artPortal: Ma az tűnik az egyik legaktuálisabb kérdésnek, hogy alkalmas-e a művészet társadalmi problémák megvitatására. Tehető-e egyenlőségjel a társadalomformálás és a művészet közé?
Birkás Ákos (B.Á.): Nem hiszem, hogy a társadalmat bárki is megformálhatná. A társadalom egy olyan szövedék, amelynek minden egyes résztvevő eleme formálja ezt a szövedéket, a legszürkébb, legkonvencionálisabb életek is, ezek is rányomják a bélyegüket, a deviánsok is , a bűnözők és a rend megszállottjai is, mindenki… Másrészt igaz, a társadalom maga helyzetbe hoz egyes csoportokat, akiknek nagyobb formáló hatásuk lehet, például a politikusokat. Csak épp hosszabb távon általában máshol lyukad ki a társadalom, mint ahova a politikusok vezetni akarták. Nos, ha a társadalmat magát nem is, de a társadalom képét meg lehet formálni, sőt, e nélkül a társadalmi diskurzus elképzelhetetlen lenne. De ezek a képek mindig fikciók. A művészet ebből a szempontból is nagy fikciótermelő. Más kérdés, tekinthetjük-e a művészeket helyzetbe hozott csoportnak? Ha a „helyzet” azt jelenti, hogy élhet a helyzetnek járó hatáserősítő kommunikációs csatornákkal, akkor igen. Jelenleg az a helyzet, hogy az igényesebb művészet, sőt, az egész értelmiségi miliő elit kultúrából szubkultúrává kezd válni. Nincs már helyzetben, nem részesül a társadalom érdeklődésének és megbecsülésének a felhajtó erejében. Ha a helyzetbe hozott kultúra kizárólag csak a hivatalos politika érdekeivel egyeztetett szolgálat feladatát jelenti, akkor a kultúra köréből kimarad az a része, amely mindenekelőtt az őszinteségnek kötelezte el magát. Itt két féle erkölcsi felfogásról van szó: egyrészt a hűség és szolgálat feudális ethoszáról, másrészt az igazságért való személyes felelősség polgári etikájáról… Szubkulturális helyzetből nincs esély arra, hogy a művészet hatással legyen a társadalomra. Lehet talán egy pici erkölcsi kisugárzása, de inkább ellenszenv és gyűlölet tárgyává válik széles e hazában. Ezt a 70-es évek tapasztalatai alapján mondom – a Kádár-kor átlagembere is gyűlölte azt, aki nála szabadabban gondolkodott – és a mai helyzet sok tekintetben hasonlít erre a korra… Azonban más a helyzet akkor, ha a művészek egy elszánt csoportja arra az álláspontra helyezkedik, hogy a társadalmi elkötelezettség, a tényleges, gyakorlati javító szándék művészetüknek a legfőbb prioritása, akár az esztétikai elvek újragondolása, sőt feláldozása árán is. De az ilyen üzenet elsősorban a művészet szférájának szól, vele a művész magának teremt új teret ahhoz, hogy a társadalmat formáló művek példáit hozza létre, és ha ezek nagyszerűek, fenntarthatják bennünk a reményt, hogy a művészet igenis formálhatja a társadalmat. És ez a remény nagy dolog! Ebben az értelemben tehát mondhatjuk: lehetséges egyenlőségjelet tenni társadalomformálás és művészet közé, mi több, ez bátor és kihívó tett.
Harminchat önarckép, 2013 , Olaj, vászon,100 x150 cm
Elég messze kanyarodtunk a kiállítástól…
B. Á.: Elnézést ezért a hosszú, tanáros válaszért, de túl nehéz kérdést tett fel. És hát ezekkel a kérdésekkel foglalkozom. Ha fiatalabb volnék, biztosan csatlakoznék azokhoz, akik elhatározzák, hogy kivonulnak a művészet civilizációjából a társadalom vadonába. A középkori szerzetesek folyton azon törték a fejüket, hogyan vonuljanak ki a pusztába, a vadonba, hogy igazán szent életet élhessenek, aztán a ferencesek újragondolták a helyzetet: a város szívében látták meg Isten vadonát. Feladták az elszigetelődő magány elvét, az emberi káosz sűrűjében alámerülve kívántak szentté válni. Ez elbűvöl! De belőlem most már sajnos csak remete válna, ezért inkább megmaradok bűnös festőnek.
Ezek a képek még mindig fotók alapján készülnek?
B. Á.: Nem igazán. Néha felhasználok ugyan egy-egy fotót, de a fotóhasználat már nem elv, csak esetleg ad egy ötletet, vagy egy-egy részlethez használok fotót mintának.
Két oldal, 2013 80×100 cm
Ilyenkor konkrétan keres valamit vagy a fotók „véletlenül” szembejönnek?
B. Á.: Is-is. Keresek, szembe jön, vagy egyszerűen megrajzolom, amire gondolok. Már nem szeretem annyira a fotószerű képeket. De szeretem azokat a gesztusokat, amelyek csak a fotó révén láthatók, ezeken nagyon lehet gondolkodni. Főként intim, kényes emberi viszonylatokat szeretnék megfesteni, személyek közti határátlépéseket, feszültségek mikrovilágát, és ezekben nagy szerepe van az önkéntelen mozzanatoknak. Ez nekem az érzékenység világa, az én „kis politikám” az eldurvulással szemben. Ma a politika újra közvetlenül uralja a társadalmi diskurzust, és ez rosszat tesz. A populista politika fő fegyvere a leegyszerűsítő retorika, pedig a dolgok egyáltalán nem egyszerűek. Leegyszerűsíteni hazugság, a hazugság pedig agresszió, az „emberek” ezt pontosan érzik. A nagy nyilvános leegyszerűsítések azt üzenik: szabad hazudni, szabad agresszívnak lenni, durvuljatok el! Nem az igazság fontos, hanem az olyan féligazság, amivel a lehető legjobban ártok a másiknak. Ez ma profitmaximálásnak számít a társadalmi diskurzusban.
Az, hogy ezeket a képeket festi, védelmet nyújt ez ellen a világ ellen?
B. Á.: Nem véd meg. Szerintem az eldurvulás kultúrájának adok-kapokjába egy magára valamit is adó értelmiséginek nem kellene beszállni, ellenkezőleg, finomnak, érzékenynek, bonyolultnak kéne lenni.
Ez lehetséges?
B. Á.: Miért ne lenne lehetséges? Csak persze nem tudom, lenne-e valami jelentősége… Lator László mondta a Széchenyi Akadémia ülésén egy MMA-val szembeni akció tervére: „Nem csináljuk, mert nem viselkedünk úgy, mint ők.” Ennyi. Szembe kell azonban nézni azzal, hogy ez a „magára valamit is adó” értelmiség Magyarországon elenyésző kisebbség, és vegetálásra van ítélve. Ahhoz, hogy a következő 8–12 vagy ki tudja hány évet kibírja, tartásra van szüksége. Lator ezt az Újholdas nemzedék tagjaként, jól tudja.
Szent Jeromos és egy faszent, 2013, Olaj, vászon,190 x 150 cm
Ehhez képest milyen minőséget képviselnek az új képeken szereplő szentek? Akiknek a nagy része ráadásul meglehetősen ismeretlen.
B.Á.: A szentek elbűvölőek! Fantaszták, törékenyek, finomak, szeretetre méltóak, és majdnem mind vállaltan loser. Van-e olyan típus, amely élesebb ellentéte lenne a mai hatalom megtestesítőinél? Azon kívül az európai festészet állandó alakzatai, a vonatkozási háló nagyon gazdag. Évekig foglalkoztam azzal, hogy sajtófotókat elemeztem a festéssel, vagyis a világ nyilvánvaló felszínén tartózkodtam.
A sajtófotóval egy leegyszerűsítő szinten marad a kép?
B. Á.: Igen, abban az értelemben, hogy a fotót elemző festésnek nem volt része, hogy alámerüljek a káoszba, hogy nekivágjak a nehezen járható „belső bozótnak”, mert ahhoz el kellett volna a munka során engedni a fotót, és akkor megszakad az elemző vonatkozás. Most, ezeknél a képeknél, még ha egy fotóból indulok is ki, pár nap múlva elengedem és elsodródom tőle.
Boldog Eigil és egy szent, 2013, Olaj, vászon,100 x 80 cm
Ebben benne van egy életkor-faktor is, az, hogy az ember ilyenkor már mer mélyre merülni?
B. Á.: Lehet, ki tudja? Azért inkább úgy látom, fiatal korban vonzóbb a káosz, az idősebbek inkább elrendezik a maguk világát. De arra gondolok, hogy érzékeny festészetet kéne csinálni, és ez nem finom szürkéket jelent, hanem azt, hogy én magam állandóan érzékenyen reagálok arra amit magam csinálok.
Ilyenkor lehet tudni, hogy ez most egy hosszú távú változás? És vajon meddig tart ki?
B. Á.: Azt szeretném csinálni, ami érdekel. Nem bizonyos fajta képeket akarok gyártani, hanem azt csinálni, ami érdekel, és abban bízom, hogy lesznek, akiket ez jobban érdekel, mint a képgyártás.
A külvilág számára mindig fontos, hogy értse a változásokat. A rajongói, a gyűjtői, de az egész művészeti közvélemény értetlenül állt az ön nagy változásánál, amikor a híres ovális képek után jöttek a fotórealista alkotások.
B. Á.: Egy éve egy angol úr a műteremben azt mondta: „Hm, kisebbek és sötétebbek lettek a képek.” Én: „Igen, kisebb és sötétebb lett a világ.” Pár éve nagy reménység volt az európai csatlakozás, olyan nagy, hogy hazaköltöztem Nyugat-Európából – ma szabadságharcot folytatunk az EU ellen. A világunk csúszik valami irracionális, önkényes, homályos felé, ezt már nem lehet sajtófotókkal elemezni, megfelelőbben akarok reagálni. Akkor is reagálni akartam valamire, amikor absztrakt képekről figurálisakra tértem át. Egyszerűen volt egy pont, amikor az volt az érzésem, hogy a világban olyan dolgok mennek végbe, amelyekre jobban akarok reagálni, szabad kezet akarok. Nem elégedtem meg már azzal a „választással”, hogy a hogy fehér helyett tarka ovált festek.
Esti hangulat, 2013, Olaj, vászon,100 x 80 cm
A rendszerváltás körül nem lett volna logikusabb ez a váltás?
B. Á.: És a mostani változtatás rögtön 2010-ben, a választás után?
Mostanában is kevés új mű születik a műtermében?
B. Á.: Általában évi 12-14 képet festek.
A következő tárlat ismét teljesen más világ lesz?
B. Á.: Az lesz a címe, hogy „A festő munkája”, amivel arra szeretnék utalni, hogy a festő munkája a gondolkodás is, nem csak az önismétlő iparos munka.
Az önnel készült beszélgetésekben gyakran előkerül az úgynevezett magyar nemzeti képzőművészet, amelyről azt állítja, hogy nem létezik. Ugyanakkor az az érzése az embernek, hogy egész pályája során a saját magyar nemzeti hangját kereste.
B. Á.: Vagy épp attól akarok megszabadulni, ezt is hallottam már. Abban az értelemben gondoltam, hogy nincsen eredeti magyar képzőművészet, ahogy pedig van eredeti magyar népzene, népköltészet, népi építészet, tánc. A képzőművészet, egész közegével, intézményeivel, hangvételével a XIX. század nemzetpolitikájának a teremtménye, német és osztrák minták alapján. Még ma is ebben az intézményi és szellemi közegben él a képzőművészet, ma is ugyanúgy viszonyul a hatalomhoz és a feladataihoz, tehát ez a közeg, a magyar képzőművészet, a XIX. század szellemében nagyon is létezik.
Szent Camillus és Szent Goar, 2013, Olaj, vászon, 100 x 80 cm
Birkás Ákos: (szabadságharc), Budapest, Knoll Galéria , március 22-ig.
A cikk nyitóképe: Birkás Ákos, 2015-ben, Debrecenben. Fotó: MODEM
A cikk lejjebb folytatódik.