Amikor „artist-run”, „önszerveződő”, „grass-root” intézményekről gondolkodunk, könnyen egységesítünk közegeket. Magyarországról nézve – ahol az elmúlt 10 évben politikai törésvonalak jelölték ki egy független és egy állami intézményrendszer (absztrakt és nagyonis reális) határait – Csehország független közege könnyen egyszerűsödik a gombamód szaporodó artist-run, non-profit kisgalériák és egy azokat támogató, jól működő kultúrafinanszírozási rendszer képére. Prága független képzőművészeti közege eggyé válik a Meetfactory és a FUTURA programjával, az ország több központú művészeti térképe pedig leginkább Prága és Brno kettősére korlátozódik. Ha viszont közelebbről nézzük ezt a térképet, lassan a non-profit, önszerveződő intézményrendszer kevésbé látható pontjai is kirajzolódnak. Ilyen pontokkal foglalkozik ez a cikk. Mit jelent a függetlenség ott, ahol még nem tapadt hozzá az állam (és így az állami) elutasítása? Milyen generációs különbségek határozzák meg a periféria együttműködéseit? Egyáltalán, meddig ér az önszerveződés és a kortárs képzőművészet hatósugara egy olyan félreeső színtéren belül, mint amilyen Ustí nad Labem?
A Csehország északi határán fekvő iparváros ma is az ország gazdasági, ökológiai és szociális problémákkal egyik leginkább terhelt régiójának központja – a politikai radikalitás, a xenofóbia és a szegregáció légkörében a város viszont egyben egy nemzetközileg aktív, önszerveződő képzőművészeti szcéna táptalaja is.
Ebben a szcénában nincs se kereskedelmi galéria, se regionális múzeum, a nagy intézmények és a köztereken működő, artist-run kisgalériák egyaránt „függetlenként” definiálják magukat, motorjuk pedig épp a város és abban a képzőművészet periferikus pozíciója – meg persze az egyetem. Azzal párhuzamosan ugyanis, hogy a kulturális intézmények mindegyikének költségvetésében szerepel városi vagy állami támogatás, a városvezetéssel való kommunikáció nehézkes, a kultúrafinanszírozás korántsem prioritás. Ustí fiatal művészeti kezdeményezéseinek központi problémája itt sokkal inkább az akadémikus képzőművészeti közeg határainak tágítása, mintsem az államitól való függés vagy függetlenedés kérdései.
Csehországban a hagyományos központoknak számító Prágán és Brnón kívül az 1990-es években kezdik meg a regionális művészeti központok kialakítását. Ustí nad Labemben e program eredménye a város három nagy, kölcsönösen egymásra épülő intézménye – Az egyetem Művészeti és Design Tanszéke, az 1986-ban alapított Emil Filla Galéria és az annak programját folytató új kutatási és kulturális intézmény, a House of Arts (Dům umění Ústí). A kortárs művészeti közeg megalapozásának programját a ’90-es évek elején kezdte meg Michal Kolecek és vele az Emil Filla köréhez tartozó fiatal művészek (többek között Jirí Cernicky). Az évtized önszerveződéseiből mára kialakult kicsi, de nemzetközileg beágyazott, akadémikus szcéna viszont nemcsak generálja a lokális együttműködéseket, meg is szabja azok határait. A fenti, finanszírozás és program szintjén is szimbiotikusan működő intézményi háromszög mellett az elmúlt évtizedben feltűntek a főként egyetemi hallgatók szervezte artist-run, köztéri kisgalériák; 2014-ben pedig megnyílt az e közeghez kapcsolódó, a fiatal művész- és kurátor generáció attitűdjét közvetítő Hraničář kulturális központ.
Az Emil Filla Galéria a szocializmus maradványa – s a rendszerváltás után egyben a város egyetlen intézménye. A funkcióját vesztő galéria revitalizálását Michal Kolecek kezdi meg 1993-ban – egy nemzetközi, a kelet-közép európai régió Ustí nad Labemhez hasonlóan periférikus pontjaival együttműködő programon keresztül. Kolecek alternatív, részben az Open Society Institute által működtetett, regionális SCCA (Soros Center for Contemporary Art) központokhoz kapcsolódó hálózatot hoz létre, amelyben többek között részt vett a dunaújvárosi ICA-D, Szoboszlai János és Páldi Lívia is.[1] Kolecek ma a város színterének központi figurája, nevéhez fűződik a Jan Evangelista Purkyně egyetem Művészeti és Design Tanszékének (FUD UJEP) megalapítása, ő volt 2007 és 2015 között a tanszék dékánja, 2016-os alapítása óta pedig ő a House of Arts vezető kurátora. A FUD UJEP ma Ustí nad Labem abszolút centruma. Az egyetem és a Tanszék anyagi támogatásokban szinte egyedüli alternatívát nyújt a még mindig problémás, valódi együttműködésre képtelennek tűnő városvezetéssel szemben, a művészeti és design szakok mellett pedig elméleti szakemberek képzésével termeli ki saját közegét. A House of Arts működtetését és programját is a Tanszék formálja – a közép-európai kortárs képzőművészet aktuális tendenciáinak bemutatásán keresztül pedig lényegében Kolecek még az Emil Filla galériavezetőjeként lefektetett koncepcióját folytatja, s fűzi tovább regionális kapcsolatrendszerét.
A galéria ma – sokszoros, nagyrészt a szűk költségvetés okozta költözködés után – Ustí nad Labem egy ipari városrészében, Předlice egyszerre szociális és urbanisztikai gettójában működik. A galériának is helyet adó Armaturka eredeti, a marginalizált negyedet megszólító, annak szociális problémáira érzékenyen reagáló kulturális központjának tervéből mára nem sok maradt. A 2000-es években még workshopoknak, művészeti stúdióknak helyet adó második szinten ma edzőterem működik, a második emeleti Emil Filla pedig magányos szigetként képviseli a House of Arts-hoz hasonló és szintén a FUD UJEP-el együttműködésben kialakított programját. Předlice viszont messze van. Azzal párhuzamosan pedig, hogy a város minden művészeti intézménye hangsúlyozza a helyi gazdasági és szociális problémák tematizálását, úgy tűnik, ez leginkább belvárosi galériaterekben lehetséges. A galéria működtetése nem csak az alacsony látogatószám miatt nehéz feladat – a magas költségek és szűkös (részben egyetemi, részben városi) támogatások előbb-utóbb újabb költözéshez vezetnek.
A fenti háromszög az elmúlt 20-25 évben voltaképp a semmiből hozott létre aktív, mégis elszigetelt intézményrendszert. A nemzetközi kiállítások, konferenciák és köztéri projektek (de ugyanúgy a zenei és színházi programok) közönségét ugyanis az akadémikus közeg résztvevő tagjai és az egyetem polgárai adják ki – óraadóként dolgozó külföldi szakemberek, tanszékvezetők, hallgatók. Azzal párhuzamosan pedig, hogy ez az intézményrendszer munkalehetőséggel is segíti a fiatal, frissen végzett vagy még hallgató művészeket és kurátorokat, le is köti a fiatal szakembereket. Az intézményes keretek Ustí nad Labemben ugyanis főleg ugródeszkaként szolgálnak, a hallgatók pedig diplomaszerzés után javarészt Drezdába, Prágába és más központokba költöznek. Vannak viszont, akik maradnak – őket pedig részben épp az egyetem és a fenti intézmények akadémikussága, e szemlélet dominanciája és a közeg izolációja motiválja.
Ustí nad Labem jelenleg működő, low vagy no-budget artist-run galériái, az In Vitro, a DESKA és a Bytové Galéria a köztér változatos pontjain, vagy épp hetente más-más lakásban jelennek meg. A funkcióvesztett, építészeti szempontból is speciális hirdetőtáblán működő DESKA-t egy építészekből és művészekből álló csoport, az Obraz doby szervezi. A DESKA célja egy a közönséget a klasszikus galériarendszeren kívül, direkten megszólító, az építészet és a képzőművészet határterületein mozgó program fenntartása. A szervezők személyes kapcsolatrendszerén keresztül kialakított programban helyi és nemzetközi művészek egyaránt megjelennek – ez főleg fiatal cseh és német művészek munkáit jelenti, de a DESKA olyan, közismert szereplőkkel is együtt dolgozik, mint Jiří Kovanda. A szorosan vett művészeti program bemutatása mellett az artist-run kisgalériák lényegi funkciója itt is a közösségformálás, a városból ugyanis alapvetően hiányoznak a kulturális közösségi terek. Erre reagál a frissen megnyitott, egyetemi hallgatók szervezte zenei Klub. Azzal párhuzamosan pedig, hogy a 2010-es években indult számos köztéri artist-run kezdeményezésből ma már csak a fenti három galéria működik, e közegből épült fel a Hraničář kulturális és közösségi központ, amely intézményes formában viszi tovább a fiatal generáció attitűdjét és módszereit.
A Hraničář nyitott, a kortárs művészetet és annak társadalmi kontextusát összekötő platformként definiálja önmagát. Az egyesület tevékenységének 2014 óta teret adó korábbi színházépületben ma kiállítási és performatív, zenei, színházi programok, vetítések, konferenciák és beszélgetések futnak. Fiatal képzőművészek, kurátorok, grafikusok, építészek és designerek önszerveződő közössége működteti az intézményt, amely mind struktúrájában, mind fókuszában e generáció érdeklődését is közvetíti. Az ökológiai és szociális problémákra tematikusan reflektáló kiállítási programmal párhuzamosan a Hraničář nemcsak nemzetközi, de Ustí régióján belül is olyan együttműködési projekteken dolgozik, amelyek egy tisztán képzőművészeti szcéna határain kívül szólítják meg közönségüket. A változatos projektek közé tartozik egy helyi építészekkel közösen szervezett, a szocializmus és a városi építészet viszonyát vizsgáló séta és kiadvány, a szénbányászat melléktermékeként mesterségesen létrehozott Milada tó jövőjével foglalkozó beszélgetés vagy a városi kertészkedés önszerveződő csoportjaival közös tevékenység. A tavalyi évben a Hraničář fő partnerintézménye a működésében és céljaiban is hasonló drezdai GEH8 Kunstraum und Ateliers e. V. volt – a másfél éves együttműködés a két régió tágasabb szociális, urbanisztikai, gazdasági kontextusával foglalkozó, fenntartható hálózat alapjait hivatott lefektetni tanulmányutakon, workshopokon és egy nyilvános szimpóziumon keresztül.
Fotó: Sára Chalupová / murmurans.ujep.cz
Az önszerveződő intézmény köréhez összesen nagyjából húsz fiatal képzőművész, designer, építész és más szakember tartozik, különböző szegmenseinek programjáért pedig egy néhány fős csapat felelős. S bár a Hraničář vállaltan szembemegy az Ustí nad Labemben korábban kialakult intézményrendszerrel, nem is zárkózik el attól. A közeg kicsinysége ugyan élesebbre rajzolja a generációs különbségeket, az infrastruktúra egészséges. Az egyetemen idén októberben szervezett Sonic Ecologies and Beyond / Murmurans Mundus konferencia több eseményének és a programhoz kapcsolódó kiállításnak is a Hraničář adott helyet, a House of Arts pedig rendszeresen szervez buszjáratokat és edukációs programokat a régió kisvárosaiban tanuló diákoknak és a prágai közegnek egyaránt, hogy ne csak saját, de Ustí összes kulturális intézményét népszerűsítse.
Helyi és nemzetközi együttműködésekből nincs hiány, az intézményrendszer zártságát friss kezdeményezések lazítják, az egyetem pedig folyamatosan termeli ki az új, kritikus generáció szakembereit. S ugyan a város Prágától bő egy óra vonatútra van, Ustí nem annyira a fővárossal, mint saját régiójának más periferikus pontjaival keres kapcsolódási pontokat – a Hraničář esetében éppúgy, mint az Emil Fillában az 1990-es években. A közeg valódi kérdései, hogy ezekből az új kapcsolódási pontokból mi következik. Hogy kiépíthető-e egy a mára már adott kortárs képzőművészeti keretrendszert átértelmező, a lokális és regionális kontextust ténylegesen megszólító hálózat; hogy hosszútávon, intézményesülése közben is rugalmas tud-e maradni egy-egy kezdeményezés, s hogy e hálózatok mennyiben válnak láthatóvá a képzőművészeti szcénán belül. Ezek viszont mind a jövő kérdései.
[1] Az önszerveződő, hálózati együttműködés egyik legplasztikusabb példája az 1999-es Public District regionális public art projekt és az azt követő konferencia. A projekt megnyitásával gyakorlatilag egy időben húzták fel ugyanis a Matičná utcai falat, amely a városrészt egy romák és egy fehérek lakta területre osztotta fel. A stadionban, szupermarketben és hirdetőtáblákon megjelenő művek a városvezetés lépésében testet öltő, évtizedes szegregációra és rasszizmusra reflektáltak, olyan kelet-közép európai művészek részvételével, mint a horvát Slaven Tolj, a cseh Michaela Thelenová vagy Magyarországról Lakner Antal.
Nyitókép: Porgram a Hraničář-ban. Fotó: Hraničář Facebook
A cikk az East Art Mags projekt keretében készült, a Visegrad Fund támogatásával.
