Az Art Basel bejelentése, miszerint az idei vásárt június 18-21. helyett szinte napra pontosan egy negyedévvel később, szeptember 17-20. között rendezik meg, legfeljebb két okból lephette meg a vásár résztvevőit és potenciális látogatóit. Egyfelől a vásár vezetésének korábbi „reakcióidejéből” kiindulva, sokan csak áprilisra várták a végleges döntést, Baselben azonban nyilvánvalóan felmérték, hogy a késlekedés minden további napja a vásárt szervező MCH Csoportnak és a résztvevő galériáknak is tetemes többletköltséget okoz. Másfelől az új időpont sem olyan távoli, hogy ne hordozná magában egy újabb halasztás veszélyét, ami már nagyon kritikussá tehetné az MCH-nak az Art Basel Hong Kong és a Baselworld lemondása után amúgy sem rózsás pénzügyi helyzetét. A mozgástér az új időpont kijelölésében ugyanakkor rendkívül szűk volt, hiszen az ősz amúgy is vásári csúcsszezon, és a még szabad időpontok nagy részét már lefoglalták a halasztás mellett korábban döntött rendezvények házigazdái. Kérdés persze, hogy a résztvevő galériák és a vásárlátogató műgyűjtők és múzeumi vezetők hogyan fogadják majd az őszi „folyamatos üzemmódot”, bírják-e kapacitással. És persze nagyon nagy kérdés az is, hogy a most már elkerülhetetlennek tűnő recesszió mennyire korlátozza majd a gyűjtők, illetve a múzeumi akvizíciós büdzsék felett rendelkezők anyagi lehetőségeit. A halasztással tehát nem menekült meg a gondoktól az Art Basel, csak megtette azt a lépést, aminek már nem maradt alternatívája. A lemondás indoklásával nem is igen bajlódtak a vásár vezetői, hiszen az okok nyilvánvalóak és mindenki számára elfogadhatóak; a közleménynek egyedül az a mondata érdemel figyelmet, ami jelzi: a döntéshozók tudatában vannak a koronavírus-helyzet „dinamikus változásainak”, azaz tudják, hogy ma még a szeptemberi időpontra sem lehet mérget venni.
A nagy vásárok közül egyébként a Frieze is lépett: ők a Frieze New York idei, május 7-10. közöttre tervezett kiadását mondták véglegesen le, azaz ezt a vásárt legközelebb csak jövőre rendezik meg. (Az USÁ-ban, úgy tűnik, általában is az európainál pesszimistábban ítélik meg a normál üzemmódhoz való visszatérés lehetséges idejét; míg az európai színházak és koncerttermek rendszerint 2-4 héttel hosszabbítgatják zárvatartásuk idejét, a Metropolitan Opera és a New York-i Filharmonikusok már az egész szezont befejezettnek nyilvánította. Mint már korábban megírtuk, a Metropolitan Museum sem számol július előtti újranyitással.)
Az Art Basel fájó sebeire némi gyógyírt jelent, hogy a vásár idei hong kongi kiadásának online változata, az Online Viewing Rooms, ami több mint 2 ezer műtárgyat kínált 270 millió dolláros becsült összértékben, a résztvevő galériáktól kiszivárgott információk szerint sikeres volt. Csaknem valamennyi, az „élő” vásárra jelentkezett galéria élt az online megjelenés lehetőségével, legfeljebb több, alacsonyabb árfekvésű tétel beemelésével kicsit módosított kínálatán. (Az alacsonyabb árfekvés persze az Art Basel árszínvonalához képest értendő és az egyedi munkák esetében így is öt-hat-hét számjegyű árakat jelentett, persze euróban vagy dollárban.) S ha már az áraknál tartunk, érdemes megjegyezni, hogy szokatlanul sok galéria tüntette fel a kiállított munkák árait is, ami az „élő” vásárokon ritkaságnak számít. Van, aki ezt a piaci transzparencia erősítését szolgáló lépésként üdvözölte, de volt, aki a hátulütőket emelte ki, mondván például, hogy megkönnyíti azok dolgát, akik a galériás árnak alákínálva igyekeznek a kiállítottakhoz hasonló munkákat értékesíteni. Számos eladás ténye – többnyire az érintett galériák szándékaival összhangban – publikussá vált, így tudni lehet, hogy jó néhány munka – többek között Andy Warhol, Marlene Dumas, Luc Tuymans, Robert Rauschenberg és Richard Diebenkorn alkotásai egymillió dollár feletti áron keltek el. Helyzeti előnyben voltak azok a galériák, például a Gagosian vagy a David Zwirner, amik már korábban kezdték „rászoktatni” vevőkörüket az online bemutatóterekre; többen közülük úgy is kommentálták a sikeres vásári eladásokat, hogy azok lényegében saját digitális kiállítóterükön keresztül realizálódtak. Fontos tapasztalat, hogy a legtöbb érdeklődőt a vásár digitális változata is Ázsiából vonzotta – ez nyilván így lett volna „élőben” is –, őket az amerikaiak követték, míg az európai gyűjtők kevésbé voltak aktívak.
Ami az Art Baselt illeti, szeptember után várhatóan már nem lesz hová hátrálni, hisz az olimpiával ellentétben évenkénti rendezvényről van szó, így egy újabb csúszás – ha a naptár egyáltalán engedné – már a jövő évi vásár rovására menne. Ezért, ha a vírushelyzet úgy alakul, hogy még a szeptemberi időpont is túl korai lesz, a vásárok vására is átkerülhet a virtuális térbe.
Közben újabb hírek érkeztek az idő előtt, március 11-én bezárt maastrichti TEFAF-ról is. Mint emlékezetes, a vásárt azt követően fújták le, miután az egyik kiállítóról kiderült, koronavírussal fertőzött. Azóta ugyanez további legalább 24 kiállítóról, illetve látogatóról derült ki. Többeket kórházba kellett szállítani, néhányan súlyos állapotban vannak. A vásár közleményben tagadta, hogy pénzügyi megfontolásokból tartották meg a vásárt a figyelmeztető jelek ellenére és hangsúlyozták, nem igazolható egyértelműen, hogy az érintettek a vásáron fertőződtek meg.
Nyitókép: Virgil Abloh Dollar a Gallon című munkája az Art Basel Miami Beach 2019 eseményén.
