A fal, ha teheti, függetlenedik – Dekonstrukció Rajk László építészetében

Míg az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában a dekonstruktivista építészet megjelenése a posztmodernnel és klasszikus modernizmussal való szembeforduláshoz köthető, Magyarországon a szocializmus felbomlását megelőző években felerősödő rendszerkritikával hozható összefüggésbe. Bernard Tschumi a párizsi Parc de la Villette megtervezése során az orosz konstruktivizmusból merített. A nyolcvanas évek Magyarországán a nagyívű építészeti tervek anyagi formája csupán a modell lehetett. Az 1910-es, 20-as évek Oroszországához hasonlóan, az utópisztikus építészeti ideák mögött a megújulásra való igény állt, amelyhez azonban sem az anyagi, sem a technológiai források nem voltak adottak. A nyolcvanas években Rajk László nem dolgozhatott saját neve alatt, így a filmgyár menedékében díszleteket, efemer építményeket tervezett, amelyeket a kritikusok később a dekonstruktivista építészethez soroltak. Az elemekre bontás majd újra összeépítés, a látszólag idegen rétegek egymásra helyezése azonban már Rajk hetvenes évekbeli, kísérleti építészeti munkáira is jellemző volt. A dekonstrukció mint építészeti és művészeti metodológia így akár Rajk konceptuális és a konstruktivizmus által inspirált műveinek a szintéziseként is felfogható.

A ferde vonalak és síkok, éles törések és hegyesszögek alkalmazásával, valamint a radikális montázstechnika újraélesztésével Rajk a korai konstruktivizmust fokozta fel. Míg az orosz forradalmi avantgárd művészeti törekvései tükrözték a társadalmi követelményeket is, a szovjet építészet számára pedig a képzőművészet volt a példaadó, addig a nyolcvanas évek Magyarországán éppen a társadalmi utópia hiánya és a kiábrándultság miatt szolgálhatott az építészek számára a művészet fontos inspirációként. A konstruktivizmus által hirdetett eszmére utalva, miszerint a művészet halott, tehát műtárgyakra sincs szükség, a marginális helyzetét felismerő és a rendszerrel szembeforduló Rajk víziói modellekben és rajzokban öltöttek testet. A maketteket és skicceket Rajk nem műtárgynak, hanem az építészeti gondolat hordozójának tekintette. Már egyetemi éveitől kezdve egészen a kétezres évekig különböző építészeti pályázatokra adott le terveket, amelyek mögött a motiváció legtöbbször nem is a megbízás elnyerése volt, hanem hogy elrugaszkodott ötleteit formába önthesse.

Rajk munkásságában a konstruktivizmusból eredő montázstechnika a rendszerváltás után is meghatározó volt. Számára a dekonstrukció az elemek szabad kezelését jelentette, amely két megvalósult munkáján, a bécsi Collegium Hungaricum, valamint a Lehel Csarnok épületein is megfigyelhető. Réteges építészet – A Lehel Csarnok tervezése kapcsán^[1] című írásában kifejti, hogy az építész mindig is szabadon kölcsönzött, hiszen gyakran komplett elemeket bontott ki meglévő épületekből, és azokat mindenféle módosítás nélkül emelte be az újba. Az építészet tehát élősködik, vagyis rátelepszik a már létezőre. Egymásra rakódó építészeti rétegek ugyanakkor nem csupán tudatos tervezés révén keletkezhetnek.

Egész városok épülnek, épültek építészek nélkül. Első pillantásra rá lehet ismerni a spontán építészet termékeire, s nem feltétlenül azért, mert csúnyák. Nehéz tagadni a spontánul beépített erkélyek, loggiák, kerti szerszámkamrák, fészerek saját esztétikáját. Éppen ezért nem gátolni, hanem segíteni kell az emberek vágyainak kiteljesedését, hogy közvetlen világukat saját arcukra formálhassák.^[2]

– hangsúlyozta ki Rajk az építészet nélküli építészet fontosságát, melyet buherencia-elvnek nevezett.

Az emberi vágy hajtotta környezetformálás jelentősége mellett Rajk építészeti stratégiájában azt is kiemelte, hogy az elkerülhetetlen pusztulást, az idő múlását el kell fogadni és bele kell kalkulálni a tervezési folyamatba. A Balázs Jánossal közösen tervezett bécsi Collegium Hungaricum épületén a modern építészet sima felületei, a homlokzat hőszigetelését támogató, a konstruktivizmust idéző fém tartószerkezet és az ötvenes évek szocreál építészetére jellemző ablakok halmozódnak egymásra, utalva a régió, és különösen Magyarország építészeti sokszínűségére a huszadik században. A hagyományosan statikusnak tartott építészet Rajk világában inkább egy folyamatosan változó, a történelmet, az emberi sorsot magán hordozó, eleven, ugyanakkor mulandó konstrukció. Ebből a szemszögből vizsgálva Rajk tervei és modelljei maradandóbbak, mint az átalakítható és bármikor lebontható, megvalósult épületek. Hiszen a gondolat, amely egy játékos és emberközpontú építészeti környezet kialakítására tesz kísérletet, nem válhat áldozatává semmilyen ingatlanfejlesztési projektnek, természeti katasztrófának vagy politikai rezsimnek.

A szerző a címet Rajk László A kofa, a menyecske és a kontraposztos fal függetlensége  – a bécsi Collégium Hungaricum újjáépítése (Magyar Építőművészet, 1999/3) című írásából kölcsönözte.

Borítókép:
Rajk László: Collegium Hungaricum Bécs, rajzok a Trapéz Galéria Tervek című kiállításán
(Fotó: Biró Dávid)

_{^[1] Rajk László: Réteges építészet, TERC, Budapest, 2002}

_{^[2] Rajk László: Réteges építészet – A Lehel Csarnok tervezése kapcsán, in: Réteges építészet, TERC, Budapest, 2005, 21. oldal}