Még nem tekinthet vissza hosszú múltra a Kijevi Biennálé, melynek első kiadása 2015-ben történelminek bizonyult események, így a majdani tüntetéssorozat, a „méltóság forradalma”, a krími orosz invázió után, részben azok hatására került megrendezésre, sorsa azonban az Ukrajna elleni orosz agresszió miatt máris bizonytalanná vált. Sokáig meglehetősen valószínűtlennek tűnt, hogy a Biennálé idei, ötödik kiadására a mai helyzetben sor kerülhet, ám épp ez a helyzet az, ami minden korábbinál fontosabbá teszi megrendezését. Nem mintha a korábbi kiadásoknak nem lett volna nagyon súlyos aktuálpolitikai kontextusa, gondoljunk csak a közép- és kelet-európai térségben végbement radikális társadalmi-politikai változásokra, a szovjet utódállamok önállósodására, a bevezetőben már említett ukrajnai eseményekre vagy épp a csernobili katasztrófára. Ám a mostani agresszió nyílt támadást jelent az ország kulturális identitása ellen és tudatosan törekszik arra, hogy a lehető legnagyobb károkat okozza Ukrajna kulturális infrastruktúrájában – ezért a biennálé idei megrendezése az ellenállás és az összefogás szimbólumává vált. Az összefogásé ráadásul nemcsak nemzeti, hanem nemzetközi szinten is, hiszen széles körű, a határokon átívelő együttműködés nélkül a biennálé a jelenlegi körülmények között nem jöhetne létre. Így viszont a hagyományoktól eltérő, különleges formát ölt – egy olyan eseménysorozatét, mely októberben kezdődik és csak valamikor a jövő évben fejeződik majd be; szervezői nem véletlenül emlegetik „évelő” projektként.
Az előkészítésben résztvevő intézmények munkáját a kijevi Kulturális Kutatóközpont (VCRC) fogja össze. A társszervezők és a biennálé koncepciójának kidolgozói között ott találjuk a lvivi Múzeumi Krízisközpontot, a tranzit.at-t, valamint a tranzit.hu-t is magában foglaló nemzetközi tranzit-hálózatot, a varsói Modern Művészeti Múzeumot, az Other Edges nevű, főként rezidenciaprogramokat szervező művészeti kezdeményezéseket összefogó platformot, melynek partnerei között a kijevi VCRC mellett egy-egy prágai, kassai és madridi projektcsoport is szerepel. Ott van a szervezők között az a három ukrajnai intézmény is, melyek helyet adnak a biennálé belföldi kiállításainak. Közülük csak a Dovzhenko (Dovzsenko) Központ van Kijevben, a másik kettő olyan városokban – Ivano-Frankovszkban, illetve a kárpátaljai Ungváron –, melyek kevésbé voltak eddig kitéve orosz támadásoknak, ezért számos művész is ideiglenes lakóhelyéül választotta őket.
A neves ukrán filmrendezőről, Alekszandr Dovzsenkoról elnevezett központ gazdag filmarchívumából olyan anyagot válogattak össze a kiállításra, amely a Dnipro (Dnyepr) folyót, annak az ország életében játszott szerepét és az embereknek a folyóhoz való érzelmi kötődését mutatja be. A Dnipro, mint téma szomorú aktualitását a kahovkai gátnak a közelmúltban történt felrobbantása adja, aminek ökológiai és gazdasági következményei ma még szinte beláthatatlanok.
Az ivano-frankovszki Asortymenta Kimnata (Választék szoba) és az ungvári Sorry, nincs szabad szobánk mai formájukban az orosz invázió kezdete óta jöttek létre, hogy egyfajta „szükség-rezidenciaprogramot” kínáljanak olyan művészek számára, akiknek el kellett hagyniuk a frontvonalhoz közeli lakóhelyüket. E programok jelentőségét az adja, hogy az ország különböző részeiből érkező – többnyire menekülő – művészek és kurátorok számára egyfajta „olvasztótégelyként” működnek és nagyon gyümölcsöző együttműködéseket tesznek lehetővé.
Az e helyszíneken rendezett kiállításokon kizárólag az elmúlt 15 hónapban már itt született alkotásokat mutatnak majd be, lenyomataként annak, hogyan változott meg a művészek élete és hogyan alakultak át munkájuk súlypontjai a háború kitörése óta. Az e két helyszínen megvalósuló projektek finanszírozását részben a biennálé által a háború kitörését követően 2022-ben életre hívott Emergency Support Initiative (ESI) biztosítja, melynek donorai között számos ukrán és külföldi magánszemély – köztük neves művészek, mint Wolfgang Tillmans – mellett olyan ismert intézményeket is találunk, mint a bécsi és az amszterdami Képzőművészeti Akadémia, az Erste Stiftung, vagy a hollandiai székhelyű European Cultural Foundation.
A három ukrajnai tárlat október 5-8. között nyílik meg; ezt követően a biennálé külföldre költözik. Először is Bécsbe, ahol az Augarten Contemporary-ben október 17-től lesz látogatható a Biennálé központi kiállítása, melynek előkészítésén jelenleg három neves kurátor, Hedwig Saxenhuber, Georg Schöllhammer és Serge Klymko dolgozik. A kiállító művészek 30-40 fősre tervezett listáját várhatóan még ebben a hónapban nyilvánosságra hozzák. Vasyl Cherepanyn, a VCRC vezetője a kiállítást beharangozó nyilatkozatában azt emelte ki, hogy a tárlaton nem csak ukrán és kelet-európai művészek fognak szerepelni. Fontos a nyugati művészek reakcióinak bemutatása is, annak megértetése, hogy itt nem egyszerűen két szláv nemzet közötti helyi konfliktusról van szó, hanem egy nagyobb európai háborúról. Fel kell tennünk a kérdést, hangsúlyozta, „hogyan juthattunk el idáig, hogyan lehetséges most az, amiről sokáig azt gondoltuk, hogy soha többet nem fordulhat elő?” A tárlat előkészítésében közreműködik az osztrák fővárosban a háború kitörése után létrehozott Office Ukraine Vienna nevű szervezet is, mely a külföldre menekült ukrán művészek és kurátorok számára igyekszik munka-, illetve bemutatkozási lehetőségeket biztosítani. A programok egyetlen helyszínen sem merülnek ki a kiállításokban; mindenütt lesznek vitaestek, panelbeszélgetések, edukációs célú rendezvények és bemutatkozási lehetőséghez jutnak az előadó-művészetek képviselői is. Bécs után Varsó, majd 2024-ben Berlin lesznek a rendezvénysorozat befejező állomásai, ezek tartalmi és technikai előkészítése az elmúlt hetekben kezdődött meg.
