszínesnek ható vizualitásnak a könnyű befogadhatóságon túl szüksége volt egy társadalmi bázisra, egy markánsan jelen lévő korszellemre (zeitgeist), amely révén a befogadói oldal autonóm alkotásként tudott tekinteni ezekre a művekre.
Mi több, esetükben a kortárs művészet rákfenéjeként elhíresült „ilyet a gyerekem is tudna” frázis a geometrikus absztrakcióval szemben a nézők részéről sokszor fel sem merült. Ez is azt jelzi, hogy egy összetettebb kulturális jelenséggel, korképpel van dolgunk, amelynek legegyszerűbb és legkézenfekvőbb magyarázata az a fajta eszképizmus, ami itt aranyos figurák formájában szolgál kiútként a háborúk és a pandémia vészterhes időszakából.
A múzeum kanonizációs szerepén túl profánabb feladatokat is ellát, kutat és bemutat, hozzáférhetővé tesz. A múzeumoknak méretükből és működésükből adódóan sokkal ritkábban adatik meg a lehetőség, hogy egy kortárs történésre elsőként reagáljanak. Ebből a szempontból a kereskedelmi galériák és a kisebb infrastruktúrával rendelkező intézmények előnyt élveznek, de hiba lenne csupán erre építve és a hazai rendszer sajátosságaiból kiindulva cinkosságot feltételezni. Már csak azért is, mert ebben az olvasatban a kreátorok, a művészek lesznek azok, akiket másodlagos szereplőként azonosítunk, mint akiknek egyedüli céljuk a megfelelés.
– AP: A cukiság képzőművészeti jelenségeiről gyakran első látásra nehéz eldönteni, hogy a későkapitalizmus kulturális logikáját kritizálják-e ironikus formában, vagy maguk is jelenkori kríziseink esztétikai tünetei-e inkább. Mennyiben próbál a kiállítás erre a dilemmára választ adni?
– MA–JE: Nem kell mindenhol szellemeket látni. A Jameson-féle későkapitalizmus ugyanúgy egy hype, gumifogalom, mint mainstream körökben a cuki/cute. A jelenséghez, annak népszerűségéhez és elterjedtségéhez nyilvánvalóan mindkét olvasat hozzátartozhat: vannak olyan alkotók, akik tudatosan, a trójai faló stratégiája mentén alkalmazzák a cukiságot, és vannak olyanok, akik számára alapvetés ez a fajta esztétika.
Ami ilyen rövid idő távlatából is bizonyosan állítható, hogy az időzítése nyomán a cukiság a jövő megítéléstől függetlenül is érdekes időszaka, látlelete marad a jelennek. Hiszen egy olyan zaklatott történelmi korban talált szabad utat magának, amely nem múlik el nyomtalanul.
Nem csoda, hogy az emberek többsége számára olyan csábító egy aranyos kép vagy vicces videó egy kutyáról, macskáról, babáról. Ez azonban csak a felszín, a cukiságnak vannak rejtett, ám régóta ismert és alkalmazott potenciáljai is, amelyekkel rendszerint élnek is a hatalmon levők. Kínában például az aranyos képek a rezsimmel szembeni ellenállás kódolt üzenetéül szolgálnak. Ez is jól mutatja, hogy nem csupán esztétikai paraméterekkel lehet megközelíteni ezt a fajta esztétikát. Ahogyan a posztmodern korban minden politikai üzenettel bírt, úgy ezeknek a műveknek a dekódolásában is segítségünkre lehet, ha túljutunk a felszínen.
A cukiságot puszta áruesztétikára egyszerűsítő kategóriának szintén ellentmondanak az utóbbi három évtizedben a mindennapi kommunikációban bekövetkezett változások. Az újabb és újabb kommunikációs médiumok miatt egyre gyorsabban, könnyebben kell kommunikálni. Először az írásjegyekből létrejött emotikonokon, majd az emojikon, végül saját virtuális avatárjainkon keresztül fejezhetjük ki az adott hangulatunkat. Sok helyzetben a szöveget már a kép helyettesíti jelként, szimbólumként működve, mint afféle kortárs hieroglifa. Ezt a felgyorsult kommunikációs folyamatot szintén jól artikulálják, illusztrálják a cuki esztétika kétértelmű, gyanút keltő (amikor olvasta, vajon tényleg nevetett?) elemei.
A cukiság faktor, Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, Budapest. Megtekinthető november 12-ig
Borítókép: Kiállítási enteriőr, fotó: Bíró Dávid © Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum
