„Ne vesszünk össze azon, hogy a természet gonosz-e” – idézhetném egy Hacsek és Sajó-jelenetből, amit Werner Herzog írt. De nem írt ilyet, és ez nem baj. Viszont „a táj ágenciája”, ami Trapp Dominika „Gyűrűként zárul valami elevenre” című kiállításának leírásában szerepel, akár Herzog világát is felidézheti. A táj vagy a természet ágenciájában mindkettejüknél van valami nyomasztóan kiismerhetetlen. Vagy akár ijesztő: Herzog például az esőerdő élővilágának hangjait egy megállni képtelen vonat vészfékezésének zajához hasonlítja Dereng a világ című regényében. A természet tehetetlen saját (?) erőivel szemben? Ha Trapp képeit nézzük, nem magától értetődő az sem, milyen erőt, entitást lehetne itt gonosznak nevezni. Talán mert megnevezni ebben az esetben annyit tenne, mint vád alá helyezni. Trapp inkább vizsgálódásra, kísérletezésre tart igényt, nem a – Krasznahorkai László Sátántangójának szavával élve – „szárazon pattogó ítéletre”, amit ő hozna meg. Inkább az ítélet eltérítése zajlik (ha az ágencia után a kiállítás felvezetőjének egy másik kulcsszavára hivatkozom). Szinte folyton. Az viszont egyértelmű, hogy a gonosz már úton van, sőt, itt járt. Illetve el se kotródott, esetleg az alvilági akaratra is vonatkozhat az egyik kép sarkában olvasható felirat: „fajtameghatározásra méltatlan”. Vagy ez a fordulat inkább egy fészekszerű lényre utal? Fészkelődés, sarjadás, fonódás, fonnyadás, csavarodás, borzolódás, feszülés, csüngés, fityegés jellemző mindarra, amit Trappnál látunk.
A halott fák részletei, persze, nem biztos, hogy igényt tartanak arra, hogy a természet képviselőiként gondoljunk rájuk, ez mégis megtörténik. Ahogy az is, hogy az erőszak utóízét érezzük. Nyomok közvetítik a kegyetlenséget. A látvány logikus, mint egy cserbenhagyásos gázolás, de itt az aljasságnak inkább kúszó, nem száguldó karaktere van. Hogy kihez-mihez kössük, pontosan nem tudjuk, de ezzel összhangba hozható, hogy rengeteg összeköttetéssel találkozunk a zománcfestékkel, krétafestékkel és tussal készült képeken, átvitt értelemben és szó szerint is. Bonyolultabb frizurákkal és hevenyészettekkel. Hovatartozásuk határozott megjelölése hiányzik, ahogy az egyértelműsítés W. G. Sebald versében is csak látszólagos (ford. Szijj Ferenc):
a természet nem ismer egyensúlyt,
hanem zabolátlan kísérleteket végez
egyre-másra, és mint egy esztelen kontár,
máris szétszedi, ami épp most sikerült neki.
Kipróbálni, meddig mehet el,
ez az egyetlen célja, rügyezés,
terjeszkedés és szaporodás,
bennünk is és általunk is és
a fejünkből kipattant gépek által
Sebald itt a természetet olyan zabolátlanul hasonlítja egy ismeretlen emberhez, hogy az elválasztásuk kétséges. „A kettős látásnál nem ismerek szívszorítóbb csapdát” – írja Korpa Tamás egy versben, és mindenképp úgy látszik, hogy a természeti áthatja az emberit, és fordítva. Úgyhogy inkább tereljük a szót a gépekre, bár azok mintha eltűnnének az ember–természet dichotómiában, vagyis „bennünk is”. A „fejünkből kipattant gépek” azért izgalmasak, mert a csapdák „korai automatáknak” tekinthetőek, ahogy Trapp Dominika ezt a technológiatörténeti olvasatot a figyelmembe ajánlotta. Másrészt – ezt már én teszem hozzá, de Sebald sem hallgat róla – az ember a természet eszközeként tűnik fel, mintha rajtunk keresztül is a természet cselekedne. Nem így van? Mintha ez a kérdés a természet perverz kísérlete lenne a vitára kész emberi agyvelővel – már ha nem arról van szó, hogy emberi perverzió kényszeresen úgy képzelődni a természetről, mintha emberszerű lenne.
A „Körben a bozót csöndes” című festményen a csapda hatástalanításának egyik lehetséges módja, hogy a kitámasztott, csukódásra váró alkatrész újra olyan növényként viselkedik, amelyik spirális kacsokat növeszt. Így akadályozza a rácsapódást egy – talán megérkező – gyanútlan állatra. A másik kacs viszont a szomszédját tekeri be közben. Így az átváltozás irányát nem ismerjük pontosan, ahogy korábban a kegyetlenség forrásával nem voltunk tisztában. Deleuze és Guattari állította Gregor Samsáról a Kafka című kötetben, hogy nem az a baj, hogy rovarrá vált, hanem hogy nem egészen vált azzá. Elakadt a köztességben, ahogy a hátába fúródó alma a kitinben, miután megdobták. Deleuze és Guattari szerint lehet, hogy ezek az állattá változások mindig kudarcra ítéltek, és szerintem Trapp képein is találkozunk hasonló köztességgel. Csak itt a növény csapdává válása és a csapda növénnyé válása válik követhetővé, egy pontig. Vagyis a szökésvonalak tekergőznek, a fogalmaink pedig néha elvontságukban is valóságosabbnak tűnnek, mint egy vesszőhurok. Előbb-utóbb azt fogjuk feszegetni, hol nincsenek csapdák, ha a csapdát maga az interpretációs keretezés teszi hozzáférhetővé:
Mint a polip karjai idegeim a nyálas űrbe kinyúlnakCsillag halacskákra tekerődnek forró vérüktől ittasulnak
Ezt írja Juhász Ferenc A csönd virágában, de mit akar elérni az űrbéli parazitizmus? A költő csapdába ejti tárgyát, és ez nyilván a képzőművésszel is megtörténhet, ahogy bármivel, amit az alkotás kisajátít – akár azokkal a tárgyakkal is, amelyekkel Trapp Dominika a Néprajzi Múzeumban találkozik aktuális kutatása során. Kérdés marad, hogy a művész bánhat-e a tárgyával erőszakmentesen, és Trappnál talán éppen a képek többértelműsége, következetes nyitottsága az egyik módja az ilyen agresszió csökkentésének. Ráadásul így a munkák képesek akár több, egymástól távoli életműhöz kapcsolódni, például a turbulens vonalazás miatt, amivel gyökerek, fürtök, törzsek, szárak, belek domborulatát-kanyargását adják vissza (mint a tavalyi Menekül a víz című sorozatban). Koronczi Endrénél egy hasonló technika a szél ábrázolására hivatott, de Trapp nem ennyire absztrakt, a csapdás képek egy-egy csápján-indáján pedig szemgolyó is ülhetne, mint Győrffy Lászlónál, de Trappnál nem zajlik ilyen direkten groteszk játék az emberi testtel. A képek sok mindennel tartanak távolságot: a kommersz dark fantasy világot is csak előhívják, nem azonosulnak vele. Vagyis sokat lehet rajtuk kattogni, ahogy a kelepce is a szlovák klepec hangutánzó szóból ered, ami a csapda összekattanásának hangját mímeli.
A kattogást, persze, abba kell hagyni. Maga Trapp jelezte, hogy egy konkrét fülke hosszú tőrökkel akár egyensúlyt is teremthet, ha túl sok az absztrakció. Bár „Az üregig szűkült minden ösvény” című kép csapdája nem tűnik rendkívül stabilnak – „már a vaku villanásától is összedőlne” (Szőcs Petra) –, az ág formálta hurok pedig a „gyűrűként zárul valami elevenre” című képen talán lehanyatlik, de ez végül is jó hír lenne. Mindenesetre üres fészket látunk, mint egy lefoglalható helyet a nézőtéren: bármi megtörténhet. Az áldozat tömegének függvénye is, milyen kimenetelre számíthatunk, és itt akasztani is csak csokrokat akasztanak. Nem az ember, nem az állat, de nem is a levendula kínjának ábrázolása látszik a Provence-i akasztás 2. vásznán. Sikerül úgy ábrázolni a szenvedést, hogy nem a szenvedő vagy a szenvedés okozója válik fontossá, hanem egy intenzitás, ami felszámolta az otthonosság látszatát.
Borítókép: Regős Benedek felvétele (A Kisterem Galéria jóvoltából)
