A Párizsba látogató turisták, de még a helybéliek közül is sokan úgy emlékeznek a Jeu de Paume-ra, mint az impresszionista festészet egyik fő múzeumára. Pedig 2004 óta ez a viszonylag kisméretű, és emiatt emberléptékű kiállítóhely a fotóművészetnek szenteli tárlatait, és ennek a Franciaországban amúgy is magasra értékelt művészeti ágnak a népszerűsítésére koncentrál. Az intézmény vezetője, Marta Gili a fotóművészet ma már klasszikusnak tekinthető és fotóesztétikai szempontból is kiemelkedő alakjait fedezi fel és mutatja be a helyi és külföldi látogatók számára. Így került most sor Garry Winogrand életművének bemutatására, bár az életmű kifejezés az amerikai születésű fényképész esetében kisebb magyarázatra szorul. A magyar bevándorló anyától és lengyel apától 1928-ban, New Yorkban született Garry 23 éves korában, 1951-ben egészen különös felfogásra építve kezdett el komolyabban fényképezni. Azt gondolta, hogy a mindennapok lényegtelennek, banálisnak tűnő cselekvései és történései magukban hordozzák az élet szép és esszenciális pillanatait, amit az expozíció és a zárszerkezet tizedmásodpercnyi működése tesz örökérvényűvé és széppé. Így aztán nagylátószögű Leicájával elképesztő mennyiségű, de mindig kiváló kvalitású felvételt készített.
Garry Winogrand: Demokrata elnökjelölő konvenció, Los Angeles, 1960, későbbi nagyítás az eredeti negatívról, Garry Winogrand Archive, Center for Creative Photography, University of Arizona, © The Estate of Garry Winogrand, a Fraenkel Gallery, San Francisco jóvoltából
Kezdetben lakóhelye, New York, később – többszöri Guggenheim-ösztöndíja révén – számos további amerikai város volt a vadászterülete. Az intimitás határain is sokszor túllépő felvételei az utcákon, sportpályákon, parkokban, metrókban, bárokban, mozik előcsarnokaiban születtek. 56 évesen bekövetkezett haláláig mintegy húszezer (!) tekercsnyi, azaz nagyjából 720.000 felvételt készített. Pályája kezdetén még fotós barátai, többek között Lee Friedlander, Diane Airbus is kételkedtek abban, hogy Winogrand dokumentalista megközelítésű fotóesztétikája célravezető-e, és hogy képeinek esetlegessége nem fogja-e a fiatal fotográfust az igénytelenség csapdájába vinni. Művei azonban – ösztönösen célratörő képkivágásainak, kiváló mozgásérzékelésének, másrészt naiv és minden bántástól mentes iróniájának köszönhetően – a háború utáni amerikai társadalom ezernyi apró életörömét, hétköznapi, de éppen ettől karakterisztikus pillanatait örökítették meg. Winogrand gyakran utalt rá – a párizsi kiállítás egyik termében vetített filmen ezt láthatjuk és hallhatjuk is –, hogy szerinte az egész élet egy színpadi előadás, amit érzése szerint a szereplők csak őmiatta játszanak. Neki csak egy feladata van, hogy ezeket a néhol drámába, néhol vígjátékba forduló történéseket megörökítse.
Garry Winogrand: Dallas, 1964, zselatinos ezüst nagyítás, The Garry Winogrand Archive, Center for Creative Photography, University of Arizona, © The Estate of Garry Winogrand, a Fraenkel Gallery, San Francisco jóvoltából
Az ötvenes évek végén még csak fotóstársai értékelték, de néhány évvel később már az egész amerikai kontinensen elismerték munkáit, és nevét a többi nagy amerikai dokumentalista fotóművésszel – Walker Evans, Edward Steichen, Paul Strand – egy sorban említették. A mostani párizsi tárlat az első Európában, ahol Winogrand úttörő fotóművészeti teóriáját megismerhetjük és több száz fotóját láthatjuk. A kiállításhoz kapcsolódva jó néhány párizsi metró- és gyorsvasút-állomáson Winogrand nagyméretű képét függesztették ki – szám szerint 150-et, közöttük olyanokat is, amelyeket a múzeumban nem láthat a közönség. A Jeu de Paume-ban kiállított képeknek furcsa és szomorú jelentést ad az a tény is, hogy számos felvételt Winogrand nem is láthatott életében, ugyanis gyorslefolyású végzetes betegsége miatt mintegy 4500 tekercs filmje előhívatlan maradt. 1984-ben bekövetkezett halála után családja és legközelebbi munkatársai azzal az etikai problémával kerültek szembe, hogy joguk van-e a művész által sohasem látott képeket publikálni, és ha igen, milyen szempontok alapján válasszák ki a bemutatandó képeket. A vita egészen 1988-ig tartott, és azzal a döntéssel zárult, hogy a felvételeket bemutatják, tekintettel arra, hogy azok a második világháború utáni amerikai történelem fontos dokumentumai.
A február 8-ig látogatható kiállítás három csoportra osztva mutatja be Winogrand képeit: az elsőben a New York-i, a másodikban az amerikai kisvárosokban, falvakban készített szociográfiai ihletésű fotók szerepelnek, a harmadikban pedig azok az életének utolsó másfél évtizedében készült képek, melyek egy részét a fotográfus sohasem láthatta.
Garry Winogrand: Los Angeles, 1980-1983, zselatinos ezüst nagyítás, The Garry Winogrand Archive, Center for Creative Photography, University of Arizona, © The Estate of Garry Winogrand, a Fraenkel Gallery, San Francisco jóvoltából
Winogrand képei egy közeli, mégis mára már múltba veszett Amerikát mutatnak be. Egy olyan, szemünk láttára letűnt világot, amikor az utcán fényképező fotósra még mosolyogtak a megörökítettek, amikor még nem fenyegetőztek személyiségi jogaikra hivatkozva a fényképeken feltűnő művészek, rendőrök és politikusok, amikor egy metrószerelvény utasai vagy egy szórakozóhely felszabadult táncosai még társat láttak a fotósban. Ezért is szépek Garry Winogrand felvételei.
Garry Winograd
Párizs, Jeu de Paume, február 8-ig.
