artportal: Honnan jön az érdeklődésed a fotográfia, illetve a fotókönyvek iránt? Művészeti iskolában tanultál?
Andrea Copetti (A.C.): Négy évig illusztrátornak tanultam, már itt is a történetmesélés érdekelt jobbant, majd öt évig fotót egy másik iskolában. Itt a mesterem, látva, hogy a fotográfiában is inkább a képek egymásutánisága izgalmas számomra, kevésbé az egyes képek elhelyezése és jelenléte a kiállítótérben, felajánlotta, hogy csatlakozzam a kiadója munkájához, amit nagy megtiszteltetésnek éreztem. Sokat tanultam itt a könyvkiadásról, promócióról és a könyvesboltokkal való kapcsolattartásról. Ez az egész úgy tíz évvel ezelőtt történt, mikor még nem volt divat a selfpublishing, megvolt a könyvkiadás bevált rendszere Belgiumban, egy fontosabb kiadóval az élen, ami nagyjából egymaga hozta meg a döntéseket a fotókönyvek piacán. Ezeket az erőviszonyokat látva kezdtem el egy alternatíván gondolkodni. Hiszen közben a barátaim és más, a neten megismert fotósok is keresték a megjelenés és disztribúció lehetőségeit olyan elképesztő anyagokkal, amik mindenképp bemutatásra érdemesek voltak, de ha meg is tudták jelentetni őket magánkiadásban, a boltok akkor is méltatlan körülmények között árusították őket. Valahogy nem volt, aki képviselje a kiadványokat. Nemsokára megtaláltam a megfelelő helyet, ahol te is jártál és megnyílt a Tipi bookshop.
A nagyobb kiadók, a bonyolultabb struktúra és a magasabb kiadványszámú megjelentetések miatt nem rendelkeznek akkora szabadsággal a fotóalbumok publikálása terültén…
A.C.: A szabadságuk még megvolna ahhoz, hogy kiadják a nekik tetsző munkákat, ám többnyire azt gondolják, hogy ezek nem lennének piacképesek. Szerintem tévednek, mert ha energiát fordítanának az új, tehetséges alkotók felkutatásába és kéz a kézben együtt dolgoznának a művészekkel, akkor feltehetőleg a nagyobb kiadóházak is tudnának gazdaságilag kifizetődő fotókönyveket gyártani. Szerintem nem az a jó taktika, ha egy kiadó mindig csak nagy nevekkel dolgozik, főleg ha a kreativitás változatosságának megjelenítése is cél.
Talán drágább is a nagy nevek könyvein dolgozni, miközben némi kockázatvállalással lehetne olyan albumokat publikálni, amelyek, mint később a magánkiadásuk igazolja is, gazdasági haszonnal kecsegtetnek. Ha jól olvastam, először egy online felületen indult a bolt, ami egy költséghatékony eladó felület.
A.C.: Valójában az online bolt és a Tipi, mint fizikai tér egyidőben indult. Eleve fontos volt, hogy legyen egy konkrét hely, ahol a könyveket kézbe lehet venni, hogy a vásárló ki tudja próbálni, hogy mennyire “kézenfekvő” a könyv, amit választott. Az itt árusított kidványok nagy része a mérete miatt vagy valamilyen más szempontból szokatlan, ezért nehezen bemutathatók, megismerhetők egy online felületen. Ha Magyarországon élsz, akkor előfordulhat, hogy az interneten kell megrendelned egy fotókönyvet, ugyanakkor szerettem volna, ha rendelkezésre áll egy olyan közeg is, ahol ezek a munkák kézbevehetőek.
A selfpublishing nem új fejlemény a fotókönyvek területén, de mostanában a könyvek készítése, szerkesztése, tervezése és magánkiadása mintha underground jelenségként éledt volna újjá. Mit kedvelsz igazán a kortárs fotókönyvben és miért tud ez a műfaj olyan fontos és izgalmas lenni napjainkban?
A.C.: A múlt században is megvolt hagyománya annak, hogy az alkotók maguk forduljanak támogatásért, ösztöndíjért könyveik kiadása érdekében, valószínűleg ők voltak az első selfpublishing művészek. Aztán miközben kialakult a nagyobb kiadók monopóliumhelyzete, előretört a zinek underground mozgalma. Ez is adhatta az ötletet a fotóval dolgozó művészeknek. Ha a zine-eket nagy példányszámban lehet értékesíteni, akkor miért ne lehetne a minőségben ugyan nem teljesen a zinekre hasonlító fotókönyveket is hasonló formában, önállóan kiadni és eladni? A sikerek nyomán ez az ambíció csak erősödött és az emberek vették a bátorságot, hogy például videó-tutorialek segítségével maguk szerkesszék meg könyveiket és csoportokat, közösségeket létrehozva értékesítsék a nyomtatott példányokat. A Tipinek ebben van igazán lényeges szerepe. Azon kívül, hogy a könyvek személyesen megtekinthetők, kutatási egységként is működik a bolt, ahol, ha valakinek van egy művészeti témája, akkor ehhez megtalálhatja a kapcsolódásokat, elsősorban a könyveket, de akár a megfelelő személyeket is, akikhez fordulhat. A közösségi jelleg a művészeti szcéna minden szereplőjének hasznos. Sokszor néznek be kurátorok, akik kiállításokhoz keresnek sorozatokat, de ugyanígy találkozom antropológusokkal vagy szociológusokkal is, akik saját kutatásaikhoz keresnek anyagot. Számomra lényeges szempont, hogy az alkotó a megszerzett tudást tovább tudja adni egy fórumon keresztül. Remélhetőleg mindenki, aki betér a boltba, élményekkel, tudással gazdagodva távozik. Ez a körforgás élteti a boltot.
Van egy másik fontos aspektusa is a zine kultúrának: a kiadvány nem csupán dokumentációja, illusztrációja a művészeti tevékenységnek, hanem maga is egy egyedi műalkotás jellegét hordozza, még ha sokszorosított formában is. Önmagában is egy művészeti projekt.
A.C.: Nem tennék különbséget a zinek és a fotókönyvek között ebből a szempontból, az eltérést talán abban látom, hogy a zine mintha irodalmi „esszé” lenne, mintha valakinek akadna egy jó ötlete, néhány izgalmas karakter és a cselekmény, de nem volna biztos abban, hogy ez elég egy 200 oldalas regényhez. A zine olyan, mint egy előétel, ami egy nagyobb volumenű kiadványt alapozhat meg, de nem feltétlenül ez a dolga, hiszen számos esetben épp a rövidsége és töredezettsége teszi izgalmassá. Ha feltétlenül különbséget kell tennünk, akkor a projektbe fektetett idő lehet sokkal hosszabb a fotókönyv esetében.
Tekintetbe véve mindezt, mennyire szigorú koncepció van a válogatásod mögött? Milyen könyveket keresel a boltod számára?
A.C.: Egyedül én viszem a boltot, ha külföldön vagyok, akkor nincs is nyitva a Tipi, amit a vásárlók megértenek, hiszen ilyenkor olyan eseményen veszek részt, ami segíti a jó fotókönyvek beszerzését és ennek a eredményét ők is látják a későbbiekben. A jó válogatás szerintem mindig szubjektív, felvet egy kérdést, amire aztán a boltba látogató emberek reagálni tudnak. Az itt megjelenő művészek nagy része számára nincs olyan fórum, ahol visszajelzéseket kaphat, erre is nagyon jó ez a közeg, és ezért is fontos, hogy sajátos aspektusokat mutassak be, amik provokálják a nézőt. Az én munkám az, hogy folyamatosan keressem az érdekes fotókönyveket. Nem forgalmazók által már szelektált munkákat árulok, épp emiatt a fókuszált keresés miatt drámaian eltérő anyagokat tudok mutatni az érdeklődőknek. Fontos, hogy mire egy könyv a boltba kerül, addigra én már nagyon jól ismerem a történetet mögötte, az alkotót, a projektet, a megvalósulás körülményeit, ezeket a részleteket el is tudom mondani a vásárlónak és meg tudom adni azokat a kapcsolódási pontokat, amik érthetővé teszik számára az egészet.
Értem, akkor ez egy történet- és kapcsolódási pont-bolt a fotókönyveken keresztül.
A.C.: Igen, nagyon szeretem a történeteket, úgy, mint egy gyerek. Talán a szüleim nem meséltek elég történetet nekem gyerekkoromban.
Látom, hogy nagyon erős közösség épült a Tipi köré az elmúlt években. Tudnál egy kicsit mesélni arról, hogy hogyan működik ez a közösség? Kik vannak kapcsolatba a bolttal?
Azok, akik bejárnak a boltba vagy követik a posztokat a social media felületeken, nagyon sokfélék. Vannak könyvgyűjtők, grafikusok, kiadói emberek, de számomra kihívás, hogy új és új arcokat győzzek meg ennek a műfajnak a sokszínűségéről és informatív voltáról, illetve arról, hogy milyen erős érzelmeket tud közvetíteni egy fotókönyv, hogy mennyire másképp, de legalább olyan erős és pontos tartalmat tud felmutatni, mint egy szöveges kiadvány. Meggyőzni a képekkel nem dolgozó érdeklődőket, hogy a világ más részén, más körülmények között élő embereknek van mondanivalójuk a számukra. Számomra az jelenti a sikert, ha ez a személyes vagy történelmi mondanivaló megérinti őket, az ismeretlenség feloldása.
Sok eseményt szervezel a könyvesboltba, de a fotósok és a közösség bizonyos tagjai nem élnek Brüsszelben, ezért ezeken az eseményeken ritkán tudnak részt venni, milyen platformja van a kapcsolatépítésnek?
A.C.: A virtuális tereken kívül, ahol egész évben folyamatosan dolgozom a kapcsolatok építésén, a találkozások fontos helyei a fesztiválok, itt sok érdekes dummy, azaz vázlat láttán már eleve elkezdem követni és támogatni a könyvek alakulását, kiadását.
A bolt online felületén rendelni is lehet könyveket. Nagyon szépek a csomagok, melyekbe a könyveket csomagolod, ha jól láttam, archív és új fotókat is használsz a kollázsokhoz.
A.C.: Reggelente kijárok egy brüsszeli bolhapiacra és gyűjtöm a régi sajtóképeket, újságokat, elsősorban régi Paris Match-okból vágom ki az alapanyagot, az 50-es, 60-as, 70-es évekből. Nem újabbakat, mert valahogy azok kevésbé érdekesek. Éjszakánként ezekből állítom össze a feladott kiadványok csomagolását. Ez rituális tevékenység számomra, ha kész van egy kollázs, elszívok egy cigit és folytatom a következővel. Ilyenkor el is felejtem, hogy miről szól a könyv, valamennyire inspirál, hogy mi van a csomagban, de ezeket a kollázsokat a magam szórakoztatására is készítem.
Hatalmas tapasztalod van a fotókönyvek területén. Tudnál néhány olyan munkát említeni, amely izgalmas volt számodra mostanában?
C.A.: Általában az olyan alkotói folyamatok mértékadók számomra, melyekben a könyv készítője egyfolytában rákérdez, sokszor nagyon buta részletekre is. Hogy például kinek szól a könyvem, kit és miként érdekelhet ez a történet. A kapott válaszok pedig alakítják a végleges verziót. Tudok pár példát mondani, vannak akik régóta kifejezetten fotókönyv formájában kommunikálják képeiket. Például Massao Mascaro. Egy másfajta aspektust képvisel Anne de Gelas, aki naplószerűen dolgozik, kollázsokat, polaroidképeket készít hétköznapi helyzetekről és ezeket önarcképekkel ötvözi. Nagyon izgalmasak azok a projektek, amik évekkel ezelőtt készültek, de még mindig keresik a formát, amiben meg lehet mutatni őket. Federico Clavarino van ilyen helyzetben, eddig csak két könyvet adott ki (Italia o Italia, The Castle), és most a családjáról készít új sorozatot. Őket és más hasonlóan kifogyhatatlan szenvedéllyel dolgozó művészeket szeretnék támogatni a munkámmal és erre nem sajnálom az időt. Ez utóbbit onnan veszem észre, hogy sokszor évekkel egy review után, mikor találkozom egy kiadvánnyal, meglepődöm, milyen régóta követem az eseményeket. Nekem ez az egyik legjobb feedback.
Azok a fotósok, aki a selfpublishing elkötelezettjei, nem álmodnak arról, hogy kiadóházakkal is dolgozzanak egyszer?
A.C.: Mikor valaki kapcsolatba kerül egy kiadóval, és van egy nagyon jó anyaga, ami anyagi haszonnal is kecsegtet, akkor láthatja, hogy a kiadó gyakorlatilag megfizetteti vele a munkáját, és végül saját termékként tekint a könyvre. Így az alkotó belerakja a projektbe az idejét, a kreativitását, a tapasztalatait, a pénzét és rájön, hogy a kiadó teljesen kikerülhető része a folyamatnak. A disztribució persze még hátra van. Itt jövök én a képbe, az én munkám, hogy a könyvek eljussanak a megfelelő helyekre. Megpróbálom célzottabban keresni az eladási lehetőségeket, mint egy hagyományos kiadó.
Nehéz bármit is jósolni a könyvkiadás jövőjével kapcsolatban. Van valamilyen intuiciód, hogy hogyan változhat a nyomtatott kiadványok területe a jövőben?
A.C.: A jövőt senki sem láthatja pontosan, én arra buzdítok mindenkit, hogy addig és úgy dolgozzon a könyvein, ahogy jónak látja és a predikciókat kezelje a helyén. A folyamatok elég transzparensek, vannak jó és rossz gyakorlatok, de mindenki a saját munkájáért felel és a végső döntéseket senki se veheti el az alkotóktól.
Kicsit úgy érzem a szavaidból, mintha a fotókönyv az új formája lenne annak, amit régen levélnek hívtunk. Forma az üzenetek, történetek átadására, és válaszra ösztönöz.
A.C.: Ennél a metaforánál maradva inkább azt mondanám, hogy a fotókönyv egy szerelmes levél, ahol a szavak érzelemmel és képzetekkel töltődnek fel, olyan tartalmak keresik a kifejezési lehetőséget, amik nehezen önthetők szavakba, ahol az író zavarban van és felmerül a kérdés, hogy hogyan válaszolhatok erre.
Egy szerelmes levél tele van titkokkal, mert nincs igazán kimondva a lényeg.
A.C.: A fotókönyv tele van utalásokkal, lehet hidegebb vagy szenvedélyesebb a közlés hangulatát tekintve, de érdemes legalább olyan nyitottsággal és kiváncsisággal kinyitni mint egy szerelmes levelet. Az utalások aztán továbbgyűrűznek és bekapcsolják a könyvet egy nagyobb rendszerbe. Yumi Goto, független kurátor mindig a kreatív aspektust emeli ki a művészeti könyvek esetében. Egy alkalommal a diákjai könyveit és a köztük felismert kapcsolatokat kötelekkel tette láthatóvá egy kiállítás keretében.
Ezt nagyjából úgy képzelem, ahogy a tudás felépítése is működik, ahogy a tanult tartalmakat egymáshoz kötjük és hozzákapcsoljuk a már meglévő ismereteinkhez.
A.C.: Ezeket a kapcsolatokat is szeretném megmutatni a fotókönyvek segítségével. Ahogy a szöveges tartalmak is eszünkbe juttatnak már olvasott írásokat, úgy a nyomtatott kép is, ha van elég idő és tér a befogadására, kinyit már átélt vagy látott vizuális élményeket és ebből folyamatosan tanulni lehet, én is minden nap tanulok valamit, és így nem is kell csupán a médiára hagyatkoznom. Persze minden fajta információforrásra kiváncsi vagyok, még ha fake híreket is tartalmaznak.
Egy egész könyvet a kezünkben tartva persze könnyebb eldönteni, hogy az egyes kép mit mond, hiszen nem önmagában áll rendelkezésünkre, nem kell egyetlen fragmentum alapján elképzelnünk az egész szituációt, amire vonatkozik. Ezért is lehet egyenként nagyon szubjektív is.
A.C.: Nem kell olyan feladatnak megfelelnie mint egy híranyagnak, inspirációforrásként is működhet. Ma történt, hogy egy 98 éves hölgy jött be a boltba és érdelkődött, hogy mivel foglalkozom. Mikor elmeséltem, nevetett, hogy ő vak, de én megígértem neki, hogy mesélek a könyvekről, amik így vagy úgy felkeltik az érdeklődését. Ezekért a helyzetekért érdemes dolgozni.
Fotók: Erdei Krisztina
