A titkos testek titka az idő. Idő, mint lineáris irány, a valahonnan valahova tartó dimenzió, ami alatt események történnek meg, történetek játszódnak le, krónika születik. Lázadunk, továbblépünk, leváltunk, megdöntünk, újraírunk. Akkor aztán megérkezünk ide, amit úgy hívunk: jelen. De talán Szent Ágostonnak igaza volt, miszerint nincs jelen, hiszen a jelen a jövő átfordulása a múltba. Minden egyes pillanat egyszerre ismeretlen, egyszerre pedig már csak egy emlék. Nosztalgikus kavarodások, felsejlő idézetek letűnt korok sci-fijeiből, horrorfilmjeiből, a 80-as évek metál zenei szubsztanciáiból. Egyszerre tűnhet úgy, mintha a jövőbe katapultáltunk volna, felfegyverkezve, a legkorszerűbb eszközökkel ellátva, de mindeközben magunkra nézünk és valami letűnt kor film díszletét és levetett jelmezeit véljük felfedezni magunkon. Hol vagyunk? És mikor vagyunk? A magány nyílt harcterén, feszülten bezárva a jövő múltba fordulásának végtelenbe nyújtott pillanatában, ahonnan – úgy néz ki – nincs kiút. Energiapontok gyulladnak fel, indulnak el és érkeznek meg, forrásuk néhol definiálható, néhol – mint fizikai abszurdum – eredő nélkül megalakulnak, mozgásuk spontán döntések sorozata. A metafizika tételeinek enumerációja zajlik: okok és okozatok váltakoznak, szabályszerűségek egymásutánja tűnik fel, verseng a valós és a valótlan, a karakterek természete egyszer éles képet mutat, egy pillanat múlva pedig már a ködbe vész. Az arisztotelészi a priori és az a posteriori harca ez: nem tudjuk mi miután jön, és mi miből származik. Feltételezünk, bizonyítunk, megcáfolunk, és újra keresünk. Mélyen átható érzet kering a rétegek alatti értelem létezéséről.
Ex-robotok, androidok, harcosnők és főgonoszok maradtak itt a Senkiföldjén, az ausztrál sivatagban, a tüzes Marson. Furcsa összeállítás: egy esős Ozoráról vagy Burning Man-ről idevetődött lány, vagy inkább a Madmax “Sár Hercegnője”; egy félmeztelen metál rajongó egyenesen egy ’86-os Neurosis koncertről (vagy maga Maynard James Keenan?); a Predator sötétségének és Ripley leleményességének közös szülötte, aki maga az Erő; a Mother-re emlékeztető, az Idő urai-nak egyszerre nemes, de nemtelen angyala, vagy inkább H.R. Giger ízeltlábú gerincese; és egy felfegyverkezett kék Amazon, Mistyque vagy egy cyberpunk harcosnő. Egyszerre érezhetjük úgy, mint ha az ő indokolatlan és értelmetlen végső összecsapásuknak lennénk tanúi, de úgy is, mint ha csupán az idő elütésére szolgáló játékuk zajlana a légüres tér kilátástalanságában. Amikor játszanak, játékuk megidézi a gyermekkort. Egymás mozdulatainak replikálása, tükörkép-játék. Gyakorlatozásuk közben testi halmazállapotaik egy szigorú rend pályájához kötöttek. Motivációjuk az elmozdulásra önmagában nem elég, szükségük van egy külső szereplő által kapott behatásra, amire reakcióként jön létre a mozdulat. Feszült figyelem kísér minden egyes elváltozást. A történések megjövendölhetőnek tűnnek, tisztulni látszik a kép, rendet vélünk a káoszban. Az egyszerre forgó testek látványa – és szimultán egységének nyugalma – a dervisek táncára emlékeztet. Mit takarnak az istenit, mitológiait üzenő jelek, és mit a többi kétségtelenül profán? Sokszor egy apokaliptikus jövőkép víziója dereng fel, amelyben nincs esélyünk a báb és a bábmester kilétének definiálására. Mindenki egyszerre Szolga és Úr, mindenki egyszerre döntéshozó és végrehajtó, ám előbb-utóbb kiderül, hogy egy számunkra ismeretlen meta-rendszerben mindez már determinált volt. A feszültség fokozódik, mert ebből nincs kivezető út: benne ragadtunk saját mintázataink és nosztalgiáink forgatagában. Erőlködésünk hiábavaló.
Inak, textúrák, anyagi lényegek és érzetek montázsa ez. Bőr, tetoválás, valódi izzadás vs. műszálas idegen textílián mozdulatlan tökéletes minták. Szíjak, hevederek és övek funkcióra utaló mivolta vs. anyagok, hangok, fények fétissé válása. Végtagok direkt konzisztenciája vs. dogmavesztettség. Akasha-krónika vs. gyakorlatok enciklopédiája. Mindenki önazonos. Mindenki jelen van. A zene karcos sirató, metál-melankóliái szívbe hatolnak, amelyet néhol megtörnek a csend és a valóság nyers hangjai: az emberi zihálás, a papír és a testek súrlódása. A sűrű füst által markolható köddé alakult tér vörös, tüzesen derengő fényekkel egy új univerzumot hoz létre, melyben a néhol szoborszerű alakok közelsége és élettelen teatralitása egy mítosz megelevenedésének érzetét kelti. A humán és non-humán epizódok a nézői figyelem fókusz-törekvéseinek narratíváját határozzák meg. A mozgás, a hang, a jelmez, a fények és a tér mind egyenértékű része az egésznek. Semmi sem különválasztható. Itt és most, létrejött egy világ.
A sci-fi és az ősi mítosz dualizmusa, a jövő múltba fordulásának eltorzított pillanata. Amennyire marsbéli a táj, olyannyira keltenek a történések valamiféle ősi rítus-érzetet is. Indonéziában, mint ahogy Délkelet-Ázsia sok más részén is, a kulturális tradíció egy fontos eleme az eksztatikus tánc, avagy a szellemi megszállottság táncai. Közép- és Kelet-Jáván a mai napig őrzött hagyomány a jathilan, a jaranan és a reyog. Ezek olyan rituális táncelőadások, amelyek során a táncos az előtte való meditatív rákészülés, a tánc előtti szertartás, a pulzáló-monoton gamelán zene, és a szerepébe való átszellemülés következtében transzba esik, amely során egy külső szellem engedélyt kap a test birtokba vételére. Ez a táncosnak az addigi koreográfiához kötődő mozdulatait hirtelen megváltoztatja, és egy, a szellem karakteréhez illő mozgást örököl meg, mely sokszor ad hoc kontroll vesztettséget, koordinálatlanságot kölcsönöz neki. A tánctér ilyenkor a káosz terévé változik át: a táncosok önkívületi állapotban egymással és a külvilággal is kapcsolatba lépnek. Sokszor birkózás alakul ki, sokan pedig magányosan mozognak a tér egyik szegletében. Az eseményt spirituális segítők, úgynevezett pawangok asszisztálják végig, akik végrehajtják a transzban lévő táncosok kéréseit és akik egy bizonyos ponton szétválasztják a szellemet a birtokba vett testtől, így visszahívva a test eredeti tulajdonosát. Ilyenkor két pawang közrefog egy táncost, aki sokszor magát nem hagyva próbál kiszabadulni a fogásból, majd egy harmadik egy meghatározott mozdulattal, a testet végig simítva felfele a fej felé kihajtja a szellemet a testből. Ekkor a test elernyed, mintha meghalna, majd ismét élet kerül belé. Adaptálható-e a rítus, kiszakítható-e a kontextusából és ráhúzhatók-e a jelenkor részecskéi? Értelmezhetők-e az indonéziai jathilan kontextusában ezek a titkos testek, amelyek hol szellemi megszállottságot mutatnak, hol pedig maguk is pawanggá válnak, és felszabadítják társukat a birtokló lélek uralma alól? A jövőről alkotott víziók, letűnt korok, elő kultúrák elemeinek szabad vegyítése, montázsolása, kontextusainak keverése veszélyes terep lehet, hiszen azonnal koncepciókeresésbe kezdünk. Vajon provokáció ez? Manipuláció? Illúziókeltés? Spektákulum? Mind együttvéve: az álomszerű spontán kapcsolások és párosítások által ez az ötvözet valóban az időről, a mi időnkről szól.
Implicit mitológiák és elképzelt jövőképek elégikus dallamai tagolják a ködben úszó éteri tájat, melynek kiélesedésekor a létezni vélt valóság egy pillanat múlva már megszűnik. Az ajtó kinyílik, a megváltás fénye robban a térbe. Kiszabadulunk.
Cryptic Bodies // Titkos testek
Koncepció és koreográfia: Kelemen Patrik
Társalkotók és előadók: Alja Branc, Ábrányi Krisztina, Kelemen Patrik, Sebők Cintia, Vass Imre
Jelmez és látvány: Vass Csenge
Hang és zene: Porteleki Áron
Fény: Dézsi Kata
Média és fotó: Szabó R. János
Mentor: Karczag Éva
