A gondolatok színe — Henri Matisse kiállítás a Szépművészeti Múzeumban

Október 16-ig látogatható Henri Matisse első magyarországi egyéni tárlata, amely a párizsi Centre Pompidou – Musée National d’Art Moderne közreműködésével valósulhatott meg. A Szépművészeti Múzeum legújabb kiállítása több mint 100 alkotáson keresztül kalauzol el bennünket a francia festő színekkel teli világában, amelyben a különböző motívumok és technikák folyamatosan váltják egymást. Az impozáns kiállítótérben egymás mellett, változatos médiumokon keresztül sorakoznak fel a különféle emberi alakok, enteriőrök, csendéletek és organikus motívumok. A mintegy 60 évet felölelő életművet a kiállítás kronologikusan sorakoztatja fel.

A kurátorok, Aurélie Verdier, a párizsi Pompidou Központ, és Fehér Dávid, a Szépművészeti Múzeum munkatársai nyolc periódusra osztották fel a rendelkezésükre álló teret. A fehérre alapozott falakon tisztán rajzolódnak ki Matisse legkülönbözőbb alkotásai, a korai évektől kezdve, a modernista törekvéseken át, egészen a gouache művekig. 

Henri Matisse, aki pályafutását jogászként kezdte, csupán 1890-ben indította el művészeti karrierjét. Az egy éves akadémiai képzés során egyhamar a szabadelvű Gustave Moreau tanítványa lett. A kiállítás tárgyain Matisse ösztöneit és érzelmeit ismerhetjük meg, egy olyan festőét, akinek nem állt szándékában a művészet „szabályait” követni. Az 1910-es évek kísérletező szakaszát olyan remekművek fémjelzik, mint a kubizmus hatásait mutató Fehér és rózsaszín fej (1914), vagy az absztrakció határait súroló Üvegajtó Collioure-ban (1914) című festmények. Méltán kaptak központi szerepet az 1909 és 1930 között készült szobrok is, a Hát-reliefek (1909-1930), valamint a Jeannette (1910-1913) és Henriette (1925-1929) portrék. A festő szerint a szobrászat valójában „tanulmányainak kiegészítője”, hiszen „[a] szobor nem azt mondja, amit a festmény mond. (…) Párhuzamos utak, de nem összetéveszthetők.” Ennek megfelelően már a kiállítás korábbi szekcióiban is találkozunk olyan Matisse szobrokkal, amelyek a korabeli képeinek lehetséges komplementereiként tűnnek fel.

Kortársaihoz hasonlóan Matisse életművére is hatott az afrikai és a közel-keleti művészet. Életművének korai szakaszában a berlini Museum für Völkerkunde és a Kunstgewerbemuseum kelet-ázsiai gyűjteményei voltak a legfőbb inspirációi, mígnem az 1910-es években lehetősége lett Algériába és Marokkóba is ellátogatni. Nizzába költözésekor az ott megismert motívumokkal kísérletezett. Vörös nadrágos odaliszk (1921) című műve híven tükrözi a művész akkori műtermét, amelyet párizsi régiségkereskedésekben vásárolt kárpitokkal, paravánokkal és különböző egzotikus dísztárgyakkal rendezett be. Ez idő tájt készült képei hagyományosabb koncepcióról tanúskodnak, azonban az 1930-as évektől kezdve Matisse művészetét egyre inkább modernista kísérletek jellemzik. Már az 1920-as évek végén készült munkáin is érezhető ennek hatása, a Csendélet zöld tálalón (1928) című festményén például a korai képein megismert konstruktív képépítési eljárás egy harmonikus kompozíción keresztül válik megfigyelhetővé. A második világháború Matisse nyugodt életét sem kímélte, hiszen Nizzát kénytelen volt elhagyni, ezért székhelyét Vence-ba helyezte át. Itt festette élete utolsó Vence-i enteriőrök című sorozatát, amely eddigi munkáinak az összegzéseként is értelmezhető. Saját szavait idézve: „…még soha nem jutottam ennyire egyértelműen előre a színek kifejezésében.” Ezzel nem csupán lezárta eddigi munkásságának egy jelentős szakaszát, de egyúttal egy újabb fordulóponthoz is érkezett.

A vence-i Rózsafűzér-kápolna egy egész életen át tartó munka, kísérletek és erőfeszítések gyümölcse. 1948 és 1951 között tervezte meg a híressé vált kápolnát, az összes dekorációs elemmel, liturgikus tárggyal és színes üvegablakokkal együtt. Utóbbival a kiállítás során monumentális makettek segítségével szembesülhetünk, amelyek előtt percekig üldögélve valósággal belerévedhetünk az organikus motívumok világába. Matisse kései főműve a kiállítás záró szekcióját előlegezi meg. Itt egy olyan vonal- és színharmónia megteremtésébe láthatunk bele, amelyet a művész egy egész életen át keresett. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a kreativitás egy olyan fokú szabadságának a kibontakozását, amelyet immár nem gátol semmilyen kívülről érkező elvárás.

Ezzel pedig elérkeztünk Matisse „ollóval rajzolt” műveihez, az organikus és geometrikus mintázatú gouache papírkivágásokhoz, amelyeket 1943-tól készített. Az Óceánia, az ég (1946) című monumentális képének motívumai e korszakából például valósággal rabul ejtik az embert. A könyvillusztrációk mellett a szekció középpontjában az 1947-ben kiadott Jazz című albuma áll. Az eredeti példányt sajnos csak üvegen keresztül csodálhatjuk meg, a fehér falra tablószerűen kihelyezett lapok csupán reprodukciók, jelentőségükből azonban mit sem veszítenek. A modernista kódex méltó lezárása a Matisse életművét bemutató kiállításnak, amelyben „[m]inden piros piros, minden kék kék marad – mint a jazzben –, ahol minden zenész szólista, és a képzeletének és az érzékenységének megfelelően játssza szólamát.” 

Borítókép:
Henri Matisse: Ikarosz (A Jazz című albumból), 1947
pochoir, velinpapír
420 × 655 mm
(Forrás: Szépművészeti Múzeum)