ArtPortal: Kezdjük a címmel: Ozirisz prófétája. Hogyan született meg ez az izgalmas metafora?
Kecskés Péter: A szóösszetétel már önmagában érdekes. Az Ozirisz egyértelműen az alkémisztikus hagyományra és a feltámadás-mítoszokra, a próféta pedig a monoteista és archaikus profetikus hagyományra utal. A címben az oziriszi halhatatlanságot és a mű orákulummá válásának kérdését tematizáltam.
AP: Az orákulum szó etimológiája is izgalmas: számomra a titkok, az igazság felfedőjével azonos személy.
KP: Az orákulum médium, akin keresztül megnyilvánulhat az igazság.
AP: Ám ez az igazság nem feltétlenül könnyen emészthető vagy értelmezhető. Teiresziasz jóslataira gondolok az Ödipusz-mítoszban.
KP: Így van, és ez igaz a prófétákra is. Visszatérve az anekdotikus és egyben profánabb magyarázatra a címválasztással kapcsolatban: amikor Jakab Krisztiánnal elkezdtük a munkát, akkor ő az ozorai fesztiválra készült éppen, és mutatta a fesztivál kiadványát, amely Ozorean Prophet néven futott. (nevet) A címadás egy heurisztikus félreolvasásból származott.
AP: Az Ozirisz-mítoszban szereplő szüzsé-elemek (páros vagy hármas istenpárok, feldarabolás, újjászületés) hogyan vonatkoztathatóak a művekre?
KP: Közvetlenül nem feleltethetőek meg. Számomra most inkább a Krisztiánnal való közös, több mint egy éves munkafolyamat és gyümölcsöző interakció volt kiemelkedően fontos. Krisztián a body art, performansz vonalat adta hozzá. A kiállítás négy fotó és video-munkákból álló egységre tagolódik. Kiemelném a Krisztián performanszára épülő videomunkát. Ezen kívül egy másik performance-on alapuló, többszörösen manipulált printek, valamint kültéri és beállított műtermi fotók szerepelnek még a kiállításon.
AP: A közös munka a performanszból, illetve body artból indul, és egy régebbi alkotófolyamatba illeszthető. Krisztiánnal mióta működtök együtt?
KP: Krisztiánnal 2019 óta dolgozunk együtt, először egy performansz-fesztiválon, majd a Magyar Műhelyben mutattuk be együtt a nagyközönségnek ezt a közös performansz-dokumentációt, de aztán egyértelműen a body art felé indultunk el. Ezek a munkák ugyanakkor nem egy body art performansz dokumentációjaként értelmezendőek, hanem itt a body art műfaj egy másik médiumba kerül át. Számos, Krisztiántól származó új ötletet felhasználva (például tárgyak szerepeltetése) zajlott az a fotózási folyamat, amelynek az anyagát átdolgoztuk, és így jöttek létre az önállóan szereplő fotómunkák, illetve a fotó-triptichonok.
AP: A fotó-triptichonok alkémiai szempontból hogyan olvashatóak?
KP: Elsőként kiemelném, hogy egyrészt szolarizált fotókról van szó. Ezt a technikát nem dekoratívan, hanem szimbolikusan, alkémiai nyelvként használom. A „feketedés” (nigredo); a „vörösödés” – az említett szolarizációból adódó fényhatások révén – a „fehéredést” jelentő lunáris fény egyaránt megjelennek a munkákon: a beavatási állapotok stációi ezek. Az elveszettség, a halál, a tetszhalál jelensége összekapcsolódhat Ozirisszel és a nigredo-val, innen indulunk, és a „napszerűséget” hordozó szolarizáción át, a fehéredésen át, azaz a relatív halhatatlanságon keresztül jutunk el a „vörösödés” kiteljesedő transzformációjáig.
AP: Az alkémiai beavatási utat köthetjük-e az Oziriszhez kapcsolódó mitologémákhoz?
KP: Számtalan alkémiai olvasata van az Ozirisz-mítosznak. Az oziriszi halhatatlanságban az egyiptomi kultúrában elsősorban a fáraó részesül: neki kell Ozirisszé válnia a beavatási folyamatban. Jan Assmann és Kákosy László is leírják az újjászületés, halhatatlanság-beavatás demokratizálódásának folyamatát, miszerint a vulgus számára is elérhetővé váltak a halotti kultuszhoz kapcsolódó szertartások.
AP: Beszéjünk egy kicsit a videomunkáról!
KP: A videomunkán egy Dunabogdányban készült szabadtéri performansz szerepel. Az előadás vizuális rögzítésekor nem fotók rétegződése történik, hanem két-három videó képi válogatásából jön létre a látvány. A színes negatív felvételek számomra önmagukban túlvilágiságot képviselnek. A test különböző állapotai – például a magzatpóz, lebegés-szerű pózok – jelennek meg itt.
AP: A test számodra mit jelent konkrétabban? A test mozgása hogyan tud lélektani folyamatokat megjeleníteni?
KP: Itt nem lélektani folyamokról van szó. A test és a szellem kapcsolata érdekel. A test számomra a legtökéletesebb és egyben szimbolikus médium, hiszen állapotszerűségeket és a számomra oly fontos transzformációkat tudja megjeleníteni. Megtalálva az alkotótársammal történő intenzív interakciót, szinte végtelen kifejezési lehetőség adódik. A test ebben a folyamatban nem lezár, hanem kinyit.
AP: A test sérülékenysége, mulandósága révén, amely az ember esendőségét fejezi ki?
Abszolút nem. A test itt – ismét hangsúlyozom – nem korlátokat képvisel. Szerintem El Kazovszkijnál vagy akár Jancsó Miklósnál sem tekinthetünk a testre banálisan, puszta kiszolgáltatottság-szimbólumként, ahogy ezt általában értelmezni szokták, és szerintem esetünkben sem ez történik. A test nem eltárgyiasítva, hanem tökéletes inspirációs forrásként, mintegy prima materiaként létezik számomra: sohasem zárul be, hanem mindig újabb dimenziókat mutat fel.
AP: Verbalizálhatjuk-e kicsit még konkrétabban a testtel történő folyamatot a video-ban?
KP: Nem szerencsés ennyire direkt megfeleltetéseket tenni, szerencsésebb lenne például ezt versben megfogalmazni, elkerülve a közhelyszerű, vagy didaktikus kijelentéseket. A tárgyak vagy az anyagok szerepeltetése fontos, például az anyag réteges felkenése, a tűz szerepeltetése, vagy akár a barbár, koronaszerű tárgy beillesztése. Ebből az úgymond prenatális állapotból a születés-állapotba történő átmenet következik, amely egyben önnön halálát is képviseli. Az egyik képrétegben ráadásul visszafele játszva látjuk a mozgást, amely azt jelenti, hogy ez a születést és halált váltó folyamat örök. Utóbbi, a „születések köre”, az az állapot, amiből az alkimistának ki kell lépnie. Ez a bizonyos „kilépési pont” el is van rejtve a műben.
AP: Mit jelent ez pontosan?
KP: Krisztián mozgását fix kameraállásból, statívról vettük fel, amikor a történet egy pontján egy mágikus esemény következett be. Egymásra téve ugyanazt a videót a vágóasztalon, a kamera véletlen elmozdulásából adódó interferenciából következően a látványok egy adott pillanatban teljes mértékben kioltották egymást. Krisztián sziluettje végig látható, ahogy fekete-fehér-vörös színekben váltakozik, de egy adott pillanatban a háttér eltűnt mögüle, majd ismét láthatóvá vált.
AP: A látvány kioldódása egy lassítási folyamat eredményeként jött létre?
KP: Nem, ez a pulzálás egy valós időben megvalósuló véletlenből, egy „hibából” létrejövő esztétikai folyamat volt, amely a háttér és a kép rétegződési struktúráját teljesen meg tudta változtatni.
AP: Az elmélet és a gyakorlat itt mintha tökéletes egységet képviselne, mintha tükröznék, illetve alátámasztanák egymást. A napfogyatkozás jelensége jutott eszembe hirtelen, ahol egy adott pillanatban, megfelelő pozícióból szemlélve a Hold pontosan kitakarja a Napot.
KP: Az általad említett asztronómiai ténynél organikusabb jelenségről van itt szó, bár ezzel is sokat foglalkoztam régebben. A technikai véletlent azonnal tudatosítottam és beépítettem a műbe.
AP: Milyen volt a kiállítás fogadtatása?
KP: Elégedett voltam vele. Szinte csak pozitív visszajelzések érkeztek a megnyitón. Gyakorlatilag mindenkinek, akivel beszéltem, a videómunka volt a főmű, mert ez teljesen eltért az eddigi munkáinktól. Egyrészt, mivel absztraktsága ellenére is kifejezetten performatív mű, illetve technikailag és dramaturgiájában is újdonságot képviselt, másrészt az említett mágikus jelenség révén, mely egy számomra is teljesen újfajta vizualitást hozott létre a rétegek egymásra utaltságának rendszerében. Nagyon szerettem ezt a kreatív szempontból inspiráló és termékeny jelenséget, amikor a kamera elmozdulása révén létrejött egy előre meg nem tervezett látvány-kioltottság, amely a háttér lüktetését, derengését hozta létre. Akárcsak Anselm Kiefer, én is szeretek nyitottan állni ezekhez a véletlenekhez: használni azt, ami éppen történik, s nem egy mereven elgondolt koreográfiát követni.
AP: Milyen hozzászólások érkeztek a vernisszázson?
KP: Az egyik hozzászóló arról számolt be, hogy számára a videomunka intuitív reflexió volt a háború előtti időben a majdan bekövetkező válságról.
AP: Hogyan illeszthető az Ozirisz prófétája című kiállítás a személyes művészi pályaívedbe?
KP: Külön etapot képvisel, hiszen több mint egy évig, sok helyszínen készült, a projekt elkészülésében az időbeliség is szerepet játszott: több mint egy év munkájának eredménye, ráadásul a 2020-2021-es évek világtörténelmi szempontból is különleges időszakot képviseltek.
AP: Mi a következő lépés, ez a kiállítási anyag valamilyen formában továbbfejlődik-e?
KP: Mindig le kell zárni egy fejezetet ahhoz, hogy újat el tudjunk kezdeni. A következő projektek már továbblépést képviselnek és tovább is viszik ezeknek a munkáknak a tapasztalatait. Továbbra is együtt dolgozom Jakab Krisztiánnal és Hídvégi Aszterrel, aki a videók technikai létrehozásában segít. Jelenleg is több új munkám van készülőben.
