Idődilatáció_Hiperűrugrás kísérlet Home Office-ban
Libella Kávézó, Budapest.
október 10-ig
A napokban nyílt meg a Libella Kávézóban Szabó Eszter Ágnes Idődilatáció- Hiperűrugrás kísérlet Home Officeban című kiállítása, amelyen otthonkák, mosogatószivacsok, falvédők és konyhai csempék hordozzák a művész legutóbbi, hosszabbra nyúlt home office-ban kikristályosodott gondolatait, megfigyeléseit, vágyait és humorát.
A történet kezdetét, amelyben a hétköznapi tárgyak műtárggyá alakulnak, többnyire Marcel Duchamp-ig és az 1910-es években általa kiállított readymade-ekig vezetik vissza. A Forrás (aka piszoár/WC csésze), a Csapda (ruhafogas), vagy az Üvegszárító az azóta eltelt (és felgyorsult) időben nem csak, hogy részei lettek a művészeti kánonnak, de egyenesen a 20. század művészeti és műfaji határokat tágító, felborító, radikális alkotásaiként tartják őket számon. Az első ilyen, mára ikonikussá vált műtárgyak megjelenése óta sok alkotó sokféle szándékkal lépett arra az útra, amelynek a végén a talált tárgyakból a meglepetés, az újrapozicionálás és gyakran a humor erejével jön létre új minőség. Ezek a művészek az appropriáció és a transzformáció eszközével indulnak a „retinal art” (Marcel Duchamp) egyeduralma ellen vagy mellett – mondhatnánk, ha kicsit szakszerűbben akarnánk fogalmazni. De nem akarunk.
Már csak azért sem, mert a ready made műfajában és számos alműfajában sok olyan remek műalkotás van, amelyek összetettsége és többféle olvasatot lehetővé tevő jellege az intellektuális élvezet mellett szerencsére ad a retinának is, gondoljunk csak Robert Therrien 890 darab vörös színű, hétköznapi tárggyal kitömött szobájára (Red Room, 2000-2007), Wim Delvoye ornamentikus mintákkal csipkeszerűvé faragott gumikerekeinek sorozatára (Carved Tyres, 2010), vagy Jeff Koons jobb munkáira, mint amilyen például a Rózsaszín Masni (Pink Bow, 1995-97).
Szabó Eszter Ágnes szintén hétköznapi tárgyakat emel fel, szed szét és rak össze, olyan tárgyakat, amik körülveszik őt, miközben több funkciójában – képzőművész, nő, anya, háziasszony – létezik és mozog. Nehezen besorolható alkotó, sokszor efemer anyagokkal dolgozik, ezzel (is) tágítva maga körül a szimbolikus művészeti teret. Ez a térfoglalás most, úgy tűnik, egészen a világűrig tágul, amennyiben észrevesszük a mostani kiállítás egyes darabjainak utalásait: a határ a csillagos ég. Megkértük Szabó Eszter Ágnest, röviden beszéljen a munkák alapjául szolgáló tárgyakhoz való viszonyáról.
Falvédő
A művész által korábban készített egyik falvédő – Nagymamám, Zalai Imréné találkozása David Bowieval – mémmé vált; a művész örökre behímezte vele magát a magyar pop art történetébe. A hímzőtűt azóta se tette le, számos falvédő került ki a kezei alól, azonban a Libellában most látható darab, szándékai szerint az utolsó.
„A nagymamám minden testvérének és barátnőjének a konyhájában volt falvédő, az anyukáméban is. Amikor még nem ismertem azt a kifejezést, hogy kollektív tudat, vagy kollektív emlékezet, már akkor is sejtettem mögötte a csoport, illetve közösség fogalmát. Tudtam, hogy a falvédők összekötik a tulajdonosaikat, sokat mondanak nekik és sokat mondanak el róluk. Ezt szerettem volna kihasználni, amikor elkezdtem falvédőket hímezni. Hogy azon kívül, amit mondani akarok, a falvédő mindenkinek mondjon valami mást is. Mindenki szedje elő a saját személyes emlékeiből vagy a tudatalattijából azokat a plusz jelentéseket, amik csak neki vannak meg. Az egymáshoz hasonló személyes élményekből áll össze az a kollektív mező, amin – a tartalomtól függetlenül –a falvédők értelmezése történik.”
Csempe
A Portugáliában töltött ösztöndíjas időszaka megerősítette a kerámiához, azon belül is a kék-fehér színekhez fűződő intim viszonyát. A Libella belső teréhez remekül illeszkedik a portugál kiskocsmákból ismerős stílusú csempefal, rajta a művész személyes emléke, saját maga és a lánya árnyékából szerkesztett csempeminta.
„Számomra két különösen fontos hely Hollandia és Portugália, kutatásaimban megkerülhetetlen lett a csempeminták tanulmányozása: a kobaltkék festék és a mór földszínek, a geometrikus minták, és a történetmesélés lehetőségei egy mozaikszerűen kirakott felületen. A nagy felületeken látható csempék otthonosságot teremtenek Lisszabon utcáin. A motívum és mintázat, az öröklődés, egyfajta kulturális evolúció – ez az összes munkám szubsztanciája. Nagyon izgalmas egy 300-400 éves, a multikulturalitás történelmi hátterével ennyire terhelt műfajjal foglalkozni, és mint egy felgyorsult időszimulációban eljutni az utcai csempefalaktól a stencilezésig, graffitiig. A korai csempemanufaktúrákban stencilekkel, és kézzel festették a csempéket, ahogy én is. Ez monoton, de meditatív munka, mint a hímzés, és hasonlóan otthonos környezetet, egy háziasszony-művész environment-jét jelenti.”
Mosogatószivacs
A háztartás, a házimunka és annak eszközei több, a különféle szerepek között egyensúlyozó művész munkájában is visszaköszön. Szabó Eszter Ágnes életében a szivacsokkal való kapcsolat egy ajándékba kapott Anarki márkanevű szivaccsal indult.
„A világmegváltás és mosogatás kapcsolatáról a 2B Galériában rendezett Anarchista konyha című élő beszélgetésben indult diskurzus. A szivacsokkal komolyabban 2019-ben kezdtem foglalkozni a Dalmát tengerparton a Krapanji Alkotótáborban. Krapanj szigetén Szivacsmúzeum is működik, a szivacshalászat és a búvárkodás múltját mutatja be. A tenger fenéken élő szivacs csodálatos lény és csodálatos anyag is egyben. Nem állat és nem is növény, kijelöli a saját terét, de átereszt magán bármilyen folyadékot, miközben megszűri. Az űrruhát, a szkafandert a búvárruha mintájára tervezték meg, így a mélység és a magasság vizsgálata hasonló attitűdre kényszeríti az embert. Mindkét hely elérhetetlen az ember számára védőfelszerelés nélkül, éppúgy vonzza és félelemmel tölti el a mélység, ahogyan vonzza, ugyanakkor félelemmel és fikciókkal tölti el a magasság.”
Otthonka
A Berki Ági és Pecsics Mária kurátori munkája nyomán létrejött kiállításban két otthonka-műtárgy is szerepel a falra feszítve. Ez a szocialista érában igen elterjedt, de teljesen még napjainkra sem eltűnt ruhadarab több formában is előkerült már Szabó Eszter Ágnes alkotó évei alatt, hol az otthoni lét, az informálisan sikktelen és kényelmes állapot megidézőjeként, hol más tárggyá, mondjuk szatyorrá átszabva. A világűrt és a végtelen teret viszont eddig még nem szimbolizálta.
„A Képzőművészeti Egyetem alatt, a ’90-es években Maurer Dóra szervezett egy kiállítást, ahol életemben először otthonkát állítottam ki. Volt egy virágos, steppelt nylon otthonkám, amire műtárgyként tekintettem, de akkor még azt gondoltam, hogy még műtárgyszerűbb lesz egy kiállításon, ha bekeretezem, ezért az egészet beleapplikáltam egy keretbe, amiből persze kilógott az alja, de úgy éreztem, hogy megfelel a műtárgy követelményének és az otthonosság témájának. Én mindig szerettem ilyen furcsa otthonkaszerű, néha öregasszonyos ruhákban járni, mert azt gondoltam, hogy ha fiatal koromban is úgy öltözöm, mintha öreg lennék, akkor nem fog annyira fájni, hogy megöregedtem, és már nem vagyok »csinos«. Szóval az otthonka és az otthonka fazonú ruhák az állandóságot jelentik, az idő kiterjesztését.”
