Zao Wou-Ki:L’espace est silence
Musée d’Art Moderne de la Ville de Paris, 2019. január 6-ig
A rangos párizsi múzeum egy olyan világhírű, nálunk talán kevésbé ismert művészt mutat be, aki a hagyományos kínai festészettől indulva, ötven évig tartó hosszú és meglehetősen szokatlan utat bejárva, az absztrakción és a lírai absztrakton keresztül végül visszajutott szülőföldje tradicionális festészetéhez. „Ha Párizs hatása letagadhatatlan is művészi fejlődésemben, paradox módon azt mondhatom, hogy itt fedeztem fel fokozatosan a kínai kultúrát és itt tértem vissza gyökereimhez. Az ember általában egyetlen, de elválaszthatatlan szállal kapcsolódik nemzeti hagyományához – nekem ebből kettő is jutott: a kínai és a francia…” – mondta egy interjú során az 1920 és 2013 között élt Zao Wou-Ki.
Kínában a gyerekek első rajzkísérleteik során nem a mi európai hagyományainkat tükröző formákat rajzolgatják, hanem a kínai írásjelek kalligrafikus hullámzását, a vékony vagy vastagabb vonalak kontrasztjait igyekeznek megragadni. Innen a tárgyak és a természet megörökítésének kínai művészeknél gyakorta látható jellegzetes karaktere, azonnal felismerhető struktúrája. Így volt ez Zao Wou-Ki esetében is, aki már Kínában is tehetséges kalligrafikusnak bizonyult, és kerámiák festésével is foglalkozott. A II. világháború idején Pekingből családjával együtt Szecsuán környékére kellett költöznie és itt az írásjelek misztikája mellett már a természet szépségére is rácsodálkozott. De érték más hatások is: 1941-ben véletlenül a kezébe került néhány amerikai magazin Matisse, Picasso, Cézanne, Modigliani képeinek reprodukcióival, és Zao ekkor fedezte fel, hogy létezik egy, az ázsiaitól gyökeresen eltérő művészet is. Az akkoriban többnyire még rajzokat készítő fiatalember szülei fenntartásai ellenére beiratkozott a sanghaji Képzőművészeti Akadémiára és 1947-ben itt került sor első kiállítására is.
A kezdeti sikerek ellenére Zao azonban úgy döntött, hogy fiatal feleségével inkább Párizsban próbálnak szerencsét. Álomszerű, jellegzetesen monokróm hátterű képei első párizsi kiállításán a Galerie Creuze-ben 1949-ben sokkal inkább rajzoknak tűntek, mint olajfestményeknek. Kezdetben szinte kizárólag tájképeket készített (egyébként ő sohasem használta a tájkép szót, helyette mindig természeti képet mondott), amelyeken csak jelzésszerű pálcikaemberek szerepeltek. Az ötvenes évek elején találkozott Paul Klee-vel, és az ő képei indították el a nonfiguratív látásmód felé. Ugyanebben az időben rengeteget utazott, és eredeti környezetükben tanulmányozta a spanyol, németalföldi és itáliai festők klasszikus műveit.
A Musée d’Art Moderne nem retrospektív életműkiállítást szentelt Zao Wou-Ki munkásságának, de így is egy fél évszázadot, a kínai-francia festő Párizsba érkezésétől számított 50 évet tekinti át.
Pontosan megfigyelhető, hogyan távolodott fokozatosan el a művész látásmódja – főként francia, majd később amerikai művészbarátai, így Michaux, Varese, Malraux, Sam Francis, Joan Mitchell hatására – a kínai képjelektől, a rajz- és tus-technikától és fordult a nonfiguratív, az absztrakt, majd pedig a gesztusfestészet irányába. A múzeum levegős terekre osztott hatalmas termében Zao Wou-Ki művészetének négy elkülönülő, mégis egymásból táplálkozó korszakát követhetjük nyomon.
Az első teremben, az 1950 és 1970 közötti alkotói periódus monumentális vásznai szinte kronologikus pontossággal jelzik a tárgytól, a konkréttól, a valóságtól való eltávolodást és engednek betekintést abba a szellemi és technikai folyamatba, amely során Zao Wou-Ki átlép az absztrakció téren és anyagi létezésen túli, új dimenzióiba. A kortárs muzsikus Edgar Varese Sivatag című zeneműve által ihletett kép, de még inkább az 1956-os keltezésű, – már címében is egyértelmű – Túllépni a látszaton olyan világot láttat, amelyben a természet térré, a színek fénnyé, a tárgyak füst-szerűvé lényegülnek át. A második terembe a hetvenes évek melankolikusabb ihletésű képei kerültek. Zao Wou-Ki az évtized elején elvesztette társát, szerelmét, feleségét, May-t, és a lelki megpróbáltatás és gyász a festészetében is megnyilvánult. Szomorú és egyben katartikus az 1972-ben készült May-re emlékezve című hatalmas vászna, amely életművének egyik kiemelkedő alkotása. A harmadik terembe az 1980 és 2005 között született képek kerültek – a művész ekkor fáradhatatlanul kísérletezett a csak képzeletünkben létező tér és az űr, az áttetsző fények és anyagok, a megfoghatatlan, valóságon túli világ ábrázolásával. Gesztusfestészet volt ez a javából, ahol az érzések improvizatív színekben és struktúrákban kerültek fel a sokszor 7-8 négyzetméteres, többnyire fekvő téglalap alakú felületekre. A negyedik, egyben utolsó terem – bár Zao Wou-Ki mindig elzárkózott ettől a kifejezéstől – a gyökerekhez való visszatalálást jeleníti meg; a főként tussal készített kalligrafikus képeket a művész párizsi műtermében földre fektetett papírokra festette. Nem festmények és nem is rajzok ezek, hanem különböző hígítású tussal készített naplók, a művész éppen aktuális hangulatainak gesztuális kifejeződései.
A már életében is nagyon sikeres művész (1993-ban a Francia Becsületrendet is megkapta) különleges hangulatú, technikájú és filozófiájú életműve az utóbbi években egyre növekvő anyagi és erkölcsi sikert arat, aminek legújabb látványos bizonyítékát épp a kiállítás ideje alatt szolgáltatta a Sotheby’s szeptember végi árverése Hong Kongban. Zao Wou-Ki egyik 1985-ben készült absztrakt triptichonja itt 65,2 millió dollárért kelt el, ami nemcsak számára jelent életmű-rekordot, hanem egyben a legmagasabb összeg is, amit ázsiai képzőművész munkájáért valaha is adtak.
