Fenyvesi Tóth Árpád: Splendid Isolation
acb Galéria (mindhárom terem), november 9-ig
A Splendid Isolation a 19. századi brit birodalmi külpolitikának azt a felfogását jelölte, amely az egyedülállást, a kívülállást, mint alap pozíciót határozta meg: senkivel nem kötni tartós szövetségeket, nem csatlakozni. Mintha a Brexitben ez a politikai genealógia is hirtelen kijönne, de ez most nem tartozik a tárgyhoz. Mint ahogy az sem, hogy a magyar elektro zeneszerző és előadó Yonderboi, azaz Fogarasi László (amúgy egy somogyi faluból, Mernyéről indulva), miért éppen a Splendid Isolation-t választotta 2005-ben albuma címéül – mindenesetre így történt, és a lemez kult-státuszba emelkedett. A kívülállásnak lehet eleganciája, sőt luxusa is, jól ismert állandó jelzők ezek, de a kívülállásnak mítosza is van.
Holott a kívülállás, a táborokhoz, körökhöz, áramlatokhoz, trendekhez nem csatlakozás, ha valódi és tudatosan vállalt magatartás, akkor meglehetősen nehéz és nehezen is tartható pozíciót jelent. Magányhoz, mellőzöttség-érzethez, depresszióhoz is vezethet. Ezzel viszont már benne vagyunk a kérdések sűrűjében, hiszen Fenyvesi Tóth Árpád alkotói helyzetében ezek a fogalmak mind együtt vannak. Nem mellesleg a Splendid Isolation (1983-84) pedig az egyik képregénysorozatának címe is, és van abban nem kevés önirónia, hogy a birodalmi attitűdöt idézi meg a címben, Fonyód és Máriafürdő között, a Magyar Tenger sekély déli partján. A művészet, mint birodalom, a művész, mint hatalom.
Az acb galéria egy ideje igen határozottan keresi és képviseli a magyar neoavantgárd egyes olyan alkotóit, akik valahol a kánon szélén, az elismertség és az elfeledettség közti széles szürke zónában mozognak. És ha például a Pécsi Műhely olyan alkotói, mint az acb falai közt szintén bemutatott Ficzek Ferenc vagy Kismányoky Károly a szürke zónának az elismertséghez közelebbi felén, a Németországba emigrált Altorjay Gábor a közepe táján foglalt helyet, akkor Fenyvesi Tóth Árpád (Balatonfenyves, 1950-2014) mindenképpen az elfeledettséghez volt közel. Sőt. Sporadikus említéseken, néhány, elsősorban Szombathy Bálint nevéhez köthető méltatáson kívül talán mondhatjuk, nem volt jelen a hazai művészeti térképen. Újrafelfedezés? Vagy újra nélkül: felfedezés az, ami most történt az acb-ben a Splendid Isolation című kiállítással. És épp ez az első elgondolkodtató mozzanat a kiállításon: hol késett eddig? Az a gyanúnk, itt megint csak ahhoz a problémához jutunk, ami az egész hazai hatvanas-hetvenes évek művészetével kapcsolatban sokszor előkerül: bizonyos történetei elmondatlanok, jónéhány életműve nincs a helyén. Miközben sok minden történt az elmúlt évitizedekben is, nem állt össze egy „nagy narratíva”. A kutatás és közvetett módon a hazai művészeti közintézményi rendszer problémája ez, de most inkább vegyük észre azt a fejleményt, hogy különböző színtereken és módokon ez a feldolgozó aprómunka most éledezni látszik. Talán éppen azért, mert a kereskedelmi galériák elég határozottan megjelentek a magyar neoavantgárdban, nem függetlenül a Kelet-közép Európa felé irányuló nemzetközi érdeklődéstől. Lépéskényszer? Az, de például a Kiscelli Múzeum 1971. Párhuzamos különidők című, most nyílt kiállítása is jelzi – a Pécsi Műhely tavalyi „nagy meneteléséről” nem is szólva –, hogy egyre több szereplő érzi: sok tér nyílik még a kutatás és a bemutatás számára ebből a korszakból. Az acb bejelentkezett a kanonizáló szerepre is, és a Splendid Isolation erőteljesen mutatja ezt a törekvést.
Autodidaktának nevezték abban a korszakban az olyan művészeket, mint Fenyvesi Tóth, és egy olyan világban, ahol a „papírra” szükség volt, a kívülállás valahol itt kezdődött. Más módon, személyes és olykor esetleges kapcsolatok révén került a művészeti életbe, viszont egyáltalán nem rossz helyekre – nem lehet mondani, hogy nem volt szerencséje, már azzal, hogy a Faipari Technikumban Csiky Tibor szobrászművész volt a tanára. Később is ott mozgott, valahol a dolgok közelében, nem a frontvonalban, de csak egy sorral hátrébb. Balatonfenyvestől nincs messze Balatonboglár, és Fenyvesi Tóth jelen volt, részt vett a Kápolnatárlatok egy részén, ismerte a kiállítók körét. A mail art-tal pedig egy nemzetközi network része lett, a jelenlét, ha virtuális is, oldhatta a kettős izolációt, amely személyes helyzetéből és az ország politikai pozíciójából fakadt.
A hetvenes években készült munkái viszont – és a kiállítás fókuszában zömmel ezek állnak –, direkten a jugoszláv képzőművészettel hozzák rokonságba, ottani hatásokat mutatnak. Így pedig az akkori idők Magyarországához képest igencsak szabad (mondjuk nyugodtan: legendásan szabad) jugoszláv művészeten keresztül valamiképp közvetetten a Nyugathoz van bekötve. Ez a második megelepetés az acb kiállításában: a művek zöme kifejezetten frissnek hat. Avíttságot nem érezni rajtuk, és azt sem, hogy elvétették volna a saját idejüket, ez pedig üdeséget kölcsönöz az egész anyagnak. Képregény, kollázs, szövegalapú művek (a korszak terminológiájában: képversek), és az élmény egyben olyan, mintha az újvidéki Új Symposion folyóirat vizualitása ugrott volna át a Balaton partjára. Úgy, hogy közben a tipográfia és a kollázstechnika a hazai hagyományhoz is köti, elsődlegesen is Kassákhoz. De mégsem a konstruktivisták, hanem a vajdasági magyar művészet, rajtuk keresztül pedig frivoll délszlávok jutnak eszünkbe a művek láttán. Ebből a sorból kilógnak a képversek, és ezek jóval gyengébbek is, mint a képregények, vagy a más, narratív, „önelbeszélő” jellegű művek – ha az acb három terme közül a középsőből ezek a munkák kimaradnak, nem éri kár a nézőt.
Hanem a képregények igazi izgalmat tartogatnak. Pop és avantgárd találkozik valamiféle személyes szövegi megnyilatkozással Fenyvesi Tóth képregénylapjain, de amit csinál, az nem „graphic novel”, hanem a comics grafikai technikáit, felületszervezési elveit és narratív megoldásait, valamint a mail-art tipóit és szövegkezelését leleményesen ötvöző saját, szerzői képregény. Vagy, ahogy a délszlávok nyomán a művész is hívta: strip. Csík – ott az újságárusnál kapható képregényt is így hívják. Ne feledjük, hogy Jugoszláviában megjelenhettek nyugati képregények is, és az ottani – máig nagyon erős – szerzői, tehát nem kommersz képregénykultúra virágzásához, illetve az underground- és small press színtér kialakulásához ez is hozzájárult. Fölösleges részletezni, hogy az amerikai pop art-ban mekkora szerepe van a comics vizualitásának, és úgy tűnik, a műfaj ezzel a kettős mandínerrel kerül ide, a magyar neoavantgárdba: pop art és Jugoszlávia. Magyarországon azonban nemigen volt mihez kapcsolódnia: 1945 után sokáig abszolút tilalmas műfaj, de a hatvanas-hetvenes években mármegjelennek folytatásos magyar sorozatok egyes hazai lapokban. Elsősorban regény-adaptációk, ami viszont egyáltalán nem segítette a hazai comics saját narratív megoldásainak kialakulását. A képregény ugyanis nem fordítás, nem átültetés, az irodalom illusztratív, képi közvetítése, hanem önálló médium, ahogy az acb ResearchLab Splendid Isolation című kötetében Miško Šuvaković fogalmaz: “az alkotó önreflexív kutatásait, gondolati és magatartásbeli megnyilvánulásait közvetítő ‘apparátus’, operatív rendszer”. (Tegyünk itt említést a kiállítást kísérő alapos és vaskos könyvről, amely Kürti Emese szerkesztői munkáját dicséri.) Izgalmas látni, hogy Fenyvesi Tóth képregényei mennyire magától értetődően használják a képregény vizuális és tipográfiai megoldásait – mintha ez a nyelv itt is a tömegkultúra része lett volna.
Ami jó, hogy az erre a műfajra jellemző efemer jelleg nem érződik nála. Ami nem jó, hogy nem egyértelmű a tanulmány és a mű különválása, mi a ráfutás, és mi a tényleges mű, persze meglehet, Fenyvesi Tóth sem kezelte külön ezeket. Ami azonban újabb réteget rak a képregényeire, hogy valamiképp mindig a művész-szerepről, a művész lehetőségeiről gondolkodnak ezek a munkák, és ez alapkérdésnek tűnik Fenyvesi Tóth számára, az öndefiníció is folyton előkerül – a kívülállás pozíciójából. Azonban mégsem énkeresés, főként nem szereplíra az, ami itt megjelenik. A Stripek úgy beszélnek a hetvenes évek hazai közegében a művész-értelmiségi létmegélésről, hogy az teljesen fedésben levőnek tűnik a kor nemzetközi művészetével is. Fenyvesi Tóth kommunkálni akar ezekben a munkákban. A nézővel is és elszigeteltségének néhány tanújával, a barátaival is. A BOSCH+BOSCH csoport, Szombathy Bálint, valamint Slavko Matković neve kerül elő rendre, mint a legfontosabb szereplők, ha a művészeti világhoz való kapcsolódásairól van szó. Postai terjesztés, mail art, kiterjedt levelezés: az internet még az utópiák szintjén sem létezik, a hálózatba szerveződése igénye azonban igen, mint ahogy a határ és a vasfüggöny „átkommunikálása”, a képekkel, munkákkal történő folyamatos, párhuzamos dialógusok vágya is: az elzárt rendszerekben a küldés és fogadás felértékelődik, önmagában is jelentéssel bír.
Meglepő, de a demokrácia kiüresedése, a média tudatmanipulációi, a politikai szlogenek kereskedelmi áruvédjeggyé válása, a Nyugat politikai, társadalmi problémái (ha jól veszem ki, még Gudrun Ensslin, a RAF-tagja is feltűnik egy 1974-es képregénylapon) éppúgy megjelennek a Stripek sorozatán, mint a korszak hazai szoc valósága – elsődlegesen szövegtöredékekben megképződő retorikai, „akusztikai” valósága. Ami pedig a művek mai kontextusát illeti, hideglelősen hozzák olykor 2018 magyarországi létélményét is. Történetmondás nincs, az egyén inkább „szétíródik” ezekben a kockákban és csíkokban. A fekete-fehér munkák egyértelműen erősebbek, mint a későbbi színesek. Bennük a strip szó másik jelentése, a megfosztás, lecsupaszítás is megjelenik. Minden fölöslegtől megfosztott munkák ezek, amelyeken a direkt kifejezés, a kommunikáció azonnalisága, a válaszkészség és a válaszra, reakcióra késztetés dinamikája uralkodik.
Úgy látszik, a hazai neoavantgárd elmondatlan, vagyig félig elbeszélt történeteinek fonalát a kereskedelmi galériák kezdték felvenni. A közpénzből fönntartott művészeti intézményrendszert is reakciókényszerbe hozták ezzel, ami nem baj. Egy feladatot sokféleképpen meg lehet oldani. Ebben a pilanatban leginkább azt mondhatjuk: legyen sok olyan kiállítás, amely felszínre hozza az életműveket, történéseket és kontextusba is igyekszik helyezni azokat. A közönségnek pedig hadd legyen lehetősége arra, hogy párhuzamokat keressen és összevetéseket tehessen. (Még egyszer: éppen ezért szerencsés, hogy most éppen a Kiscelli Múzeum kiállítása és az acb-é egyidőben látható Budapesten.) Az már más kérdés – és több cikket is megérne –, hogy a hatvanas-hetvenes évekbeli magyar művészet kutatásának ma milyen intézményi lehetőségei vannak Magyarországon. Hogy az akadémiai és kutatói terület miért lett ma ismét a kormánypolitika ideológiai harcának terepe, s a tudomány kérdéseinek eldöntését – hiába van az ellenkezője beleírva az Alaptörvény című szövegbe –, miért nem bízzák a tudományra. Hogy ahol pénz van, ott miért nem zajlik ilyesmi, másutt pedig, ahol viszont nagyságrendekkel kevesebb a pénz, de vállalják a kutatást, ott milyen output-ok lehetségesek? S hogy vajon átrendezi-e majd mindezt a Liget-projekt peremvidékén létesülő új kutatóközpont? De ez már egy másik történet, ahogy egy rendes képregénysorozat utolsó kockáján szerepel: folyt. köv.
