A társadalomkritika visszahúzódása
Megkockáztathatjuk azt az állítást, hogy a nyugati filozófia történetében inkább kivétel, semmint szabály a tapasztalaton alapuló elméletek kidolgozása. Ha volt is erre tett átfogó kísérlet, azt többnyire kiszorította a tudomány autoritása vagy az idealista düh tüntette fel alacsonyabb rendűnek, esetleg az idő vasfoga hiteltelenítette. A létbizonytalanság általánossá válásával a társadalomkritika óvatosabbá vált, hatóköre miniatürizálódott. Ehhez hozzáadódtak a koronavírus válság zord évei, melynek során az össztársadalmi cselekvési stratégiákat különböző hatalmi eszközökkel lehetetlenítették el, a szolidaritás alakzatait pedig kemény szankciókkal sújtották. A társadalmi felelősségvállalás szószólói többnyire elhallgattak, dolgozóasztalaik védőbástyái mögé húzódtak vagy a könyvtárak hűvösében kerestek menedéket a valóság elől.
Egy renitens
A tapasztalat elszegényedéséről, a társadalmi valóság valótlanodásáról eleddig Giorgio Agamben szolgáltatta a legpontosabb kordiagnózist. Agamben két külön szálon futó elmélete a COVID-19 válság alatt ért egymásba: felismerte, hogy a kivételes állapot politikája, amelyben egy rendkívüli fenyegetésre hivatkozva az állampolgárokat megfoszthatják politikai jogaiktól és hatályon kívül helyezhetik a jogrendszert, épülhet a tapasztalat elszegényítésére, ami állandó legitimációs bázist szolgáltat a regnáló hatalom számára, újratermelve azt a fenntarthatatlan rendszert, amelyet csak a túlélésért folytatott szociáldarwinista harc működtet. Az új hatalmi rend megszilárdulásáról tett rövid, de annál lényeglátóbb állásfoglalásai nem csak hogy heves vitákat váltottak ki, de radikalitásuk folytán kis híján kiírták a filozófia történetéből.
Ebben a tapasztalatszegény, de a tudományosság köntösében tetszelgő, triumfáns ideológiákkal mindinkább átitatott jelenben úgy tűnik, hogy a puszta élet szem előtt tartása a legfőbb vezérelv,[1] amelynek során az ember minden társadalmi-politikai-kulturális vonatkozását figyelmen kívül hagyják. Mert milyen az a társadalom, ahol az életnek a túlélés reménye ad értelmet? Milyen az a társadalom, ahol a megbetegedés veszélye nem hogy szorosabbra fűzné a szolidaritás hálózatait, hanem tagjait elvakulttá teszi és mind fizikailag, mind szociálisan elkülöníti őket egymástól? Ki akarna élni egy olyan társadalomban, ahol „biztonsági megfontolásokból” üzennek hadat a polgári szabadságjogoknak, és ahol a kockázat absztrakciójának oltárán feláldozzák a társadalmi felelősségvállalás elveit? Felidézhetjük itt a „Maradj otthon!” mellett ágáló privilegizált részvétleneket és azt a sokaságot, akik létfenntartási okokból nem tehették meg, hogy otthon maradjanak, de éppúgy gondolhatunk a paneltömbök üresen álló játszótereire és a privát golfklubok állami szabályozásokra fittyet hányó belső anarchiája közt feszülő ellentmondásra is.
A közvetlen tapasztalatok és emberi kapcsolódások felszámolódása, a virtualitás előtérbe kerülése a valóságelv kárára, valamint a tapasztalás autoritáshoz kötésének látlelete kísértetiesen egybecseng Agamben Gyermekkor és történelem című 1978-as könyvének téziseivel, amelyben a szerző arra a kérdésre keresi a választ, hogy hogyan és miért vált szét egymástól tudás és tapasztalat.[2] Agamben szerint a tapasztalat felszámolódásának többé nincs szüksége katasztrófákra vagy krízishelyzetekre: a személyes tapasztalat elvalótlanodásáért a mindennapi városi élet szavatol. Ez a 20. századig nem jelenthetett problémát, mert a szokatlannal, az egzotikussal, a fantasztikussal ellentétben a mindennapi élet szolgáltatta azt a kötőanyagot, ami összekapcsolta és átjárhatóvá tette a különböző generációkat. (A korabeli utazók fantasztikus történetei, a középkori bestiáriumok vagy a szájhagyomány lokálkolorit-legendáriumai csak azt nyomatékosították, hogy a nem szokványos nem fordítható át tapasztalattá.)
A 20. századi tömegmédiumok elterjedésével azonban valóság és látszat kibogozhatatlanul összekuszálódott, aminek következtében a mindennapi élmények azóta sem tudnak valódi tapasztalattá desztillálódni. Ennek globálissá válása az, ami elviselhetetlenné teszi a mindennapi életet, nem az élet állítólagos alacsony minősége, vagy az egyéni lét jelentéktelensége a múlttal való összevetésben. (Épp ellenkezőleg: meglehet, hogy a mindennapi élet korábban soha nem volt még ennyire eseménydús, mint napjainkban, ezek azonban pszeudoesemény, szimulákrum mivoltuknál fogva nem képesek személyes tapasztalattá válni.) Eltűntek a tapasztalat korábbi letéteményesei, a maxima és a közmondás, és átvették helyüket a haszonelvű célokat előirányzó szlogenek és az önbeteljesítést célzó mantrák, e tapasztalatát vesztett kor szólásmondásai.
Ellenállási stratégiák
Mindebből arra következtethetünk, hogy a közvetlen tapasztalat hiányában kialakult egy olyan kommunikációs vákuum, ami megnehezíti, ha nem teszi lehetetlenné a tapasztalatcserét, a tudásátadást, és egy, az egy egyetemesség igényével fellépő közvetítő közeg kialakítását, amit közös nyelvnek is hívhatnánk. Agambent parafrazálva a közvetlen tapasztalatokról csak azok adhatnak tanúbizonyságot, akiknek többé nincs esélyük a meghallgattatásra.[3]
Ha viszont meg vagyunk fosztva az autentikus tapasztalattól és a tapasztalat egy specifikus formájának vagyunk alávetve, amit, akár egy kísérleti egerek számára létrehozott laboratóriumi útvesztőben, kontrollálnak és manipulálnak, vagyis, ha csak a szorongás és a hazugságok a valós tapasztalatok, akkor átmenetileg legitim védelmet nyújthat a tapasztalás megtagadása vagy szokásos medréből való eltérítése. Ha így nézzük, a ma széleskörűen elterjedt tudatmódosító szerek használata olvasható a tapasztalat destrukciója felől is.[4] A modern szerhasználókat az különbözteti meg a különféle hallucinogéneket kikísérletező 19. századi értelmiségiektől, hogy míg utóbbiak azzal áltathatták magukat, hogy a tapasztalás egy újfajta módját fedezték fel, addig előbbieknek mindez nem több annál, mint sutba dobni valamennyi érvényes tapasztalatot.
A képzelet felszabadításának kalandja
A korábbi képlet így újrarendeződik: a korábban megtapasztalt természeti és társadalmi elidegenedés immár elidegenítési effektusként művészeti stratégiává lép elő, gondoljunk csak Baudelaire költészetére, aki nem egy új művészeti formanyelvet dolgozott ki, hanem a személyes tapasztalat eleddig példa nélküli hiányára mutatott rá. Az elidegenítésre, ami a leghétköznapibb dolgot is képes megfosztani tapasztalati autoritásától, egy olyan ellenállási formaként is tekinthetünk, ami a kora modern művészet alapvető paradigmájává vált, amely a Megtapasztalhatatlant az új emberiség alaptapasztalatává kiáltotta ki, ahol a néma, szavakba át nem fordítható tapasztalatot kívánják szóra bírni. A személyes tapasztalat kisajátítására a kora modernitás kalandorai úgy válaszolnak, hogy ezt a kisajátítást a túlélésük érdekévé teszik, minek okán a Megtapasztalhatatlan a dolgok rendje szerint valónak mutatkozik, akárcsak Don Quijote-nél, akinek, mint Foucault írja: „kötelessége, hogy teljesítse a könyvek ígéretét. Neki kell újraalkotnia az eposzt, ám az ellenkező irányban. Az eredeti úgy tett, mintha valóságos elbeszéléseket beszélt volna el az emberi emlékezet számára. Don Quijote-nek viszont valósággal kell megtöltenie az elbeszélés tartalmatlan jeleit. Kalandja a világ megfejtése lesz: lassú zarándoklat, amelynek során aprólékosan megfigyel a föld felszínén minden alakzatot, amelyek azt mutatják, hogy a könyvek igazat mondanak.”[5] E prizma fénytörésében az új keresése nem új tapasztalati tárgyként jelenik meg; sokkal inkább a tapasztalati horizont összeomlását vagy felfüggesztését vonja magával – az újat nem tapasztalhatjuk meg, mert az az „ismeretlen mélyrétegeiben” lakozik.
Mondással csinálni, cselekvéssel állítani
Jelenleg valószínűtlennek tűnik, hogy hirtelen forradalmi hévvel száliránnyal ellentétesen fésüljük a történelmet. Az átmeneti visszavonulás időszaka viszont nem jelent kevesebb teendőt. Ha ez az építkezés belülről kifelé irányul, úgy ennek szegletköveit és pilléreit a valóság, a világ prózájának szavakba öntése és képekbe foglalása jelenti – az érzékelések rapszódiáját saját magunk által meghatározott rendezőelvek szerint mondva csinált dolgokká alakítjuk, vagy cselekvéssel teszünk állításokat. A közvetlen tapasztalat televénye az, ahol a mondásból és csinálásból egy gondolatcsíra szárba szökken, majd termőre fordul.
***
Az egzisztenciálénak vélt szorongás a rendszerré vált társadalom klausztrofóbiája,[6]
de ha elég keményen dolgozol, felcserélheted a szorongást kimerültséggel.[7]
Amikor már azt hiszed, hogy a helyzet kilátástalan,
szabadítsd fel a képzeleted, hogy ne légy létezésboldogtalanságod leláncoltja,
elvégre – a társadalmi meghatározottságokon túl – minden
csak tiszta tudat és lélekjelenlét kérdése.
Saját színeidben mutatkozz mások előtt[8]
játékoddal mindinkább fenyegesd a munkát,
a humorban ne ismerj tréfát,
keresd a szembenállást,
nevesd szét a konfliktust,
lépj hátra egyet, hogy ráláss a nagytotálra,
lépj hátra kettőt, hogy ugrásokban haladhass előre a sántaiskolában.
Előfordulhat, hogy a kezek és a szájak mozgalommá szerveződnek,
hogy a szájak szólásra nyílnak,
s a világra jövetelünkkor belőlünk feltörő üvöltést artikulálják,
s a kezek szikár geometriája ökölbe szorul.
Ilyenkor előfordulhat, hogy az ekképp mondva csinált,
vagy a cselekvéssel mondott dolgok
közösséget formálnak és egységes politikai akarattá sűrűsödnek.
Csak rajtunk áll!
A borítóképen Enzsöly Kinga Vanitas (2023) című installációja látható
[1] Vö. Giorgio Agamben: Clarifications. In: An und für sich. WEB: https://itself.blog/2020/03/17/giorgio-agamben-clarifications/.
[2] A közvetlen tapasztalás elhalványulásának, majd elsorvadásának rekonstrukcióját és az ez elleni lehetséges stratégiákat Agamben fentebb említett könyvéből kölcsönzöm. Vö. Giorgio Agamben: Infancy and History. On the Destruction of Experience. Fordította: Liz Heron. London – New York: Verso, 2007.
[3] Giorgio Agamben: Amikor ég a ház. In: a szem. Fordította: Básthy Ágnes, Tillmann Ármin. WEB: https://aszem.info/2020/12/giorgio-agamben-amikor-eg-a-haz/.
[4] Agamben: Infancy and History, 16.
[5] Michel Foucault: „Don Quijote”. In (uő.): A szavak és a dolgok. A társadalomtudományok archeológiája. Fordította: Romhányi Török Gábor. Budapest: Osiris, 2000, 66.
[6] Parataktikus mondat Theodor W. Adorno Negatív dialektikájából.
[7] Mark Fisher túlzásában igaz ténymegállapítása.
[8] A gondolatritmusos szövegrészt Peter Handke Über die Dörfer (A falvakról) című prózaverse inspirálta.
