Birkás Ákos: A festő dolga , MODEM, Debrecen, 2014. október 12. – 2015. február 1.
Kereső, kutató művész Birkás Ákos, akinek életművében egymástól jól elhatárolható szakaszokat különböztethetünk meg. Ismertté nagyméretű, leegyszerűsített, elvont, elliptikus fejei tették, ezek nagyon mélyen be tudtak égni a retinába, és számtalan értelmezési lehetőséget nyújtottak. E mostani, MODEM-beli kiállításának munkái a figurális, narratív kifejezésmódhoz való visszatérés, a kurátor szavaival fogalmazva, a „figuratív fordulat” dokumentumai, az utolsó, két év híján tíz esztendő termékei.
Egy sík szférikus átalakulása, 2009.
A szerző fotói
Birkás nem elefántcsonttoronyból tekint ki, láthatólag benne él a mindennapokban, eljutnak hozzá a hírek, nemcsak azért, mert jobbára sajtófotókat használ fel. E fotókat lényegíti át, úgy transzformálva, hogy miközben a kompozícióból adódóan megmarad valami az eredeti jellegből, felruházza a képet a festészet jellemzőivel. Érzékeny, a kor problémái, a társadalmi kérdések iránt elkötelezett festészet az övé, amelyet az tesz izgalmassá, hogy a problémák áttételesen, soha sem direkt formában, és legtöbbször személyes szinteken jelennek meg, s mindvégig a festőiség dominál.
Munkásságát áttekintve megkerülhetetlen a szabadság fogalma, annak mibenléte. Meddig terjed, mitől akarunk szabadok lenni, hogyan reflektál az ember belső szabadsága a külvilág történéseire, a társadalmi és politikai kérdésekre. Hogyan áll, s áll-e egyáltalán viszonyban a korszerűséggel, az esztétikummal és a politikummal? S hogy mitől is korszerű valami? Kapcsolódik-e a korszerű valami általános, mindenkori emberi-társadalmi tartalomhoz? Mit mond majd a ma megfestett mű húsz-harminc év múlva? Mit mondanak a tegnapi képek, a tegnapelőttiek, egyáltalán, képesek-e bármit közölni? Azonos-e az, amit mondani akarunk (ha akarunk egyáltalán bármit is) azzal, amit a befogadó ért? Vagy csak kérdezni akarunk, hangosan kimondani a kérdéseinket, adott esetben nem szavakkal, hanem képben fogalmazva? Birkás mindenesetre kérdez. Ráadásul nagyon jól kérdez, a maga módján rákényszeríti a befogadót is arra, hogy feltegye a maga kérdéseit.
Vörös utca, 2007.
Eközben ezek a képek állítások is: a világ ilyen, amilyennek most épp és így megfestette. Mindegy, hogy újságfotók alapján, vagy a katolikus legendárium szerint. A világ macsó (A hallgatóság, Egy sík feloldása, Komoly megfontolás), és falak vannak (A falnál, „Fallosznak” lenni), és háborúk dúlnak bennünk és a külvilágban, közel és távol (Egy sík szférikus átalakulása), és van magány (A másik oldal), düh, engedelmesség, és erőszak és lázadás (Vörös zászló). Mindannyian a létbe vagyunk belehelyezve, és éppen ebbe a létbe. Birkás mindezt a festészet eszközeivel, rá jellemző pontos fogalmazással, jó arányérzékkel és formaismerettel, a technika biztos kezelésével fejezi ki.
Szent Spiridon és egy angyal, 2013.
Képes az esztétikum és a politikum viszonyba állítására, megfelelő arányban való vegyítésére. A művek akkor is értelmezhetők, ha politikai utalásaikat a szemlélő egyes esetekben nem pontosan ismeri, ha például nem tudja, kiket és mit takar a Lehman Brothers név, vagy akkor is, ha nem ismeri a koraközépkori szentek életét. Ugyanis karaktereket kap, helyzeteket és narratívákat: a szentek élete bármely korba helyeződhet, a szereplőknél néha nem tudni, ki hétköznapi ember, angyal vagy szent. A címek gyakran talányosak, visszautalnak a kubistákra (pl. Braque, Picasso címei jutnak eszünkbe a Csendélet gitárral és pipával c. képnél), vagy éppen Málevicsre (Fehér négyzet, Vörös négyzet), miközben e munkák tartalma szöges ellentétben áll a címükkel, jelezve ily módon is, hogy a kor festői problematikája egészen más, mint a korabelieké. Érdekes, ahogyan visszatér a fej tematikához, immár figuratív megfogalmazással. Fiatal, kommunikatív arcokat látunk egyik sorozatán (Fejek), optimista vagy kételkedő, némelykor gunyoros arckifejezéssel, világos színekkel, levegősen megfestve.
A strandon, 2011.
Egyetlen régi képével találkozunk a kiállításon, 1973-ból (Új ház), ezen a Kádár-korszak tipikus vidéki kockaházát festette meg, „hűvös tárgyilagossággal”. Hogy e házak mennyire mást mondanak a különböző korokban és helyeken élő szemlélőnek, és mennyire másképp közelíthetőek eltérő helyzetekből és nézetekből, rögtön kitűnik, ha összevetjük pl. Catharina Rothers fotóművész Hungarian Cubes: Subversive Ornaments in Socialism (Park Books, 2014) című könyvével, ahol a szerző azt mutatja be, hogyan tették egyénivé és változatossá a kockaházat építői és lakói, s vált ezáltal a magyar vidék – Orosz Péter kifejezésével – „szárnyalóan modernista tájjá”.
A tárlat kiérlelt koncepcióra épül, Kukla Krisztián, a kurátor, a maga filozófiai alapállásából tekint az anyagra, olyan, hármas tagolású tematikai rendet teremtve rendezi három „történetté” (A horizont vonala, A lehetetlen párbeszéd és A populista konstelláció címszavakra felfűzve), ahol az egyes szekciók egymásból következnek/egymáshoz kapcsolódnak, mégis önálló hangulati és tartalmi értékkel bírnak, és hangsúlyt adnak a Birkást érdeklő kérdéseknek. A szellős rendezés kifogástalan: egy-egy munka nagy felületen jelenik meg, köztük a távolság vagy – némely, nagy munkák esetében – az önálló fal lehetővé teszi a koncentrált elmélyülést, ugyanakkor messzebbről szemlélve a teret, hatásos, a monumentalitás érzését keltő látványban van részünk. Az egész kiállítás mozgalmas, mégis kiegyensúlyozott, s talán nem is szándékosan, leképezi az egyes képek ugyanezen jellemzőit.
Kiállítási enteriőr a MODEM-ből
Számos olyan képpel találkozunk, amelynek narratívája nem kerül előtérbe, ahová figyelemmel teli, olykor bámészkodó vagy éppen beszélő arcokat helyez, ezeken erősen érződik a sajtófotó-jelleg, az, ahogyan a fotós elkap egy-egy pillanatot. Máskor meg épp a narratíva válik fontossá, az tölti be a felületet. A szőnyeg tipikus, magyar, hatvanas évekbeli, kispolgári szobabelsőt mutat egyetlen figurával, zoknis lábbal ül magába roskadtan a díványon, a tévével szemben, előtte tradicionális szőnyeg. Mindent elmond a korról. A pár Barack Obamát és feleségét ábrázolja, elegánsan, egymás felé fordulva, szoros összetartozást és hihetetlen intimitást sugározva. A kompozíció mesteri, a narancsvörös női ruha és a sötét férfiöltöny dinamikus harmóniába olvad, a fejek egymás felé, kissé előre biccentve, az arcokon örömteli mosoly, mögöttük fény, mint valami modern glória, hogy a széleken besötétülve adjon keretet az egésznek. Ha nem lenne ilyen ismert a két szereplő, akkor is nagy erővel ragadná meg nézőjét a mű. Ezen a képen ott van majdnem minden, ami Birkás utóbbi évekbeli festészeténél jellemző. A színek tudatos alkalmazása, a világos foltok szerepe (ez másutt még erősebben kidomborodik), a kompozíciók dinamikája és kiegyensúlyozottsága, a sötétek és világosak tudatos feleseltetése.
Kukla Krisztián így fogalmaz: „A kiállítás címe egyfelől a hagyományosan erősen misztifikált műtermi munkára való reflexióként is olvasható, azaz a mesterségbeli, „céhes” tradícióra, másfelől viszont a festészet művelőjének általános szerepfelfogására” utal. Mi iránt kell elköteleznie magát a festőnek? Van-e dolga még egyáltalán vagy csak dolgai vannak?” Mindenesetre Birkás teszi a dolgát, létrehozva – mindannyiunk számára is – saját dolgait, műveit.
A cikk lejjebb folytatódik.