Előbbi a 2017-es költségvetési törvényjavaslat szerint 10,57 milliárdot kap az adófizetőktől, utóbbi pedig – mint ismeretes – öt évre kiterjedő, 30 milliárdos műkincsvásárlási programot futtat, miközben épp most omlik a fejére a 260 milliárdos Pallas Athéné-birodalom.
Az MMA csúszó felértékelése újabb grádicsot ért el: közel tizenegy milliárdjuk lesz 2017-ben, de a nevük mellett szereplő tételt megtoldhatjuk nyugodtan még néhány milliárddal, hiszen 2015 végén gyakorlatilag megkapták a Nemzeti Kulturális Alapot (NKA) is. Az MMA emberei beleszólhatnak mindenbe, ami lényeges az NKA szervezete, pénzkeretei, pályázatai és támogatásai körül. A szakmai munka közel fél év elteltével pontosan látszik: gyakorlatilag nincsenek pályázatok. Amit kiírtak, azt is késve, a legutóbbi folyóirat-döntéseket pedig botrányok tarkítják, hogy csak a legnagyobbat említsük: a leadások után látott napvilágot, hogy a keret a felére csökkent. Vajon mennyire komoly ez így? Hogy a házunk tájáról is szót ejtsünk: arcpirító, hogy laptársunk, a kiváló Artmagazin Online pályázatát (egész tevékenységét?) támogatásra méltatlannak ítélte a képzőművészeti kollégium.
Ez a véleménycikk nem újabb rovátkákat kíván a panaszfalra vésni, sokkal inkább a helyzet tarthatatlanságára hívná fel a figyelmet. A magyar képzőművészeti intézményi színtér két legnagyobb formális szereplője gyakorlatilag az MMA és az MNB lett. Nevében a művészet szót hordozó szervezet Magyarországon nem bírt még akkora költségvetéssel, mint az MMA, és semmilyen magyarországi múzeum nem látott még annyi gyűjtemény-gyarapításra szánt pénzt, mint ami az MNB-nél most van. Miközben a szakmai és költségvetési kontroll egyik szituációban sem működik tisztességesen.
Király András munkája az Atelier Populaire c. sorozatból, 2016
Az MMA viszonya a közpénzhez egészen hihetetlen. Köztestületi státuszuk egyidős az ötéves alaptörvénnyel, jól látszik hát, mit végzett ezalatt a testület: nem tudunk mondani az ország elmúlt 25 évéből még egy olyan intézményt, amely ekkora pénzből ennyire improduktív lett volna. Nincs egyetlen átfogó program, vagy legalább rövidtávú kulturális projekt, számottevő felvetés, kezdeményezés, iniciatíva, kutatás, javaslat, de még csak szóra érdemes állásfoglalás sem, amely az MMA nevéhez fűződne. Még csak megszólítani sem képesek a szcénát, kizárólag az önreprezentáció, az ingatlanfelújítások, a terjeszkedés dokumentumaival szembesülünk (ha egyáltalán, hiszen a legutóbbi Országgyűlési beszámolójuk, amely a honlapjukról elérhető, a 2012-13-as tevékenységről szól).
A működés kimerül a tagok apanázsának kifizetésében, és nem véletlen, hogy ezzel párhuzamosan nem folyik komolyan vehető művészetszakmai munka: a kettő szorosan összefügg. Az MMA-ba tömörült művészek azért kapják a pénzt, hogy megszűnjenek művésznek lenni. A szónak abban az értelmében, hogy elemző, kritikai gondolkodásból kiinduló, releváns, az emberi és társadalmi kondícióra reflektáló művészetet hozzanak létre. Hogy legalább kérdezzenek. Azt azonban nem kerülhetik el, hogy bizonyos kérdésekre előbb-utóbb válaszolniuk kelljen. Az az elenyésző számú MMA-tag, aki a kortárs műkritika mércéivel is vizsgálható, számottevő műveket hozott létre (egykor, s elvétve tán ma is), s akiről egy egész szakma nem érti, mit keres az MMA soraiban, vagy az az egy-két elméleti ember, aki tudása, jártassága alapján világosan kell, hogy azonosítani legyen képes, miben vesz részt, nem hallgathat tovább. Nem túlzás, ha a művészeti közeg (a köz, amelynek pénzét használják) tőlük szeretné hallani, mi indokolja egy indokolhatatlan testületben való szerepvállalásukat. Legalább annyit mondjanak, amennyit a jeles író, szintén az MMA soraiból: „nem érdekel, az számít, amit nyújtanak.”
Józan ésszel alig hihető, hogy az MMA-tagok többsége ambícionálta volna, hogy a teljes magyar kultúra tótumfaktuma legyen ez a szervezet. Soroljuk? Kapjon ajándékba egy kiállítóhelyet a város közepén, amelyet Műcsarnoknak hívnak, és még három reprezentatív ingatlant. Törvényileg rábízzák a teljes magyar kulturális politika alakítását. Megalapítsanak számára egy elméleti intézetet, amely eddig komolyan vehetetlen szövegeket volt csak képes felmutatni. Beavatkozzon a művészeti felsőoktatásba, kezébe kapja az NKA-t, odaültessék a kormány közoktatási kerekasztalához, és – ahogy a legújabb híresztelések szólnak – megkapja a magyar filmvagyont kezelő Filmarchívumot, s hozzá az ózdi Filmtörténeti Élményparkot. Ráadásul most még – amint hírlik – felmerült az is, hogy szava legyen a magyar minimálbér (!) kialakításánál. Az egyszerű tagok tényleg mindezt akarták volna? Vagy csak hallgatásukkal asszisztálnak a közjogi, gazdasági és szakmai nonszenszek sorához?
Kép a Pallas Athéné Alapítványok Facebook oldaláról
Az MNB-t megrengető botrány, a Pallas Athéné Alapítványok ügyének kirobbanása óta méginkább összerándulunk a közpénz szó hallatán. A devizahitelesek „megmentése” körüli átváltásokból realizált hasznot alapítványokba fektető, és elképesztő támogatási gyakorlatot folytató jegybank óhatatlanul gyanúba keveri saját Értéktár programját is.
Pedig már az is sajátos, hogy a jegybank unortodox módon értelmezett feladatkörébe bekerült a műkincsvásárlás és műtárgykezelés. De hogy ez valódi szakmai kontroll nélkül történjen, az kifejezetten veszélyes. Végiggondolta valaki az MNB táján, hogy a vásárlások hogyan befolyásolják az alig létező másodlagos műtárgypiacot? Milyen állítást fogalmaznak meg a műtárgyakban manifesztálódó érték fogalmáról? Miként rendezik át a hazai műgyűjtés értékviszonyait, miként szólnak bele abba az érzékeny folyamatba, ami egy műtárgy pénzbeli értékének megképződése, meghatározása? Miként rendezik át mindazt, amit a közgyűjtemények gyarapításáról eddig gondoltunk? Mérlegelte valaki, hogy ha nincs számonkérhető szakmai szempontrendszer, akkor összemosódik a döntések jellege: szakmaiak, üzletiek vagy politikaiak? Esetleg: barátiak. Hogy az MNB milyen módon teszi zárójelbe, azaz mellőzhetővé mindazt az intézményi tudást, ami a magyar muzeológiában jelen van? Átgondolta ott valaki, hogy tevékenységük miként ír át, vagy ír felül bizonyos fogalmakat, mint például: múzeum, közgyűjtemény, köztulajdon?
Kép a Magyar Nemzeti Bank Facebook oldaláról
A szemünk előtt olyan mennyiségű pénz mozog – amely a művészet pántlikáját viseli, de nincs sok köze hozzá – amennyiből a teljes magyar művészeti intézményrendszer korszerűbbé tehető volna, és amennyiből a magyar társadalom művészettel kapcsolatos szemléletét, érzékenységét, ismereteit európai szintre lehetne emelni. Tömegeket lehetne elérni vele, olyan embereket, akik mindenből kimaradtak az elmúlt 25 évben. Miközben azok, akiket e kérdések még foglalkoztatnak, megvan hozzá a szaktudásuk és a cselekvési készségük, tízforintos problémákkal küzdenek.
Irdatlan közpénz veszítette itt el teljes súlyát, jelentőségét. Hull, mint a pelyva, számolatlanul, indokolatlanul. Ez már nem köz- és nem is magánpénz, hanem olyan képlékeny, tűnékeny matéria, amely elköltőinek kezei között légneművé válik: volt, nincs.
A cikk főoldali képe: aktivisták tüntetnek az MMA ellen 2014. márciusában a Vigadónál. Fotó: FreeDoc/Csoszó Gabriella
A cikk lejjebb folytatódik.