Malkovich Malkovich Malkovich: Tisztelet a kamera mestereinek
május 13-ig, a Budapest Fotófesztivál keretében, a Műcsarnokban
Sandro – a 60 éves fotóst mindenki csak így, művésznevén hívja – szinte minden idejét a Műcsarnokbeli kiállításon töltötte; sajtótájékoztatót és a nagyközönségnek szóló prezentációt tartott, türelmesen válaszolt minden kérdésre, érezhetően fontos volt számára, hogy megértesse projektjének lényegét a látogatókkal. Minden sztárallűrtől mentes, nyitott, közvetlen lényével folyamatosan jó hangulatot teremtett maga körül. Interjúnk angolul készült vele, így nem derülhetett ki, hogy magázódunk vagy tegeződünk, de habitusához egyértelműen az utóbbi áll közelebb, ezért a magyar változathoz ezt a formát választottuk.
Emőd Péter (E.P.): Mikor született meg a Budapesten bemutatott projekt gondolata?
Sandro Miller (S.M.): Egy súlyos, kezdetben bizonytalan kimenetelűnek tűnő betegség alatt, a mostani évtized elején. Azt mondtam, ha túlélem, törlesztem az adósságom a fotózás azon mestereivel szemben, akiktől a legtöbbet tanultam. Bizonyára tudod, hogy én önképzéssel váltam fotóssá; tankönyveim a fotóművészet mestereinek kötetei, albumai voltak, melyekből az idők során sokszáz darabos könyvtárat gyűjtöttem magam köré. A tiszteletadás módjának fontos műveik újraalkotását választottam, azzal a kis csavarral, hogy a felvételek szereplőinek életre keltéséhez nem olyanokat kerestem, akik hasonlítanak rájuk – ez annyi embert jelentett volna, ahány felvételen dolgoztunk – hanem egyetlen embert, egy olyant, akinek az a szakmája, hogy mások bőrébe bújjon, s aki ezt a legmagasabb színvonalon teszi. Nem is kellett sokat gondolkodnom a megoldáson, mert tudtam, hogy az én emberem John Malkovich, akihez már régi baráti kapcsolat fűzött; akkor ismerkedtünk meg, amikor egyszer fotózni hívtak a legendás chicagói színtársulathoz, a Steppenwolf Theatre Company-hez.
E.P.: Mit szóltak tervedhez az eredeti művek alkotói, illetve jogaik örökösei?
S.M.: Mielőtt nekiláttam a munkának, az első lépés az volt, hogy jogászokkal konzultáltam. Ők úgy ítélték meg, hogy amennyiben egyértelműen jelzem az eredeti alkotókat, továbbá azt, hogy itt egy hommage-ról van szó, és tőlem csak a művek újraalkotásának ötlete származik, akkor jogi értelemben nem merülhet fel probléma. De természetesen csaknem minden érintettel, azaz a művészekkel, illetve az esetek jóval nagyobb részében sajnos már csak a jogörököseikkel, személyesen is beszéltem, s tervemet valamennyien támogatásukról biztosították. Most készül a History Channel számára egy egyórás film az egész projektről, s szeretném, ha ebben a még élő alkotók, így Victor Skrebneski, Annie Leibovitz, Andres Serrano, Pierre és Gilles is megszólalnának.
E.P.: Mekkora időtávot fog át a projekt?
S.M.: Tulajdonképpen a modern fotográfia csaknem teljes történetét. A legrégibb újraalkotott fotók portrék: Alexander Gardner 1863-ban örökítette meg az Egyesült Államok 16. elnökét, Abraham Lincolnt, míg Edward Sheriff Curtis felvétele egy indián törzsfőnökről 1905-ben született. De természetesen a jóval későbbi mesterektől is sokat tanultam, így a megidézettek között alig 30 éves munkák is vannak. Herb Ritts 1988-ban készítette nagyszerű sorozatát Jack Nicholsonról, Pierre és Gilles Jean Paul Gaultiert ábrázoló munkája pedig két évvel még annál is később, 1990-ben született – ezekben az években már magam is a pályán voltam. Nyilván nem kerülte el sem te a figyelmed, sem az itteni múzeumlátogatókét, hogy legfontosabbnak tartott mestereim között André Kertész személyében egy magyar is van, akinek a Torzulások-sorozatát alkottam újra.
E.P.: A megidézett munkák nagy része a maga idejében is elismerést aratott, de voltak olyanok is, mindenekelőtt az 1987-es Piss Christ Andres Serranótól, amik komoly botrányt kavartak. Nem féltél, hogy az újraalkotott változatokra is ilyen sors vár?
S.M.: Ez kétségkívül benne volt a pakliban, de számomra a művek kiválasztásánál ez nem lehetett szempont. Szerencsére úgy tűnik, hogy most, több mint 30 évvel később az emberek könnyebben elfogadják a provokatív munkákat, a Piss Christ általam formált változatát eddig semmilyen atrocitás nem érte.
E.P.: Sikerült valamennyi tervbe vett munkát újraalkotnod?
S.M.: Amiket elkezdtem, azokat be is tudtam fejezni, két képről viszont eleve lemondtam, mert azokon elefántok is szerepelnek, s a nagyon szigorú állatvédelmi előírásoknak a munka során nem biztos, hogy teljes mértékben meg tudtunk volna felelni.
E.P.: Csaknem valamennyi felvétel „egyszereplős”.
S.M.: Ebben nem praktikus megfontolások játszottak szerepet, a portré többnyire ilyen műfaj. Néhány kivétel azért akad: Dorothea Lange migráns édesanyát gyermekeivel ábrázoló 1936-os fotóját egyszerűen nem hagyhattam ki, de ez a munka volt végül a legnehezebb; Malkovich-csal sokkal könnyebb dolgozni, mint gyerekekkel. És persze nem hagyhattam ki Annie Leibovitz fotóját John Lennonról és Yoko Onoról sem; hátborzongató belegondolni, hogy Lennon néhány órával az eredeti fotó elkészülte után már halott volt. És persze, ketten vannak Diane Arbus egypetéjű ikreket ábrázoló közismert 1967-es felvételén is, de itt egyértelmű volt, hogy mindkettőt Malkovich alakítja; ez esetben természetesen nem hasonlóságuk, hanem különbségeik érzékeltetése volt az igazi bravúr.
E.P.: A fotók megszületését nyilván hosszú előkészítő munka előzte meg.
S.M.: Igen, a képek elkészítéséhez többször több hetet töltöttünk Malkovich-csal és a stábommal a stúdiómban – igazi kihívás volt mindenkinek megfelelő időpontokat találni – de ez már csak a jéghegy csúcsa volt; a felkészülés jóval hosszabb időt, több évet vett igénybe. A perfekció számomra kényszer volt – ellenkező esetben menthetetlenül leromboltam volna szakmai presztízsemet. A kutatómunka során mindent ki kellett derítenünk az eredeti képek elkészültének körülményeiről – az esetek egy részében ezt segítették a megőrzött dokumentumok, de sokszor addig kellett kísérleteznünk, míg magunktól rábukkantunk azokra a megoldásokra, amiket az eredeti fotók készítői alkalmaztak. Sok esetben a mai eszközökkel könnyebben is meg tudtunk volna oldani bizonyos problémákat, de pontosan akartuk végigjárni a mesterek útját, magunkat sem megkímélve az ő kínlódásaiktól. Az evidencia volt számunkra, hogy a ruháktól a bútorokig, vagy a padlón maradt festékfoltokig mindent hajszálpontosan akartunk rekonstruálni, de én lehetőség szerint még azt is tudni akartam, hogy kik voltak jelen a stúdiókban az eredeti képek készültekor, s a fotós és a modell milyen viszonyban volt velük. A legnehezebb feladat rendszerint a fényviszonyok reprodukálása volt. Volt olyan kép, amihez hatvan különböző beállítást próbáltunk ki. Az alkalmazott fényekről egyébként a szemek árulják el a legtöbbet, ezért a szemeket mindig vetítővászon-méretűre nagyítottuk ki, s abból, ahogy tükröződtek bennük a fények, már meglehetősen pontosan rekonstruálni tudtuk az egykori megvilágításokat. Persze, ha nem zárkóztunk volna el az utólagos manipulációktól, akkor sok fáradságot megspórolhattunk volna, de eltértünk volna célunktól, a mesterek eredeti útjának végig járásától. Azt viszont bevallom, hogy kivételes esetekben mégiscsak el kellett végeznünk bizonyos utómunkát: egy-két képen szerepelt a szürke színnek egy olyan árnyalata, amit másképp nem tudtunk 100%-osan rekonstruálni. Szeretném megemlíteni azt is, hogy ezek a művek egy nagy létszámú team közös erőfeszítéseinek az eredményeként jöttek létre: díszlet- és ruhatervezők, világosítók, berendezők, stylist-ok, fodrászok, és tucatnyi egyéb szakma képviselői voltak a csoport tagjai.
E.P.: Milyen volt a közös munka Malkovich-csal?
S.M.: Csodálatos, de ez nem lepett meg. Átváltozó, beleélő képessége egyszerűen zseniális. Emellett végtelenül fegyelmezett, ami szintén nem hátrány. Nem mondott nemet semmire, pedig gyereklányoktól és aktmodellektől kezdve Che Guevaráig, Churchillig, Picassóig és Meryl Streepig elég változatos szerepeket kellett alakítania. Nagyon komolyan vettük a dolgot: attól kezdve, hogy beállt a díszletbe, már sohasem Johnnak szólítottam, hanem az éppen alakított figura nevén, s ő is az eredeti kép fotósának nevén hívott engem. Számomra egyébként mindig azok a félpercek jelentették a legnagyobb élményt, amikor John a felvételek végeztével visszaváltozott önmagává.
Amikor elkészültünk Arthur Sasse Einstein-portréjával, kivetítettük azt egy hatalmas vászonra. Malkovich felesége éppen akkor lépett be a műterembe és rögtön lelkesedni kezdett, hogy Einstein szerepe milyen jól fog állni Johnnak. Nem jött rá, hogy már őt látja – ennél nagyobb dicséretet aligha kaphattunk volna.
E.P.: Gondolom, közben azért pompásan szórakoztatok…
S.M.: Persze, és őszintén örülök annak, hogy a kiállításon is nagyon sok mosolygós arcot látok. Ettől azonban ez még egy halálosan komoly és általunk is halálosan komolyan vett projekt, ami számomra gyógyító terápia is volt és reményeim szerint sokat segít a fiatal fotósoknak is szakmájuk történetének, kiemelkedő korábbi mestereinek jobb megismerésében. Néha beleborzadok, amikor azt tapasztalom, hogy sokan nem tudják közülük, ki volt Irving Penn, akinek én a pályaválasztásomat köszönhetem. Pedig ő egészen 2009-ig velünk volt…
E.P.: Bár most ez az hommáge-projekted van a középpontban, beszéljünk egyéb munkáidról is. A mostani tárlat ugyan sokat elárul arról, hogyan gondolkodsz a művészetről és a művészek felelősségéről, de mivel itt mások bőrébe bújsz, nem láthatjuk a te képi világodat, nem érhetjük tetten a sajátos „sandrói” stílust.
S.M.: Azért van egy alapvető hasonlóság ezen projekt és a többi munkám között, nevezetesen, hogy számomra mindig az ember, főként az emberi arc a legfontosabb; ha megnézed az utóbbi évtizedekben született sorozataimat, mindegyik fotóról emberek tekintenek vissza rád. Illetve egy kivétel azért akad: egyszer készítettem egy nagyobb szériát az Antillák Szent Bertalan-szigetének köveiről. Valahogy azok is emberi arcokra emlékeztettek. Mindez nem azt jelenti, hogy szinte mindig csak emberek kerülnek kamerám elé; nyilván tudod, hogy a pályát kereskedelmi fotósként kezdtem és mindmáig aktív vagyok ezen a területen is. De visszatérve a kérdésedre: mindig arra törekszem, hogy őszinte legyek önmagamhoz, fotóim leendő nézőihez és modelljeimhez is – olyannak mutassam őket, amilyenek valójában. Nem titok, hogy a szemekből lehet a legtöbbet kiolvasni, ezt teszem én is a kamerámmal. Fényeket és árnyakat használok, hogy segítségükkel történeteket mesélhessek el. Számomra nagyon fontos, hogy közeli kapcsolatba kerüljek modelljeimmel, hogy megismerjem őket, áttörjem a kettőnk közti falat – különben nem jutok el titkaik megismeréséig. A kereskedelmi fotóimat leszámítva ritkán látsz a képeimen mosolygó, nevető arcokat. Az emberek ugyanis általában súlyos terheket cipelnek, történeteket a múltból, félelmeket a jövőtől, és így tovább; a kamerába nézve viszont rendszerint mosolyt erőltetnek magukra, ami ritkán hat őszintének. Én azt szeretném, hogy felejtsék el a kamera jelenlétét – egyszerűen csak létezzenek.
E.P.: Témák után kutatva bejártad a fél világot; Kubában egyszer, úgy tudom, egy kényes missziót is teljesítettél…
S.M.: Igen, mondhatjuk így is. 1999-ben az ökölvívásról szóló albumon dolgoztam, és ebben a sportágban Kuba megkerülhetetlen. Kerülő úton, titokban jutottam el Kubába, hogy lefényképezhessem legendás bokszolóikat. Először gyanakvással fogadtak, hiszen tudták, honnan jövök, másrészt az ötlettől sem voltak boldogok, mert Castro azt hirdette, hogy mindenki egyenlő, nem engedte, hogy sztárolják a sportolókat. De aztán azoknak a vezetőknek, akik látták a fotóimat, megtetszett a dolog és már ők kérték, hogy jöjjek vissza, ők összehívják Havannába az összes neves sportolójukat, hogy le tudjam fényképezni őket. Erre 2001-ben sor is került és a projekt úgy vonult be a lexikonokba, mint a kubai forradalmat követő amerikai blokád bevezetése óta az első példa a két ország közötti együttműködésre.
E.P.: Budapestre elkísért és programjaidon is részt vett feleséged; szerepléseitekből úgy tűnt, nagyon mély köztetek a kapcsolat. Fotóidon viszont sehol nem láttam őt viszont.
S.M.: Pedig, ha vele vagyok, sokszor nem tudom megállni, hogy elővegyem a kamerát. Eddig valóban nem mutattam be a róla készült munkákat, de valamilyen módon, például egy könyv formájában szeretnék majd emléket állítani szerelmünknek.
Nyitókép: Sandro Miller photograph featuring John Malkovich that pays homage to Diane Arbus’ „Identical Twins, Roselle, New Jersey” (1967). © Sandro Miller / Catherine Edelman Gallery, Chicago jóvoltából
