Az előadás egyetlen szereplője belép a metszően világos térbe, a nézők pedig egy vékony sávban a hátsó falhoz szorítva, teljes mértékben tehetetlenül állnak vele szemben. A performer szépen lassan megszabadul fehér sávos melegítő öltözetétől – és ezzel együtt saját bőrétől is. A rideg terem hirtelen sötétbe borul, a színpadtérre állított testet is felemészti. Észlelhető jelenléte leheletvékonnyá válik. Hosszú ideig ülünk a csendes teremben, amelynek legmélyén a táncos rejtőzik. Csak lassan találunk a nyomaira, mert a látás és tapintás határán túl van. Nem marad más a közönség számára, minthogy ráhagyatkozzon az előadó mozgásából önkénytelenül kialakuló hangtörmelékekre. A lendületben lévő test mozdulatai egyre gyorsabb, töredezettebb neszek és zörejek forrásává válik. Eleinte csak tánclépések után hagyott halk lélegzetvételek vagy a mezítelen láb súrlódásainak nyomait hallani, de zajok egyre csak nőnek, mígnem önállósult hangokként nehezednek a sötétben a falhoz szorított nézők néma sorára. Ezeket a hangokat erősíti fel és egyúttal távolítja is el a táncostól az a hordozható mikrofon, amelynek halovány fénye ellenfényként is szolgál, hiszen ennek előterében a táncos alakja remegő kézzel körvonalazott fantomként tűnik fel.
A cím (in_form) a megformáltság állapotára utal, ami ambivalens viszonyba kerül a performansz egészének sokszor megfoghatatlan formai megoldásaival. Az egész előadást átjárja egyfajta kettősség, a feloldhatatlannak tűnő ellentétpárok folytonos egymásba mosódásai, amelyek úgy rezegnek a találkozási pontjaikon megképződő határvonalakon, akár az előadó tüdőhártyája a láthatatlan műveletek során. Lehetetlen kitapintani a széleket. Egyfelől megjelenik a formában lét statikus állapota, a dolog konkrét megvalósulása, és a fosztóképző (in-) bizonytalansága által ennek hiánya is, az anyag maga, mint puszta potenciál, amely nem képes az állandónak tekinthető létező szilárdságát reprodukálni. E kettősség jellemzi az előadást, amely ezáltal folytonos keringéssé, tánccá alakul.
Az alak megszűnik a hús határainak lenni, vonalai felbomlanak, a szálak, szövetek akadálytalanul áramlanak kifelé, hogy végül egyöntetű sötét anyaggá váljanak. Csupán azok a rojtok maradnak meg a felmutatás tárgyainak, amelyek a másik testének megtapasztalása szempontjából szinte marginálisak és jelentés nélkülinek tekinthetőek. A tüdő folytonos ritmikus tágulása, a talp nesze, amelyet sokszor inkább a bőrfelület mozgásaként, mintsem egyedüli mozzanatként él meg a hallgatóság szeme és füle. Az alak ezáltal csupán mint kísérteties negatív jelenik meg, a hangot felerősítő és megsokszorozó készülék (a protézis) fényében, lét és nem-lét küszöbén. A test mint olyan megszűnik, pontosabban kísérteties negatívként, egyfajta fantomként bukkan fel újra és újra. Ebben a helyzetben csupán annak az üres és nyitott lehetőségterét képes felmutatni, amelyet nem korlátoz a sziluett hatalma, a forma.
A test mint jelentéshordozó közeg szinte teljes mértékben megszűnik, már nem rajta kersztül jelennek meg a mozdulatok és ezáltal a különböző jelentések, hiszen jelentéssel bíró test csupán a saját hiányát tudja megjeleníteni. A viszonyok megfordulnak: bármi, ami által láthatóvá válhatna a jelentett horizont, visszahajlik a test és üressége irányába. Fordított viszony alakul ki így, amelyben a jelentés éppen a jelentést alkotó hiány hozza létre, hiszen a mozgás és kifejezés felületei révén képződik meg, vagyis generálódik az az áltlános én, amelynek a helyén a mozgás és kifejezés felületének kellene lennie. A szilárd alak eltűnik, a hús pedig elfedi önmagát. A sötét éj leple alatti testet csupán a különböző funkciók által hagyott érzéki nyomok alapján tudjuk kitapogatni. Illékony nyomok azonban ezek, hiszen az alapjai kimozdulnak, puszta lehetőségeket és azok újabb nyomait hagyva maguk után. A hangok azonban nem maradnak meg végig a test melegénél és ezáltal a konkrétság langyos talaján, hanem eloldódnak attól. A nyomok egy ponttól absztrahálódnak, durva gépi felhangok szüremlenek be, miközben az alap lassan elválik a tüdőhártyától és idegen ritmusokat és hanghordozásokat fogad be. Gépies, szinte már elektronikus áthallások jelennek meg, amelyek mint nyomok nem utalnak már a befelhőzött, homályos testre.
Az előadó jelenléte ezáltal vékonyodik el, válik minimálissá, szorul az észlelhetőség határára, mégis minden észleletet átjár, és így végtelenül kitágul. A rejtettség és el-nem-rejtettség dialektikus tánca végül abbamarad. A performer végleg elhagyja az előadás terét, nem hagy mást hátra maga után mint a hangosítót, ami már többé nem mint közvetítő médium jelenik meg, hanem leválik gazdatestéről és magától termeli újra ezen kísérteties jelenlét, immár talajtalan nyomait.
