A kannibáloknak is van metafizikája? – Eduardo Viveiros de Castro ‘Cannibal Metaphysics’ című könyvéről

Eduardo Viveiros de Castro brazil antropológus provokatív és potenciálisan paradigmaváltó könyvében arra hívja fel a figyelmünket, hogy ha végre komolyan vesszük az amazóniai amerindián fogalmakat, akkor ezáltal – univerzálisból multiverzálisba lépve – nemcsak a világot sokszorozhatjuk meg, hanem saját gondolkodásunk határait is tovább tágíthatjuk. A szerző a “perspektivizmus”, “multinaturalizmus” és “ragadozó metafizika” fogalmain keresztül végigvezet minket egy számunkra teljesen ismeretlen világon, hogy végül újra visszaérkezzünk önmagunkhoz.

Az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő Viveiros de Castro fő kutatási területe az Amazonas-medence amerindián kultúráinak vizsgálata. Évtizedek óta tartó munkásságának leglátványosabb eredménye, hogy személyében az ontológiai fordulat egyik fő letéteményesét tisztelhetjük, ami akár paradigmaváltást is jelenthet a kortárs antropológiában. Persze korai lenne ezt még kijelenteni, mindenesetre annyit leszögezhetünk, hogy az ontológiai fordulat a kortárs gondolkodás egyik legfontosabb problémája.^[1] A paradigmaváltó szemlélet abból fakad, hogy a különféle kultúrák közötti különbségeket mostantól nem a világnézetek közötti különbségként, hanem különböző világok párhuzamos és egyenrangú létezéseként értelmezzük. Pontosabban, ahogy Viveiros de Castro is fogalmaz a Kannibál metafizika egyik kiáltványszerű, profetikus tételmondatában, rögtön a könyv legelején:

Vége az antropológia újabb karmikus ciklusának, mostantól az antropológia feladata a gondolkodás folyamatos dekolonizálása.^[2]

A szerző 1951-ben született Rio De Janeiróban, ahol a jezsuitáknál tanult. A kelet-amazóniai araweté indiánoknál folytatott terepmunkát. Először Párizsban szerzett hírnevet, ahol Claude Lévi-Strauss strukturalizmusát próbálta továbbfejleszteni, mellyel kivívta Lévi-Strauss elismerését is. De igazán híressé akkor vált, amikor angol kollégája, Marilyn Strathern meghívta óraadónak Cambridge-be, ahol három legfontosabb teoretikus “vívmányával” – az amerindián perspektivizmussal, a multinaturalizmussal és a ragadozó metafizikával – a következő generáció antropológus növendékeit vezette be egy új világba.

Az eredetileg 2009-ben franciául megjelent Kannibál metafizika ezen három fogalommal foglalkozik kiemelten. Egyik kiinduló imperatívusza, hogy a modern tudományokkal egyenrangúnak kellene tekintenünk a őslakos fogalmakat, ugyanis máig hatóan része a Nyugat percepciójának, hogy a vademberek primitívek és fogalommentesek. Viveiros de Castro kérdése így hangzik: “Mi történik, ha az őslakos gondolatokat komolyan vesszük?” Kis túlzással azt is mondhatjuk, hogy munkássága során mindvégig erre az egy kérdésre próbált válaszolni, számtalan példát szolgáltatva arra, hogy az őslakos közösségek is rendelkeznek saját kozmológiával, ontológiával, episztemológiával. Szerinte az antropológiának az lenne a legfőbb feladata, hogy az őslakosok antropológiáján keresztül visszatekintsünk a saját gondolkodásunkra. 

Ez különösen radikálisnak hat, főként ha belegondolunk abba, hogy az antropológia történeti gyökerei a gyarmatosításban találhatóak. A “Másik” kultúra vizsgálatáról a legtöbbször sajnos bebizonyosodott, hogy sokkal inkább a Nyugat imaginációja volt – vagyis Narkisszoszhoz hasonlóan az antropológus a saját tükörképében gyönyörködött. Ennek fényében igencsak provokatív, hogy Viveiros de Castro az Anti-Narkisszosz címet adta a Kannibál metafizika első fejezetének. De nemcsak az első fejezetnek, hiszen rögtön a könyv elején kijelenti, hogy a Kannibál metafizika csak egy bevezető ismertetője egy sokkal nagyobb, még megírásra váró – de talán sosem megvalósuló – műnek. És ezzel nemcsak az antropológia fent említett ab ovo nárcizmusát próbálná meghaladni, hanem egyben utal Gilles Deleuze és Félix Guattari kétkötetes művének, a Kapitalizmus és skizofréniának az első könyvére is, ami az Anti-Ödipusz címet viseli, és ami nagymértékben hatott a szerzőre. Szerinte az antropológiának pont az lenne a feladata, hogy “egy olyan képet adjon vissza, amelyben nem ismerünk önmagunkra” – vagyis a tükörkép egy Anti-Narkisszosz.^[3]

A fogalmak megalkotása szerinte nemcsak a filozófia kizárólagos területe, hanem az antropológia is ugyanezen a területen vizsgálódik. Másképpen fogalmazva, az antropológia is “filozofál” az őslakos fogalmak vizsgálatán keresztül, amit ráadásul a filozófia is hasznosíthat. És közben egyáltalán nem gondolja, hogy az indiánok kognitív folyamata különbözne bárkiétől – szerinte pontosan ugyanúgy gondolkodnak, mint mi. Viszont a fogalmak, amik mentén haladnak, merőben különböznek a mi fogalmainktól, ezért a világ, amit leírnak, nagyon különböző. 

A könyv első fejezetében bevezeti a Kannibál metafizika két legfontosabb fogalmát: a perspektivizmust és a multinaturalizmust, mindkettőt az amerindián őslakos fogalmakból “fordítva”. Az amerindián őslakosok világát különféle szubjektív, intencióval rendelkező ágensek lakják: emberek és nem-emberek (istenek, állatok, növények, halottak, tárgyak), akik ugyanolyan lélekkel, érzékelési és megismerési hajlamokkal rendelkeznek. De a legfontosabb, hogy mindegyik személyként tekint magára – ráadásul emberi személyként, és ez a perspektivizmus lényege: nézőpontok multiplicitása népesíti be a világot, de az érzékelés módozata ugyanaz, vagyis ugyanúgy látnak, mint mi: magukat embernek, a többi létezőt nem-embernek. Ezt Viveiros de Castro – a kozmikus háttérsugárzás analógiájára – frappánsan csak cosmic background humanity-nek nevezi.^[4]

Tehát minden létező a saját nézőpontjából ugyanúgy lát: emberként és nem-embereket látva. Viszont amit lát, az merőben más. És ez rögtön átvezet minket a másik fogalomra, a multinaturalizmusra, miszerint a “természet” nem egy és önálló entitás, hanem több természet létezik párhuzamosan, a nézőpontok függvényében. Szemléltetés céljából a szerző konkrét példákat is említ: a jaguár a vért például manióka sörnek, a dögkeselyű a tetemben lévő kukacokat grillezett halnak észleli. Vagy amit mi egy sártócsának látunk, az a tapírnak egy csodálatos “templom”. Ellentétben a multikulturalizmussal, ami egy természetet, de sokféle kultúrát feltételez, a multinaturalizmus alapja az egy kultúra (egyféle tudat), de sokféle természet (diverz testek) gondolata. Éppen ezért az antropológia csak abban az esetben alkalmas amerindián világértelmezések leírására, ha alkotmányának első pontját, ami a természet és a kultúra szétválasztása, újraírják.

A félreértések elkerülése végett Viveiros de Castro hozzáfűzi, hogy a multinaturalizmus nem feltételez önmagában-lévő-dolgot, amit különbözőnek érzékelnek a különféle nézőpontokból, hanem a dolgok valójában egymásba kapcsolódó multiplicitások, mint a vér/sör. Ha úgy tetszik, csak a vér/sör közti határvonal létezik. Tehát “nincs egy X dolog, amit az egyik vérnek, a másik sörnek észlel, hanem csak a vér/sör létezik, ami az ember/jaguár jellegzetes sajátossága”. 

Ezek után nem véletlen, hogy az amazóniai kultúrákban a sámánizmus annyira meghatározó, hiszen az amerindián sámán feladata pontosan a perspektívaváltás, a nem-emberi létezők szemszögének felvétele. A sámánt Viveiros de Castro a kozmopolitika diplomatájának nevezi, aki a különböző szocionaturális érdekeket menedzseli. Kiemeli, hogy a sámán megismerése a megszemélyesítés által történik, mégpedig úgy, hogy felveszi a megismerni kívánt létező nézőpontját, ami pont ellentétes a Nyugat episztemológiájával, az objektivációval, miszerint úgy ismerünk meg egy dolgot, hogy lehántjuk a vele kapcsolatos szubjektív nézőpontunkat, projekcióinkat, vagyis deszubjektiváljuk. 

A könyv későbbi fejezetében is visszatér a sámánizmus tárgyalására, ahol Stephen Hugh-Jones felettébb érdekes osztályozását mutatja be, ami a sámánizmust két alaptípusba sorolja: a horizontális és a vertikális sámánizmusba. Előbbiben a sámán egy harcos-karizmatikus vezető, utóbbiban sokkal inkább egy pap figura, az ezoterikus tudások őrzője. Amazóniában Viveiros de Castro szerint a horizontális sámánizmus a domináns, ahol jellemzően egalitariánus és harcias közösségek vannak, így a politikai hatalom elválasztva maradt a kozmopolitikai hatalomtól, ezért nem is jöhetett létre klasszikus értelemben vett áldozati rendszer, mint például az Andokban, vagy Mezo-Amerikában. A vertikális sámánizmus ezzel szemben a hierarchikus, békés társadalmakban elterjedt. Ha az ontológiai “körforgást” nézzük, abban is lényeges eltérést mutat a két típus. Azokban a kultúrákban, ahol a horizontális sámánizmus domináns, a halottakból állat lesz, akár ember, akár állat volt, pontosan úgy, ahogy a kozmológiájukban a mitikus korokban eredendően emberek voltak az állatok. Az élet kozmikus háttere tehát az ember, a halál kozmikus háttere az állat. Érdekes ugyanakkor, hogy azokban a kultúrákban, ahol a vertikális sámánizmus domináns, a halott emberek emberek maradnak, és pontosan ezáltal leválasztódnak az állatokról, ahonnan már csak egy lépés a nem-emberi objektifikációja, vagyis a természet leválasztása az emberről (kultúráról).

.

Összegezve tehát a “perspektivizmus” és “multinaturalizmus” fogalmait: az állatok ugyanolyan módon érzékelnek, mint mi, de más dolgokat látnak, ami nem azért van, mert más lelkük van (mindenben ugyanaz a lélek van), hanem mert a testük különbözik a mi testünktől. A perspektivizmus tehát kvázi-episztemológiai fogalom, a multinaturalizmus pedig ontológiai. A különféle lények ugyanúgy látják a világot, de a világ, amit látnak, más.

A továbbiakban Viveiros de Castro a korábban említett Gilles Deleuze és Félix Guattari Kapitalizmus és skizofrénia két kötetének bizonyos megállapításait antropológiai szempontból próbálja hasznosítani. Teszi ezt azért is, mert az antropológia tudománya eddig nem nagyon merített belőlük, holott a Kapitalizmus és skizofrénia tele van nem-európai népekre való hivatkozással: például guayaki, kachin, mongol népekre. Ráadásul akik az elmúlt időszakban igazán hatottak munkájukkal az antropológiára – Bruno Latour, Marilyn Strathern, Roy Wagner –, mind kapcsolhatók valamilyen módon Deleuze-ékhez. Végül, de nem utolsó sorban Deleuze és Guattari fogalmai szépen összekapcsolhatók az amerindián perspektivizmussal és multinaturalizmussal. 

Az első kötet az Anti-Ödipusz, ami a szerző megfogalmazásában „bámulatos erőfeszítés arra, hogy másképp gondolkodjunk”. Az Anti-Ödipusz nemcsak a pszichoanalízist kritizálja, hanem egyfajta anti-szociológia megalapítására sarkall. És ez Viveiros de Castro szerint igenis kéne, hogy izgassa az antropológiát is, amit sokszor csak a szociológia exotikus ágának tekintenek, pedig lehet, hogy fordított a viszony: a szociológia igazából auto-antropológia.

A második Deleuze-Guattari könyvet (Ezer fennsík) nyolc év választja el az elsőtől. Az írás többek között a multiplicitás elméletét dolgozza ki, ami – ellentétben az Anti-Ödipusszal –, erősen hatott a kortárs antropológiára. A multiplicitás egy metakoncepció, egy új entitás, amit képileg egy újabb fogalom, a rizóma jelenít meg. Viveiros de Castro szerint a multiplicitás segít túljutni a modernitás dualizmusain: a természet/kultúra és az individuum/társadalom szétválasztottságain, amelyek a mai napig alap fogalmi keretei az antropológiának. A másik, a szerző által által kiemelt fogalom Deleuze-éktől a valamivé-válás.^[5] A valamivé-válások valódiak – se nem metaforák, se nem metamorfózisok. Amikor például egy ember jaguárrá válik, akkor az ember és a jaguár is eltűnik, és ember/jaguár lesz belőle. “A valamivé-válás multiplicitás, a valamivé-válás rizóma. A valamivé-válás az identitás inverze, vagyis az ellenséggé-válás.”  Az ellenséggé-válás pedig átvezet minket a könyv harmadik kiemelt fogalmába, a kannibalizmus kérdéskörébe és a hozzá szorosan kapcsolódó ragadozó metafizikába. 

Viveiros de Castro a ‘80-as évek elején a kelet-amazóniai araweté indiánoknál járt terepmunkán. A kannibalizmus és a sámánizmus náluk, és sok más hasonló népcsoportnál is központi, például a szintén kelet-amazóniai tupinambáknál is. Példaként Viveiros de Castro az utóbbiak kannibál áldozati szertartását elemzi a könyv harmadik fejezetében. A tupinambáknál az a szokás, hogy a harcban elfogott legügyesebb harcost eszik meg a rituális kannibál szertartás keretében. De fontos mozzanat, hogy még mielőtt fogyasztanának belőle, a saját közösségük teljes jogú tagjává teszik, sőt, házastársat is választanak neki, és gyermekei is lehetnek.^[6] A kannibál rítus vezetője ugyanakkor nem ehet belőle a szertartás során, hanem gyászolni kezd egy előírt időszakig. Viveiros de Castro szerint a rituális kannibalizmus ezen formája az ellenség nézőpontjának felvételét szolgálja.^[7] “Ha a mi antropológiánk az őslakos nézőpontjának leírása, akkor az övéké az antropofágia.” És ebből az is következik, hogy az áldozat teljesen más funkciót szolgál az amazóniai népeknél, mint az egykori andoki vagy mezo-amerikai birodalmakban.

A Kannibál metafizika tehát három nagyon újnak és távolinak ható fogalmat ismertet meg velünk, a perspektivizmust, a multinaturalizmust és a ragadozó metafizikát, és általuk, ha nem is kerülhetünk közelebb az amazóniai kultúrák megértéséhez, legalább a saját filozófiai alapépítményeinkre friss szemmel tekinthetünk vissza. Vagy ahogy a szerző is fogalmaz:

Ha már nem tudunk úgy gondolkozni, mint az indiánok, legalább gondolkozzunk együtt velük.

Összességében elmondható, hogy a paradigmaváltás lehetőségét magában hordozó Kannibál metafizika egy nem mindennapi és rendkívül érdekfeszítő könyv. Ha nem is tudja varázsütésre dekolonizálni a gondolkodásunkat, de teljesen újszerű fogalmakat tár elénk – mind az amerindián világértelmezés kapcsán, mind pedig az antropológia tudományának jelenlegi állásáról. A szöveg erősen szakmai, színvonala nagyon magas, nagy figyelmet követel magának, ezért az antropológiában és filozófiában kevésbé jártas olvasó számtalan nem várt akadályba ütközhet.

A Kannibál metafizikának minden pozitív tulajdonsága ellenére van árnyoldala is. Véleményem szerint a szerző túlságosan sok mindent akart elérni a könyvében, korántsem egységes gondolatmenetében túl sok olyan témát érint, amit egy recenzió keretében lehetetlen bemutatni. Érdekfeszítőnek igen, de olvasmányosnak nem minden esetben mondható. Az egyik leginkább embert próbáló rész a Kapitalizmus és skizofrénia című fejezet, ami rendkívül technikai, teletűzdelve olyan szakszavakkal, amelyek definícióját teljes homály fedi, vagy a szerző egyszerűen csak túl sokat vár el az olvasótól.

Végezetül egy probléma, amiről említés szintjén sincs szó, holott meglehetősen “forró” ügyről van szó: vajon mikor jelennek meg az őslakosok is az akadémiában, hogy saját maguk artikulálhassák és taníthassák fogalmaikat az érdeklődő diákoknak, közönségnek? Bár Viveiros de Castro a lehetőségekhez mérten kisajátítás-mentesen próbálja elénk tárni az őslakos fogalmakat, mégis maradhat az olvasóban némi hiányérzet annak kapcsán, hogy mi lett volna, ha helyette egy szakavatott amerindián őslakos nevezte volna el és mutatta volna be ezeket a fogalmakat.

Borítókép:
Maszk készítés, 1967-68 (Fotó: Boglár Lajos)
Jelzet: NM F 231260
(Forrás: Néprajzi Múzeum)

A cikket kísérő képanyagért külön köszönet illeti a Néprajzi Múzeumot és munkatársait: Csorba Judit Dorottyát, Szeljak Györgyöt, Tasnádi Zsuzsannát és Wilhelm Gábort.

_{^[1] Az ontológiai fordulat kapcsán érdemes még pár szerző munkáját kiemelni, például Viveiros de Castro kollégája és barátja, a szintén amerindián szakértő Philippe Descola A természeten és kultúrán túl című könyvét, vagy a nemrégiben elhunyt polihisztor Bruno Latour A modernek antropológiája című kötetét. Mindkettő a természet és kultúra viszonyát vizsgálja, előbbi az amerindián kultúrák, utóbbi a modern tudományok művelői kapcsán.}

_{^[2] Természetesen az ontológiai fordulatnak vannak kritikusai is, akik jellemzően azt mondják, hogy az ontológia igazából csak egy másik szó a kultúrára.}

_{^[3] Deleuze és Guattari mellett az Anti-Narkisszosz előfutárának Roy Wagnert, Marilyn Strathernt, Bruno Latourt és Claude Lévi-Strausst tekinti.} 

_{^[4] A mítoszaik is arról az időről beszélnek, amikor még az állat nem vált le az emberről. Vagyis minden eredendően ember volt – és ez egy miénktől merőben eltérő antropocentrizmus.}

_{^[5] Ennek a fogalomnak Deleuze-ék a Thousand Plateaus-ban egy külön fejezetet is szenteltek: „Becoming-Intense, Becoming-Animal, Becoming-Imperceptible”}

_{^[6] Külön érdekesség, hogy ugyanaz a szó jelöli a nyelvükön az ellenséget és a sógort.} 

_{^[7] Nem véletlen az sem, hogy az araweté harci énekekben az ellenség nézőpontjából énekelnek.}