Az idei verseny még éppen zajlik (az idei díjazottak kiállítása november 6-án nyílik a Magyar Képzőművészeti Egyetem Barcsay-termében), interjúnkban egy korábbi nyertes, Rádóczy Bálint beszél a versenyhez kapcsolódó emlékeiről, tapasztalatairól.
Jó pár éve elismert művészként dolgozol, hogyan kerültél erre a pályára?
Újságírónak tanultam, aztán valahogy mégis behúzott a családom genetikája. Édesanyám szobrász, apám építész, és bármennyire is szerettem volna elkerülni azt az életformát, amit tőlük láttam, végül mégis nagyjából oda lyukadtam ki, ahova ők. Három évig dolgoztam egy reklámügynökségnél, ahol kizárólag háziállat-gyógyszerek promócióit csináltuk nemzetközi pharma-konglomerátumoknak, amiből elég hamar elegem lett, így elhatároztam, hogy megpróbálom önálló grafikusként. Ez elég jól ment jó pár évig, de közben ezt a dobozt is egyre szűkebbnek éreztem, és elkezdtem bontogatni a szárnyaimat az igazi képzőművészet felé.
A Vylyannek készített munkádnál mi volt az alapötlet, hogyan dolgoztad ki a pályaműved?
Az első Bogyólé-pályázat 2006-ban szűz terep volt, kezdő reklámgrafikusként anno éppen ezért keltette fel az érdeklődésemet. Mivel jártas vagyok a környéken, az első kép ami beugrott a termékeny villányi táj volt — ebből vágtam egy szeletet, amelyen megjelenik a környék drámai szépsége és az alatta rejtőző gazdag termőföld is fontos szerephez jut.
Neked mint a pályád elején járó grafikusnak, miben segített leginkább a Vylyan elismerése?
Nyugatabbra nagy hagyománya van a képzőművészet és a fogyasztás házasításának, gondoljunk csak a pop art-ra, Andy Warhol-ra, vagy Kanye West-re, aki manapság az Adidas-nak tervez cipőket. Viszont ha egy nagy hazai márka, mint a Vylyan kifejezetten pályakezdő művészeket ölel fel, különösképp bátor és szimpatikus gesztus: egyszerre kínál lehetőséget fiatal tehetségeknek és teszi vonzóvá a márkát a fiatalabb demográfiáknak. Iványi Emese ötletéről az elmúlt évek bebizonyították, hogy valami nagyon fontosra tapintott rá, ami azóta hazánkban is a fősodor része lett: a diszciplínák közötti együttműködés lehetővé teszi az új tehetségek kibontakozását és azt is, hogy friss, formabontóan újszerű, irányadó termékek szülessenek.
Külföldön is sokat dolgoztál, a nagyobb szabadság, a szélesebb látótér hogyan hatott a munkáidra?
Muszáj volt lelépnem egy időre, és mindent újragondolnom, mert több szabadságra volt szükségem, mint amit az ügyfelekkel való folyamatos alkudozás lehetővé tett. Nehezen viseltem, hogy azt, amit hosszú évek tapasztalatával, tehetségével, mélységes elhivatottsággal csinálok, újra meg újra hozzá nem értők cenzúrázzák. A svájci Zurich University of the Arts mesterképzésének befejezése óta tekintek magamra igazán képzőművészként. Itt rálátást kaptam a művészet kortárs, élvonalbeli európai irányvonalaira, amire nehezen lett volna lehetőségem itthon. Ez a tudás évekig ülepedett bennem, míg eljutottam oda, ahol ma tartok: tisztában vagyok a trendekkel, tendenciákkal, a zeitgeist-tel, de megengedhetem magamnak, hogy nagy ívben elkerüljem ezeket, és pontosan azt csináljam, úgy, amikor és amit szeretnék. Ez a szabadság felszabadít és lehetővé teszi, hogy a munka, amivel pénzt keresek, ne essen nehezemre.
Az eddigi kiállításaid közül melyikre emlékszel vissza a legszívesebben?
Utoljára két éve volt önálló kiállításom a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban “Dirty Work — Piszkos Munka” címmel, egy három órás performansz, amelyben a fotóimból készült nagyméretű posztereket és szöveges plakátokat ragasztottam egymás tetejére. A szemét, a mulandóság, az újrahasznosítás tematikáit dolgoztam fel, az elmúlt közel 10 év egyfajta lezárásaként. Azóta átmenetileg visszavonultam a publikálástól és kiállításoktól, hogy osztatlan figyelemmel tudjak fókuszálni a következő munkámra.
Mi az, amit mindenképp szeretnél elérni a karrieredben, egy fiatal művészt mi inspirál leginkább?
Képzőművészként egy nagyszabású projekten dolgozom már több éve, ami még sokáig tarthat, de erről nem árulhatok el semmi konkrétabbat. Nagy általánosságban arra törekszem, hogy az elképzeléseim megvalósításában ne kelljen kompromisszumokat kötnöm. A siker, a díjak, a társadalmi elismerés, hogy ki mit gondol rólam már egyáltalán nem hat rám. De van egy eléggé jól definiált kép a fejemben arról, hogy pontosan mi az, amit csak én tudok beletenni a világba. Ezt kell létrehoznom. Ez fontos.
Sok éve Pécsett dolgozol, vállalsz e mellett más projekteket is alkalmanként?
Tizenöt éve a pécsi Apolló Mozi Alapítvány művészeti vezetőjeként dolgozom, gondozom a mozi arculatát, kommunikációját — ez egész embert kíván. Ritkán van időm másra, ha igen, akkor általában szívességeket teszek olyan kezdeményezéseknek, amelyek illenek a szebb világról alkotott elképzeléseimhez.
Sok fiatal művész fejében megfordul manapság, hogy egy időre külföldre költözik mert ott könnyebben élhet és többet kereshet, neked vannak ilyen terveid?
Sok helyütt megfordultam és kiállítottam Európa-szerte és Ázsiában is, évekig éltem Svájcban és Svédországban, de most valahogy jó itthon lenni, az ország őszintén ijesztő, elkeserítő, kétségbeejtő állapota ellenére is — vagy pont ezért de szükség van ránk itt. Nem azért mert annyira meg lennénk becsülve, hanem azért, mert valakinek ellent kell tartania, valakinek képviselnie kell azt a Magyarországot, amit mi képzelünk el.
Ki volt rád szakmailag a legnagyobb hatással, kit emelnél ki mentorként az eddigi pályafutásod során?
Hőseim vannak, nevezzük így. Olyanok, akik valamilyen formában megmozgatták a status quo-t. A magyarok közül értelemszerűen a Pécsi Műhelyt említeném, főleg Hopp-Halász Károlyt, szeretek rá úgy gondolni, mint az elődömre, az ő idejében jellemző gondolkodáshoz képest nagyon bátor dolgokat csinált például a szexualitással, az identitással. A világ képzőművészeiből Jenny Holzer-t, Barbara Kruger-t, Wolfgang Tillmans-t, Thomas Hirschhorn-t, Alejandro Jodorowsky-t, a zenészek közül Terry Riley-t, John Cage-t, Philip Glass-t, Brian Eno-t említeném. Hatással volt rám az Art Brut és a Bécsi Fantasztikus Realisták, a pszichiátria területéről R. D. Laing, filozófiában főleg Jiddu Krishnamurti és Kahlil Gibran munkássága fogott meg.
