Andres Fogarasi: Skin Calendar – A város bőre, Budapest Galéria, 2022. március 31. – május 22.
Az alkotás koncentrációt igényel. Csakúgy, mint a befogadás. A megfelelő koncentráció elérésének érdekében messziről kezdjük.
Robert Grosseteste, e méltatlanul elfeledett, a metafizikus és az empirikus episztémé — egyszerűbben és közkeletűbben: a hit és a tudomány kora – határán egyensúlyozó gondolkodó olyan kozmológiát alkot, ami már-már művészi eleganciával egyensúlyozik az arisztotelészi örökség filozófiába csomagolt metafizikai archaizmusa, és az éppen születőben lévő természettudományos világkép racionális empirizmusa között. Rendszerének dinamikája: az első fény a fiat pillanatában kiárad a kozmosz legkülső régióiig, egyfajta misztikus, végtelenül önsokszorozó anyagisággal (Grosseteste azt mondja, a fény az első anyagiság). Innen aztán visszafordul, és felénk, a centrum felé haladva összesűrűsödik. Ez a koncentráció maga az anyag, ami a fénnyel való kapcsolata révén egyúttal minden test tökéletes formáját is hordozza.
Innen, a koncentráció felől érthető meg Andreas Fogarasi alkotói módszere, azaz városépítő, szakadatlan város-újra-alapító munkája. Ennek a tevékenységnek emblematikus megvalósulásai azok az “anyagcsomagok”, egymásra rétegzett idő- és anyagszeletek összekényszerített metaobjektumai, melyek mostanra (legalábbis meglátásunk szerint) a Fogarasi-életmű centrális reprezentánsaivá váltak, éspedig joggal: koncentráltságukban magukba foglalják az alkotó által bejárni szándékozott problématér egészét, és azt mind az anyag közvetlenségével, mind a konceptuális módszer szellemi elevenségével folyton kommunikálják.
Erre az elsőre kissé megfoghatatlan, meghatározhatatlan műformára végül mégis találunk egy tökéletesen illő fogalmat: “Asszemblázsnak nevezünk minden olyan, a létezés folyamából kiválogatott, összeszervezett, egymásra rétegzett konstellációt, mely a konvergencia (konzisztencia) igényével lép fel.” (Deleuze és Guattari: Ezer fennsík, a szerző kiemelése). Ilyen sokarcú, de rétegei sűrűsödésében egységre törő asszemblázs lehet: a kultúra, a kor, a város — és a Fogarasi-objekt is, legyen a találkozás módja bármilyen: hol posztskulpturális szoborként, hol véletlenül talált readymade-ként, hol absztrakt, gondosan szervezett táblaképként bukkan ugyanis fel.
Az asszemblázsban egymásra rétegződik a teremtés ideje és a mindenkori megélt időnk, illetve ezzel együtt a formálás előtti abszolút tér, és a hétköznapi, belakott tereink — praktikusan áthidalva minden szorongást, amit a lineáris idő determinált kegyetlensége egyfelől, másfelől pedig a “rólam nem tudó terek végtelensége” (Pascal) magában rejt.
Fogarasi objektjeinek azonban csak az egyik, és talán nem is a lényegesebb arca ez a felmutatás, az idő láthatóvá tétele az egyazon szférát (legyen e szféra locus-ként, vagy egy esztétiko-funkcionális meghatározottságként adott) az idő látszatra lineárisan felfűzött pillanatait kitöltő anyagiságok egymásra rétegzésével (asszemblálásával, a szó fenti konkrét-metafizikai értelmében). Ez önmagában puszta kronoszi következetesség. Hiszen némi figyelemmel magában a megélt életben is időről időre (hogy ezzel a megbocsátható idő-kép-zavarral éljünk) megtapasztalható az időnek nem csak a linearitása, azaz a pillanatok horizontális rendezettsége, hanem a mindennek mindennel való egybeesése, azaz a pillanatok vertikális egysége. Ekképpen megesik az is, amint Borges meséli, hogy az ember egy ház sarkán állva ráébred, hogy már százszor állt itt, sőt mindig is itt állt, és a sarok maga is újra és újra (örökké?) pontosan úgy néz ki, mint amikor itt állok mellette, ellentmondva Kronosz törvényeinek. Ahogy az is megtörténik, hogy egy tárgy, ami valamely időben, valamely helyen eltűnik, és máshol, más alakban, de tökéletesen érintetlen lényeggel bukkan fel.
Andreas Fogarasi az örökkévalóság restaurátoraként ezeket az időkoncentrátumokat tárja fel a testi tapasztalat számára. Ezekben a sűrű objektumrendszerekben érjük ugyanakkor tetten a koncentráció tudati sűrűsödéseit is: nem csak meditációs objektumok ezek, hanem mediációs objektumok is: az anyagiság különböző időbe-vetettségei között éppúgy, mint az épített tér használója (most éppen: a kiállítás nézője) és a tér jelei között. Bőr ér itt bőrhöz: az ember bőre a város bőréhez.
Amit eddig leírtunk, tulajdonképpen csak a felszín. De mi történik az asszemblázs mélyén, mi koncentrálódik az egymásra rétegzett anyagiságok közötti láthatatlan felületen? Milyen szikrát vet a mozdulatlan súrlódás?
Nem csak az atomok és molekulák különféle koncentrációi, hanem az ideális és az empirikus episztémé, konkrétan pedig a metafizikai és a természettudományos kor súrlódnak itt egymáson (lásd Grosseteste). Az eredmény a teljes (kettős természetű) kozmológia reprodukciója a tárgy belsejében. (Fogarasi restaurációs munkája tehát valójában itt valósul meg, nem a felszín metafizikai tatarozásában.) A kezdetben kiáramlott, éppenhogy testesült fény az asszemblázs eszmei centruma felé haladva az építőművészi praxis és az építés technológiai rétegein áthaladva műtárggyá sűrűsödik. Ez vajon a koncentráció optimuma és végső foka?
Sokkal inkább határhelyzet. Az anyag- és korgyűjtemények eme ad-hoc szobrai, azáltal, hogy képzőművészeti kontextusba helyeztetnek, metafizikai feszültséggel izzanak fel. Az elfáradt lineáris idő régészeti vitrinejeibe utalt leleteinek kényszerű nyugalma helyett: az időtlenség és az anyag örök harcának jól szabályozott színtere. És mivel jól szabályozott, mint a régiek háborúi (az a bizonyos atyja mindennek), ezért szemlélhető, értelmezhető, és a megbékélés tapasztalatát magában rejtő. (Finoman szembeszállva korunk két oly tipikus jelenségével: a nemtelen, jogtól és igazságtól megfosztott küzdelemmel és a fád, minden szellemi feszültségtől mentes múzeumi térrel.)
Másképpen, a Fogarasi-asszemblázs tétje ez: mi történik, ha különböző időrétegek anyagi megnyilvánulásait tovább sűrítjük? Visszakerülünk-e a teremtés idejének fényanyagi terébe, a prima materia jelenlétébe? Vagy mégis maga a műtárgy testesíti meg a helyes koncentrációt?
Ebből a kérdésfelvetésből fakad az építés valódi alkímiája. Az építészet a városból születik, és nem fordítva. Ahogyan a teremtett világ is az Isten által önmagában kiüresített térben jöhet létre, úgy a ház (az ember háza, az istenek háza, a pénz háza), az épített környezet is az üres, szellemi város jól kijelölt (jól szabályozott) foglalatában valósul meg. (Ha már ennyit foglalkozunk látható és láthatatlan idővonalakkal, jegyezzük meg, hogy ezek a létezők nagyjából egyszerre jelennek meg a nyugati világban: a modern, polgári város, a nyugati típusú alkímia, az építőcéhes munkaszervezés.) Hogyan rendezzük az anyagot épületté úgy, hogy az ne csak a látható világ szempontjaihoz (funkció, szokás, rítus, utcakép) igazodjon, hanem a város transzcendens eredetéhez is?
Elképzelhető, hogy ahogy az építés szellemi szempontrendszerét folyamatosan felülírja a gazdasági, az épület materiális metafizikája is egyre inkább csak a műtárgyban lesz felmutatható. Ez a felmutatás a Fogarasi-asszemblázs.
A Budapest Galériában látható felmutatási módszertan a metafizikai objektummal való szembesülés számtalan lehetősége közül a diszkurzívat választja: a végletes, kontemplatív fókuszáltság helyett értelmezési teret nyit, városi sétára hív, és a művet magával a várossal, és az építészet történeti esetlegességeivel keretezi. Maga a cím is rímel a fent elhangzottakra, amennyiben dualisztikus, és egyszerre hívja elő az anyagi megvalósulások kalendáriumi jellegét, mint az emlékezés, megemlékezés és kiemelés időben megélt folyamatát, illetve a struktúra, a kapcsolatteremtés (anyag és anyag, illetve anyag és ember között) bőrön belül, illetve bőr és bőr között megvalósuló aktusát.
Az asszemblázsok sorát majdnem-üres turistatérképek bontják meg, már az imaginatív városnézés elején jelezve: a válogatás és egymás mellé helyezés, egybekeretezés nem csak az építőanyag kézre eső valósága, hanem a város szellemi tere esetében is alkalmazható. Ráadásul más médiumon is érvényesíthető: az első szembesülési élményt (a galéria földszinti tereit) átalakuló, átmeneti, vagy éppen akaratlanul emlékké kövült városi (nem-)helyek videófelvételei zárják. Az objektumokba zárt építészeti rétegek belső feszültsége itt közvetlenül vetül ki a város-kép-síkra, az urbánus téridő vásznára.
Ha a kiállítás szándéka a helyes anyagkoncentráció metafizikai problémájára irányuló szellemi koncentráció (meditáció, a szó eredeti értelmében) puszta felkeltése volna, minden értelmezési keret nélkül, akkor itt véget is érhetne, sőt, véget is kellene érnie. De a cél ezúttal nem ez: az emeleti termek tulajdonképpen városkutatási és önkutatási laborként adnak elvonulási lehetőséget azoknak, akik értelmük szemével is szeretnék megvizsgálni, milyen lehetséges oldódási fázisai vannak az asszemblázs alkímiájának.
Az egyik végkifejlet apokaliptikus karakterrel bír: a lelet, az anyag, a tárgy már önmaga lezárult végességének teljében jelenhet meg, akár mint puszta törmelék, ami mégis éppoly lényeges, mint azok az anyagszeletek, amik végül fallá rendeződnek (hiszen tudjuk: ez sem végleges), akár mint a néhai funkcionális karakterét levetkőzve most a totalitás igényével jelentkező termék-tárgy: az elmúlt években oly sokat tárgyalt Teherelosztó egyik ablakában most a magunk árnyékát szemlélhetjük.
A másik lehetséges feloldás nem a spontán megjelenés és kontempláció, hanem az akaratlagosság birodalmához tartozik: a feszültséget az ideális síkra transzponálva szüntetjük meg, vagy legalábbis iktatjuk ki a kutatás idejére, mint zavaró tényezőt. A városkutató végre nyugodtan, geopolitikai kötöttségektől mentesen barangolhat a Jövő, a Remény, a Határ, a Bor és még megannyi fogalmi létező képeken túli Városaiban. Vagy ülhet le az utolsó teremben, hogy ismerős környezetben pihenje ki a séta fáradalmait: bár az eszmei város végtelenül tágas, és benne a flâneurt időről időre elfogja Pascal, Kierkegaard, Heidegger szorongása (vagy akár saját, elidegeníthetetlen rémülete), a valódi terek valódi korai szerencsére mindig feltárhatóak néhány épület néhány évének sorsában (itt: a szocialista modernizmus elvesztett — elvesztegetett? — örökségében).
A városteremtés művészete is a helyes koncentráció megtalálásán múlik. A mai urbanisztika ezt úgy hívja: léptékhelyesség. De ez a megfogalmazás a problémát a modernizmus puszta szociális kérdésévé egyszerűsíti. A valódi kérdés már abban a pillanatban elhangzott, és visszhangzik azóta is minden emberi élettérben, amikor az ember először találta szemtől szembe magát a természettel, mint annak védtelen lakója, vágyait tekintve pedig ura és formálója: hogyan lesz az anyagból otthon? Hiszen, “[n]em azért lakunk, mert építettünk, hanem annyiban építünk, amennyiben lakozunk.” (Martin Heidegger: Építés, lak(oz)ás, gondolkodás, a szerző kiemelése.)
Éppen mire elveszhettünk volna a tér abszolút szabadságában, visszatérünk az otthonos városba, amiben lakunk és amit belakunk. A helyes koncentráció problémája a megszépült szocializmus bűvkörében nosztalgikus emlékké enyhül. De mikor merünk majd újra visszatérni az asszemblázs bőre alatt izzó, koncentrált teljességhez?
- Helyszín: Budapest Galéria, 1036 Budapest, Lajos utca 158.
- A kiállítás 2022. március 31. – május 22. között látogatható
- A kiállítás kurátora: Erőss Nikolett
- Kutatási asszisztensek: Fehér Virág, Hannya Eszter
- Grafika: Bogyó Virág
