Valószínűleg több ezerre tehető azon művészettörténészek száma, akik hosszabb-rövidebb tanulmányban próbálták megérteni és megértetni a múlt század egyik legnagyobb hatású alkotójának, Marcel Duchamp-nak az életművét. A számtalan nagyívű és átfogó elemzés ellenére azonban Duchamp szokatlanul összetett, szinte végtelen számú koncepció szerint értelmezhető munkássága továbbra is őrzi az egyiptomi szfinxek enigmatikus mosolyát. Éppen ezért figyelemreméltó a párizsi Pompidou Központ nemrégiben nyílt kiállítása, ahol a kurátorok megkísérlik a duchamp-i életútnak, ennek a több sakktáblán egyszerre játszott szimultánnak csak egyetlen elemét, a festészetét – vagy, hogy a sakk-kifejezéseknél maradjunk, a megnyitást – bemutatni.
Marcel Duchamp: Fekete harisnyás akt, olaj, vászon, 1910, 116 x 89 cm, Collection Vicky et Marcos Micha, Mexico City, © photo: Francisco Kochen [franciscokochen61@gmail.com],
© succession Marcel Duchamp / ADAGP, Paris 2014
Az a családi közösség, amelyben Duchamp felnőtt, szinte kötelezővé tette a képzőművészeti tevékenységet, így Duchamp is könnyedén és jól rajzolt. Kezdeti humoros, gunyoros, néha erotikus rajzai szinte karikatúrák, jól mutatva azt a voyeuri magatartásformát, amely Duchamp egész élet- és művészetszemléletére jellemzővé vált. Könnyed tájkép-akvarelljeit 1910 táján felváltják az összetettebb témák és az élénkebb színek. Aktképein láthatóan a fauve-ok ecsetkezelése és színhatása érvényesül. A kor jellemző „izmusai” – például a kubizmus, a futurizmus és a szimbolizmus – azonban csak a megnyitás gyors lépéseinek egy-egy húzását jelentik Duchamp festészetében. Jóllehet csatlakozik a főleg testvérei, Jacques Villon és Duchamp-Villon által létrehozott, de Metzinger, Gleizes és Braque által is látogatott Puteaux-i csoporthoz, azonban függetlenségét és önálló elképzeléseit egyetlen percre sem rendeli alá semmilyen csoportnak vagy irányzatnak. Aktívan foglalkozik a kor egyik friss találmányával, a kronofotográfiával, amely a mozgás folyamatos elemeinek megörökítésével próbálkozik. Mindeközben nagyon érdekli a negyedik dimenzió ezoterikus titka, de a matematika és geometria elvont realitása, és a gépek működésének mechanikai törvényszerűsége is. 1911-ben sorsdöntő esemény Duchamp életében, hogy a Függetlenek Szalonján megismerkedik Francis Picabia-val, aki szélsőséges életvitelével és forradalmian új művészeti felfogásával végleg eltávolítja Duchamp-t a kubistáktól és egyáltalán bármilyen teoretikus kötöttségű csoporttól. 1912-ben pedig korábbi alkotótársai a Puteaux-i csoportból – elsősorban Gleizes nyomására – kikényszerítik, hogy Duchamp a várható botrány elkerülése érdekében vonja vissza a Lépcsőn lejövő akt című képét.
A Pompidou-ban most látható kiállítás kettőt is bemutat ebből a hét változatban ismert képből, és egyértelmű, hogy a festő Duchamp talán legfontosabb művét láthatjuk, amelyben egyszerre van jelen az őt akkoriban foglalkoztató valamennyi esztétikai, irodalmi és tudományos elem, és a rá annyira jellemző irónia is.
Marcel Duchamp: Lépcsőn lejövő akt, n°2, olaj, vászon, 1912, 146 x 89 cm, Philadelphia Museum of Art, The Louise and Walter Arensberg Collection, 1950, © 2014 Photo The Philadelphia Museum of Art/ArtResource /Scala, Florence, © succession Marcel Duchamp / ADAGP, Paris 2014
1912 még két fontos eseményt épít be Duchamp már amúgy is komplex jelképrendszerébe. Nyáron hosszabb időt tölt Münchenben, Bécsben, Drezdában, ahol Lucas Cranach képei mellett Kandinszkij is nagy hatást gyakorol rá, ősszel pedig Léger és Brâncuși társaságában Párizsban megtekinti a Repülőgépek Kiállítását. Az ott látott légcsavar szépsége indítja el Duchamp-nál a funkcionális tárgy, mint önálló képzőművészeti alkotás gondolatát, és ha időben még messze is vagyunk a ready-made-ektől és a Szökőkúttól, a művész határtalan képzeletének a hagyományos festészet korlátai egyre szűkebbnek bizonyulnak. A Menyasszony szimbóluma is – valószínűleg Lucas Cranach Venus című képének hatására – ebben az időben jelenik meg először Duchamp képein, amihez ellenpárként, egy kicsit saját alteregojaként is, az Agglegényeket társítja. Az előbbi, Éva, az örök asszony, az erotika, mindamellett a tisztaság, a hitbéli Szeplőtelen Mária, de egyben a sakk Királynője is, akit különböző tisztességes és kevésbé tisztességes szándékú Agglegények néznek és vesznek körül.
Nem véletlen, hogy Duchamp 1912-ben – festészeti munkásságának legjelentősebb évében – szinte valamennyi képének címében és főalakjaként is szerepelteti a Menyasszonyt. A mostani tárlat emlékezetes terme az, ahol öt 1912-ben készült alkotását mutatják be, köztük a művészettörténet egyik legismertebb képét, „A Menyasszonyt vőlegényei vetkőztetik, sőt”címűt. (Duchamp tudatosan ragaszkodott a címben szereplő, és szerinte is teljesen értelmetlen „sőt” szó megőrzéséhez!)
A kiállítás – és a sakkjátszma – végjátékaként azt a művet láthatják a látogatók, amelynek gondolatát Duchamp másfél évtizeden keresztül érlelte: egy negyedik dimenzió lehetőségét is bemutató, térben-időben állandó, mégis mozgásban lévő komplex világ ez, a Menyasszony és az Agglegények jelképrendszerét több síkon megjelenítő oltár. Duchamp, jóllehet tisztában volt azzal, hogy egy ilyen átfogó alkotás befejezhetetlen, és létrehozásának pillanata egyben lehetetlenné is teszi korokon átívelő univerzialitását, mégis – sokéves munka és többtucatnyi előtanulmány után – 1923-ban bemutatta a Nagy Üveg-nek (La Grande Verre) nevezett művét, amely, ahogyan maga is írta egy későbbi tanulmányában, végtelen számú értelmezési lehetőségét kínál a nézőnek.
A Pompidou Központ kiállítása valószínűleg sohasem látott koncentrációban, közel száz mű felvonultatásával mutatja be Duchamp festészetét, ráadásul olyan környezetben, ahol ott vannak a művészt inspiráló alkotók – Lucas Cranach, Kupka, Redon, Matisse, Picabia, Cézanne, Kandinszkij, Man Ray, Picasso, Brâncuși – munkái is. A tárlat a Duchamp-i életmű viszonylag rövid korszakát mutatja be, de azt minden összefüggést feltáró teljességgel.
A festő Marcel Duchamp, sőt…. A párizsi Pompidou Központ kiállítása 2015. január 5-ig látható.