A #nyolcvanasévek sorozata Szabó Eszter Ágnes és Balázs Kata kutatásának nyomán kezdődött, és az ahhoz készült interjúkból válogat. A kutatás a populáris kultúra és az akkori kortárs művészet (mondhatni elitkultúra) közös halmazait vizsgálja. A korábbiakban Méhes Lóránt képzőművésszel és Sándor Pál filmrendezővel közöltünk beszélgetést, ezt követte a Nyári Istvánnal készült interjú.
Balázs Kata, Szabó Eszter Ágnes (BK, SZEA): Hogyan indult a képzőművészeti pályád?
Fákó Árpád (FÁ): Mindig képzőművészettel akartam foglalkozni, ez evidencia volt egész gyerekkoromban. Erdélyből 1974-ben jöttünk át édesanyámmal Magyarországra, így már Budapesten felvételiztem a Kisképzőbe, grafikusnak. Fel is vettek, de fotó szakra. Nem akartam menni, de az igazgatóhelyettes meggyőzött, hogy kezdjem el, legfeljebb átjelentkezem később grafikára. Végül maradtam fotó szakon, mert nagyon jó tanárunk volt, egy igazi fotóriporter, Kresz Albert. Olyan vagány, szabad, kicsit flegma figura volt, mint a Nagyítás (Michelangelo Antonioni filmje, 1966 – a szerk.) főszereplője. Dinamikus volt, tudott minket lelkesíteni. Tőle gyorsan megtanultuk a technikát és a fotóriporteri szemléletmódot. Egy év után, valamilyen belső, intézményi konfliktus miatt, elment az iskolából. Akkor jött Tímár Péter, aki kinyitotta az ajtót egy addig teljesen ismeretlen terület felé. Ez volt a képzőművészeti fotográfia. Bevitt minket a Fotószövetség könyvtárába, ahol külföldi lapokat olvashattunk, és vendéghallgatóként elvitt minket a Fiatal Fotóművészek Stúdiójába is. Tizenévesen már lehetőségünk volt találkozni fotográfusokkal, képzőművészekkel és elméleti szakemberekkel: többek közt Kerekessel, Fleschsel, Ballával, Szerencséssel, Vécsyvel, Jokesszal, Bekével. Megismerkedtünk MTI-s fotóriporterekkel is. Rengeteg impulzus ért minket, és lehetőségünk nyílt különféle nézőpontokból megvizsgálni eltérő fotográfiai jelenségeket. Nagyon sok vita folyt például a képzőművészeti fotó és a riporteri szemlélet elsőbbségéről, de valójában mindenki megtalálta a helyét ebben a rendszerben. Sokat dolgoztunk együtt a későbbiekben, az idősebbekkel is: Vécsyvel például csináltunk egy ál-fotónaplót.
BK, SZEA: Milyen művészeti irányzat vagy művész hatott rád leginkább?
FÁ: Rám leginkább a Bécsi akcionisták hatottak, főként Arnulf Rainer átfestett fotói: a halotti maszkok, a saját testének befestése. Ezek indítottak el és nagyon tetszettek, csak én soha nem akartam, nem tudtam ezt olyan komoly, drámai hangvétellel folytatni, mint ők. Nagyon érdekelt a happening és a performansz, de én a munkáimban mindig szívesebben használtam az idézőjeleket. Az esetleges látszat ellenére soha nem tudtam magam annyira komolyan venni.
BK: Mit gondoltál akkor Hajas Tibor performanszairól?
FÁ: Érdekesnek, erősnek, fontosnak tartottam, de számomra ebből is hiányzott az a bizonyos idézőjel. Hajast nem ismertem személyesen, de Vető Jánossal a nyolcvanas években barátságba kerültünk a fotográfia és a képzőművészet kapcsán is, és alkalmanként zenéltünk is együtt, a kazetták is megvannak.
BK, SZEÁ: A műtermedben több saját munkád is látható a falon. Azonnal feltűnik a Liget Galériában 1984-ben megrendezett Hal-Mosoly című kiállításra készült sorozat. Hogyan készült a kiállítás és mi volt az előzménye a Halsétáltatás-performansznak, amit Nagy Attila Kristóffal (1998-ban elhunyt író, zenész – a szerk.) közösen hajtottatok végre?
FÁ: Úgy kezdődött, hogy én mindig rajzoltam vázlatokat – mert minden fotót megterveztem előre, de nem volt saját műtermem, ahol dolgozhattam volna… Egyszer egy barátnőmék lakása üres lett egy felújítás miatt, és megengedte, hogy ott dolgozzak. Egy hétig jártunk a lakásba, és ott készült ez a fotósorozat. Ennek lett a hozadéka a „performansz”, mert amikor elkészültek a felvételek, nem tudtuk, mi legyen a sorsuk a halaktetemeknek. Útban a szemeteshez, még a lépcsőházban rákötöttük őket két hosszú spárgára és húztuk magunk után a lépcsőn. Lent folytattuk még egy ideig, húztuk-vontuk őket magunk után. Röhögtünk. Szerintem az nagyon egészséges, ha hülyéskedésből születik valami használható, de nyilván számolni kell az exhibicionizmussal is. Mi ezzel is és a zenéléssel is színpadra akartunk kerülni. Talán az is közrejátszott, hogy én mindig valamilyen kontextusba akartam helyezni a kész képeimet. Törekedtem arra, hogy legyen valamiféle prezentációja, kerete a munkáimnak, fontos volt, hogy végállapotig juttassam a fotográfiáimat. Emiatt a Kisképző könyvművészeti szakán is sok időt eltöltöttem kasírozással, laminálással, paszpartuzással.
BK: 1981-ben, frissen kilépve a Kisképzőből, a Bercsényi Kollégiumban rendeztél egy kiállítást Szilágyi Lenkével közösen, Rend címmel. A megnyitója szintén performansz volt. Hogyan építettétek fel a közös koncepciótokat?
FÁ: Lenke eggyel fölöttem járt a Kisképző fotó szakán, jól ismertük egymást, valami összeterelt bennünket, pedig más érdekelt minket a fotográfiában. Már voltak képeim, és Lenkének is voltak képei, amiket ki akart állítani, de mikor kiderült, hogy együtt állítunk ki, akkor eldöntöttük, hogy közösen csinálunk plakátot és ehhez készült egy fotósorozat. Én akkoriban képmódosító eljárásokkal foglalkoztam: színezéssel, gyengítős maratással, rárajzolással dolgoztam meg a fotókat. Itt is a valós környezet és helyzet határozta meg, hogy mi legyen a plakáton. Lenke mindig valamilyen ismerősének a lakásában lakott, és akkor éppen egy nagy lakásban élt, ahol rengeteg üres parketta-felület volt. Nem emlékszem, hogy az övé volt-e, vagy én vittem a bőröndöt és a kabátot, hogy ábrázoljunk egy „szakadt” archetípust, az Ügynök halálából, aki nagykabátban és bőrönddel járkál, amiben benne lehet az élete, de lehet a bőröndben akár egy hulla is, akit éppen feldarabolt. Egészen furák voltak a fények, mert egy asztali lámpával világítottunk. A célunk csak annyi volt, hogy különösek legyenek a felvételek. Alapvetően egyszerű szituációt ábrázoltunk, de mivel a képi motívumok mögött – tőlünk függetlenül és ránk is hatóan – fogalmak rejlenek, a végeredmény ambivalens érzetet keltett. A megnyitón élőképeket csináltunk sötétben, és amikor elkészült a beállítás, akkor vakukkal megvilágítottuk különböző nézetekből, aztán beállítottunk egy újat és azt is megvilágítottuk. Stroboszkópszerűen. Ez egy installált teremben zajlott: lazán elhelyezett, átlátszó nylon fólia volt a plafon, ami akvárium-érzetet keltett a teremben, olyan volt, mintha nehezen kapnánk levegőt. Sötét is volt, mert a falat meg a padlót is lazán felrakott fekete fólia borította, ami elé fellógattuk a képeket. Ez a fekete fólia visszatérő elem, felbukkant például a Liget Galériában is a Húshangok című kiállításomon is 2011-ben.[1]
BK, SZEA: 1987-ben is élő művészeti eseménnyel nyílt meg az Ön-Arc-Kép című kiállításod a Ligetben, az eseménynek exPresso volt a címe. Mi volt a koncepció?
FÁ: Sturcz János és Bellák Gábor, két, már akkor is jeles, de mostanra neves művészettörténész beszélgetett a megnyitón egy presszóasztallal berendezett sarokban, és a Liget Galéria melletti presszóból a pincér hölgy közben süteményt és bort szolgált fel nekik. Én fizettem, a hölgy távozott, és amikor a művészettörténészek befejezték az eszmecserét, ami komplett blődli volt, a közönséget is megkínáltam Sportszelettel. Etettem őket és etettem a művészettörténészeket, akik etették a közönséget. Az érdekelt, hogy mi mindent lehet megetetni a közönséggel a művészet kapcsán, mennyiféle interpretáció létezik, a művészet hogyan képes kommunikációs felületként működni. Ennek kerestem jelképes formát, amiben a fizetség, finanszírozás is központi szerepet kapott.
SZEA: A vizuális művészeti munkásságoddal párhuzamosak a zenei kísérletek is. Mi az első popzenei élményed?
FÁ: A zene mindig nagyon érdekelt és tervben volt, hogy megtanulok hegedülni, de sajnos nem a nekem megfelelő tanárhoz kerültem és két óra után otthagytam. Haragszom ezért, mert nagyon jó lenne, ha most tudnék hegedülni. 1974-ben, amikor már Magyarországon éltünk, láttam a Váci utca könyvesboltjának kirakatában a Skorpió együttes Rohanás című lemezét. Hosszú hajú fickók voltak érdekes ruhákban. Eleve érdekes volt a számomra, hogy így néznek ki. Amikor először hallottam a zenét, az egy igazi imprinting-élmény volt. Azelőtt csak a My Fair Ladyt, meg a Hazám hazámat (Bánk bán) ismertem, mert az volt meg otthon lemezen. Azt gondoltam, hogy eddig be voltam csapva, de mostantól már csak ezt akarom! Amikor befejeztem a Kisképzőt, a Petőfi Irodalmi Múzeumban kezdtem dolgozni. Ott egy komoly műhely volt akkoriban, ami Flesch Bálint körül alakult ki. Repróztunk, alkalmazott feladataink voltak, de az én generációm és ismerősi köröm számára fontos fotográfiai kísérletek zajlottak ott, a konceptuális és kreatív fotó képviselői oda jártak nagyítani, a múzeum nagyon jó felszerelését használták. 1983-84-ben a Műcsarnokban dolgoztam, ahol a terv az volt, hogy kiépítjük a fotólabort. Ez nem történt meg, és az ott töltött idő alatt lényegében a kiállításokat installáló csoportban vettem részt. Ott ismerkedtem meg azokkal az emberekkel, akikkel később a kiállítási enteriőr-tervezésben is együttműködtünk. Visszatérve, a PIM-es munkatársaimmal együtt jártunk színházba, Kaposvárra és koncertekre. A Bizottságot is így kaptuk el. Minden akkori Bizottság koncerten ott voltunk. Amikor Nagy Attila, akivel együtt alapítottuk a Húshangverseny nevű zenekart, elhívta Jonit (Szulovszky István, gitáros – a szerk.) a Bizottságból hozzánk játszani, annyira jó barátságba kerültem vele, hogy szinte oda is költöztem hozzá, Szentendrére. Ebben az időszakban megismerkedtem mindenkivel a Bizottságból és a társaságukból. Kiderült, hogy sok a közös gondolatunk, elképzelésünk, és Lacával (feLugossy László – a szerk.) véget nem érőnek tűnő beszélgetéseket folytattunk, alkalmilag pedig dolgozni is kezdtünk együtt. Ő nyitotta meg felvételről az 1984-es Hal-Mosoly-kiállításomat is a Ligetben.[2]
BK, SZEA: Ebben a jól körülhatárolható művészközösségben mik voltak a zenei preferenciák? Tudatos volt-e az underground fogalom használata ebben a körben?
FÁ: Az megvolt, hogy ki milyen zenét csinálna, de hogy ez underground vagy alternatív, azon természetesen nem gondolkodtunk. Minden választás egy alternatíva. Engem például a tevékenységem minden területén nagyon sok dolog érdekel, ez a munkáimon is látszik. Ugyanígy, a zenében is nagyon nyitott vagyok, sokféle zenét hallgatok. Akkoriban körülbelül ugyanaz volt a realitás, mint a rock’n’roll korszakban, az ötvenes években: adva vannak fiatal emberek, akikben buzog az energia, és mást akarnak, mint ami addig létezett. Egy dolog volt biztos, hogy nem úgy akarunk dobolni vagy gitározni, ahogy azt már hallottunk korábban, lemezekenn, hanem úgy, ahogy azt mi megfejtjük magunknak. Ebben Soós Gyuri (festőművész, Odd Petting, Art Deco zenekar – a szerk.) volt a legkövetkezetesebb, reguláris hangoknak ott semmilyen helye nem volt.
BK, SZEA: A személyes kapcsolatrendszer szabta meg a határokat?
FÁ: A „hivatalos” zenekarok által játszott zene számunkra teljesen elutasítandó volt. Azokról a zenékről ugyanazt gondolom ma is, azzal együtt, hogy sokat tapasztaltam a hazai zenészlét (és művészlét) sorvasztó nehézségeiről. Akkor az volt a jellemző, hogy egy jól körvonalazható ismeretségi körben jelentek meg emberek, akik egyébként teljesen eltérő műfajokban tevékenykedtek. Jó srácok voltak és a személyes kapcsolat miatt léptünk fel együtt. Ha négy-öt zenekar szerepelt együtt egy koncerten, akkor belefértünk a csapatba és nekünk is belefértek mások, így ez modulálta a folyamatot. Ha egy lemezboltban kellett volna válogatnom, akkor nem biztos, hogy mindenkit kiválasztottam volna közülük. A vad punk fiúk nagyon szelíd, kedves arcok voltak. Ha valamit is felróttam a punkoknak, az éppen az volt, hogy személyükben nem voltak annyira kemények, mint a mondanivalójuk. Ezt ma már nem rónám fel nekik sem.
BK, SZEA: Többször előkerült a fiatalon, 1998-ban, motorbalesetben elhunyt Nagy Attila Kristóf neve, aki a budapesti nyolcvanas évek egyik jellegzetes alakja volt. Ahogy egyre beljebb kerülünk a korszak kutatásába, sorra kerülnek elő róla a fotók és videók a különböző visszaemlékezésekben. A Hal-Mosoly című performanszban működtetek együtt, és a Húshangverseny nevű zenekart is együtt alapítottátok. Mi ennek a története?
FÁ: A Nagy Attilával zajló közös, otthoni zenélések a Hús előzményei. Felvettük, amit játszottunk, aztán fogtuk a nehéz AKAI magnót és átmentünk Lugóhoz (Lugosi Lugo László fotográfus – a szerk.), mert rendszeresen az ő lakásán gyűlt össze a pesti „új hullám”. Ilyenkor ott volt többek között Kósa Vince (Cro Magnoni Cola, Art Deco, Bp Service – a szerk.), vagy Soós Gyuri. Ott ordítottunk, vonyítottunk, gitároztunk, ütöttük a padlót és mindent, amit lehetett. Ebből lettek azok az abszolút hallgathatatlan vázlatok, amikből – már zenész füllel – számokat lehetett írni. Nem is tudom, hogy álmodoztunk-e róla, vagy nem, de egyszer csak azt gondoltuk, hogy fel kéne lépni, és el is kezdtük megszervezni. A Bercsényi Klubban volt az első koncertünk. Én elkezdtem nagyon komolyan venni a zenét és a zenekart, és arra figyelni, hogy minden poszton a lehető legjobb szakember legyen. Némi szereptévesztésben is voltam, mert úgy viselkedtem, mint egy profi. Kreutz Laci, aki számomra a legjobb magyar dobos, Shadows számokat játszott egy zenekarban. Őt Soós Gyuri vette észre és hívta át az Art Decóba. Az Art Deco – ha mai füllel hallgatom – nagyon érett zenét csinált, csak sajnos technikailag nem tudták soha méltó formába önteni. Nyilván pénzük sem volt, mint ahogy senkinek sem akkoriban. Gyakorlatilag nem maradt utánuk használható hangzó anyag, pedig ha lett volna egy – mondjuk – német vagy angol producerük, akkor nagyon jó lemezeket készíthettek volna. Fantasztikus volt az egész koncepció. Később Kreutz átjött a Hús zenekarba, ahova szerettem volna Kokót is (Kukta Erzsébet, énekesnő, Bizottság – a szerk.) elhívni, de nem vállalta. Ajánlotta viszont a húgát, Kukta Elvirát. Aztán Elvirát elütötte egy autó, és ezzel együtt a zenekart is elütötte az autó, mert éppen egy jólsikerült Ráday klubos koncert után próbált leinteni egy taxit, és én úgy éreztem, hogy a zenélés miatt történt a baleset. Itt lett vége a történetnek. 1984-85-ben működött a zenekar, aztán elkezdtem járni az Iparművészeti Főiskolára, és hosszú időre háttérbe szorítottam a zenélést. A Képzőre készültem eredetileg, sokszor felvételiztem, mindig be is kerültem a második körbe, de az FMK-s aktivitásom miatt nem vettek fel. Szerencsére végül, 1984-ben az Iparművészetire bekerültem, bár akkor már nem is feltétlenül ragaszkodtam volna a formális képzéshez – ebben amúgy nagy szerepe volt a szentendreiekkel való kapcsolatomnak. A felvételemet annak köszönhettem, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeumban volt egy osztályvezető, aki elkerült a művelődési minisztériumba, és évente két embert joga volt elhelyezni ott, indoklás nélkül. Engem ennyiben korlátozott a múlt rendszer.
BK, SZEÁ: A Hús összes koncertjéhez te tervezted a plakátot. Ezek a Pokoli Aranykor című kiállításon is láthatók voltak tavaly, és az albumban is szerepelnek. Egyéb zenekaroknak is terveztél plakátot?
FÁ: Másoknak keveset. A Millenniumnak (Millenniumi Földalatti Vasútvonal – a szerk.) csináltam egyet, az bele is került a könyvembe[3] is. Készítettünk plakátokat Soós Gyurival és Szabó Gyurival is. Az Art Decónak többször is nyomtunk plakátokat együtt, mert én a Belvárosi Közért Vállalat dekorációjának a szitaműhelyében dolgoztam, és ott tudtunk dolgozni együtt, illetve nyomtunk plakátokat. Egyik napról a másikra zárták be ezt a műhelyt, mert a házból kihívták ránk a tűzoltókat. Nitro higítóval dolgoztunk, mert nem lehetett rendes vegyszereket kapni a szitához, és azt a csatornarendszeren keresztül megérezték a földszinti lakásokban. A tűzoltók felszólítottak, hogy fogjuk a táskánkat és hagyjuk el a helyszínt. Szerintem úgy van ott minden azóta is, ahogy otthagytuk ’84-ben.
BK, SZEA: 1985-ben hosszú időre felhagytál a zenéléssel és a kiállításokkal is. Mi történt ez alatt az idő alatt?
FÁ: Amikor vége lett a Húshangverseny zenekarnak, akkor én úgy, ahogy a csernobili atomerőműre rátették a betonszarkofágot, betont öntöttem a zenélésre. Éreztem, hogy legszívesebben csak zenélnék, de tudtam, hogy ez így nem fog menni. A főiskola alatt meg is halt az édesanyám, ottmaradtam egy fillér nélkül, dolgoznom kellett. Tervezőgrafikusként alkalmazott művészettel kezdtem foglalkozni. A kilencvenes évek elején szinte csak bankoknak dolgoztam, egymásnak ajánlottak. A grafikusi pályám elején éves jelentéseket terveztem nekik, ami egy érdekes műfaj. Pláne, mivel akkor az volt a divat, hogy mindenki valami egyénit, egyedit akart csináltatni, hogy megmutassa, hogy nem egy szürke pénzvilágbeli részvevő, hanem kreatív és kreatívokat támogató intézmény. Annyi munkám volt, hogy nagyon sokáig nem adódott esély arra, hogy zenéljek. Engem ez a fajta alkotói folyamat ugyanúgy kielégített, mint bármelyik másik, de azért az külön szerencse, hogy a végén eljutottam a könyvtervezésig, mert mindig is ez érdekelt a legjobban.
BK, SZEA: Hogyan kezdtél újra zenével foglalkozni?
FÁ: A kilencvenes években hét évig egy reklámügynökségnek dolgoztam, nagy nyomás alatt. A sok munka között rendszeresen azzal vigasztaltam magam, hogy elmentem egy cd-boltba és vettem egyszerre harminc lemezt. Munka közben állandóan zenét hallgatok a mai napig. A kezembe kerültek az eredeti Hús szalagok, amiket már le sem tudtam játszani, mert nem volt hozzá magnóm. Ezeket digitalizálni kellett, beadtam őket egy stúdióba. Kértem, hogy kicsit javítsanak is rajtuk, hogy megmaradjanak „örök időkre”. Ez volt az, ami aztán lerobbantotta a betonszarkofágot. Ekkor ismerkedtem meg ifjabb Straub Dezsővel is, aki egy csodálatos gitáros, csodálatos zenész: olyan, amilyen én szeretnék lenni! Elkezdtünk együtt dolgozni, kezdetét vette a zenei építkezés. Felépítettem a stúdiómat, megkerestem Kreutz Lacit és Kiszeljov Andrejt a Millenniumból és megcsináltuk a három, a könyvemhez készült cd közül a középsőt. A könyv 2009-re lett kész. Közben többször hátra kellett lépnem, hogy külső szemmel, távolabbról nézzem a saját munkámat, mert nagyon sokirányú. Rájöttem, hogy a reklámgrafikus énem tud ebben egységet formálni. Ennek eredménye a Húshangok című könyv, ami átfog minden engem érdeklő területet és a találkozási pontjaikat is.
[1] http://www.c3.hu/~ligal/391.html Utolsó letöltés: 2018. május 8.
[2] http://www.c3.hu/~ligal/10.htm Utolsó letöltés: 2018.május 8.
[3] Fákó Árpád: Húshangok (3 cd-vel), Fákó Árpád és a Divald kiadása, Budapest, 2009.
Balázs Kata az EMMI-MANK Kállai Ernő művészettörténészi és műkritikusi ösztöndíjasa
