Biopolitika alatt nem a szokványos értelemben vett politikára kell gondolnunk, hanem olyan átfogó eljárásmódokra, amelyek az élet feletti ellenőrzést hivatottak garantálni. Ide tartoznak mindazok a menedzsment módszerek, amelyek az egyébként irányíthatatlan életfolyamatokból származó népességi szintű kockázatokat minimalizálni próbálják. Észre kell vennünk, hogy a pandémia mint kivételes állapot valójában rendszerszintű összefüggésben áll a modernitással, és valójában egyáltalán nem annyira kivételes, mint amilyennek első látásra tűnhet. A modernitás azt ígérte hosszú időn keresztül, hogy ellenőrizhetővé, az ember számára előnyössé formálhatja át a természetet. Ez az átformálás az emberi természetre, testkultúráinkra is alapvetően hat, elég utalnunk a test átfogó medikalizációjára, aminek távlati célja az élet feletti teljes kontroll megteremtése és a halál elodázása. Ez a kettősség határozza meg a Covid-19 pandémiára adott állami és szervezeti válaszokat: olyan rendkívüli állapot, amely felfüggeszti a jogrend működését, megzavarja a megszokott életformákat, az egyéni szubjektum határait és szokásrendjét, valamint a modernitás rendszerszintű biopolitikai zártságát is láthatóvá teszi.
Hogy képes a kortárs esztétika megragadni a pandémiára adott társadalmi és intézményi reakciókat? Farkas Roland Krízisnaplók című kötete nem véletlenül emeli ki a válság mozzanatát a globális kapitalizmus lehetséges ábrázolásmódjai, valamint saját művészete kapcsán. A válság egyszerre kivételes és állandó, töredezett és folytonos. Egyre szélesebb körben alkalmazott kifejezéssel élve, a „reset” (újraindítás) szinte eszkatologikus ígéretével kecsegtet a globális technokrata elit, de az újranyitás valahogyan sohasem akar beindulni. Amint erre Farkas Roland One Minute Quarantine című kiállítása is utal, olyan, mintha egy nyitás előtt álló bolt bejáratánál állnánk, amely váratlanul becsődölt. Vásárlókat már sohasem fogadhat, de a kirakat már elkészült. Szürreális hatást eredményez a nyitást rövidre záró bezártság tapasztalata. A reset angol kifejezés valamilyen kezdeti állapothoz való visszatérést jelentene, de kérdéses, egyáltalán hova is térünk vissza.
Azt sugallja nekünk a kötet, amit a benne szereplő reflexiók is alátámasztanak, hogy a globális piacgazdaságban válság és változás egymástól elválaszthatatlanok. Végigtekintve a kapitalizmusnak, modernitásnak, vagy funkcionális differenciálódásnak nevezhető képződmény gazdaságtörténetét, válságok sorozatát találjuk. Kreatív rombolás, ami az értékből ellenértéket állít elő, az ellenértéket pedig értékre cseréli, és így tovább. Az újraindítás alaphelyzetbe állítja a társadalmat, de a kezdőállapot is eleve válság. A Farkas által ábrázolt bezárt bolti kirakat rámutat a kirakattársadalmiság spektakuláris jelenségére. Úgy tűnik, mintha nyitásra készen álló, új találkozásoknak néznénk elébe. Nemrégiben még megjelentek olyan futurológiai találgatások, amelyek a pandémiát követő 2020-as éveket a példátlan szabadosság és gazdagság korszakaként jellemezték. Ki kell várnunk, legyünk türelmesek, bírjuk ki a lezártságot és bezártságot, szól a látens intézményi üzenet, éljük túl az újraindítást, és az élvezetek heterotópiájában fogjuk találni önmagunkat. Kénytelenek vagyunk azonban felismerni Farkas alkotásai nyomán, hogy a poszt-pandémiás válságutániság állapota márpedig nem létezik.
A COVID-19 pandémia első évében volt látogatható Farkas The Feast of Victory Over Forces of Evil című digitális szobrászati kiállítása, amelyben kísérteties fehér szobrok tűnnek fel, bemutatván a 21. századi szubjektivitás kisatírozódását. Figyelemreméltó, hogy közel mindegyik digitális szobor maszkot visel, amely a pandémia-társadalom egyik fő szimbólumává és életgyakorlatává vált. Azonban az elfedés és az eltüntetés a művész digitális művein nem korlátozódik az arcra, hanem az egész emberi test eltűnőben van. Az alakok fehér kísértetekként népesítik be a virtuális kiállítóteret. A koncepció érdekessége abban is rejlik, hogy a kiállítás 2020-ban zajlott, és ezért nem volt fizikailag látogatható. A kísértetekké feloldódó emberi alakok a virtuális múzeumba lettek száműzve, mintha ők maguk lennének a kiállítás tárgyai és látogatói egyben. A kisatírozódás hatására az alakok teljes homogenizáción mennek keresztül, és egymástól alig megkülönböztethetőek. Mégsem teljesen néma szubjektumok ezek, hiszen számos figura az okostelefonját figyeli, míg más figurák előtt mikrofonok és média berendezések állnak, és látunk egy politikust is, aki éppen sajtótájékoztatót tart. Mögötte látható egy üzenetértékű szlogen, a „the next world”, amely mintha a poszt-pandémiás heterotópiára utalna. Eszkatologikus ígéretként fogalmazódik meg a megtört, diszkontinuus jövő. Látható a falon egy idézet Jack Ma, kínai tech-üzletembertől: „Today is difficult. Tomorrow is much more difficult. But the day after tomorrow is beautiful”. Az egyik figura egy ‘police’ feliratú pólóban áll és egy kis méretű drónt irányít, miközben maszkot visel. A deszubjektivizáció egybeesik a panoptikus tekintet delokalizációjával, hiszen a drón egy kiterjesztett látást tesz lehetővé, és egy olyan technológiai mozgásformát, amely a pandémiát követő kölcsönös távolságtartás ellenére is kapcsolatot létesíthet különböző emberek és intézmények között. De minden új kommunikatív kapcsolódásnak a technológiailag közvetített virtualitáson keresztül kell történnie mostantól. A virtuális kiállításon többszintű elkerítési és lezárási technikákkal találkozhatunk. A virtualitás eleve egy lezárást jelent, miközben a sematikus kiállítótér is elkülönített térként funkcionál, amelyen belül külön kordonok jelölnek ki bizonyos tartózkodási zónákat. A kiállítás rájátszik a kommunikáció és hallgatás kettősére, hiszen látunk kisatírozott tüntető szubjektumokat, akik különböző táblákat tartanak, azonban az üzeneteik is el vannak tüntetve. Így fogalmunk sincsen, hogy milyen ügyben lépnek fel ezek a kísérteties tiltakozók. A virtuális kiállítótér egy másik szegletében éppen PCR-tesztet végeznek, amely egészen konkrét történeti kontextust ad a virtuális tárlat egészének.
A One Minute Quarantine hasonlóképpen tematizálja a pandémiát, mint társadalmi jelenséget. A már említett boltkirakat másik részén látható egy vírus-installáció, amely szinte szakrális módon ábrázolja a COVID-19 vírus makettjét, amelyet a globális kapitalizmus rendszerébe is integrál egy sajátos szlogennel, amely összefüggésbe hozza egy másik alkotással is: „all will change forever”, olvassuk a kirakatban látható szobron. Ezzel Farkas referál egy korábbi alkotására, a Change című kiállításra, amely egyfelől a pénz materialitása, másfelől a változás össztársadalmi programja köré szerveződik (a change az angol nyelvben jelentheti a „változás” mellett a „váltópénzt” is). A változás örökkévaló mivolta szinte megváltoztathatatlan sorsként ábrázolódik. Mostantól a pénzrendszerünk is megváltozik, a digitális pénz és a fintech előretörése pedig örökre száműzheti a készpénz szerepét a gazdaságban. Van valami nosztalgikus abban, ahogyan Farkas kézzelfoghatóvá teszi a pénzt. Míg a kortárs technokultúra a pénz dematerializációjában érdekelt, addig a művész, a nyomat archaikus kultúrtechnikáján keresztül meggátolja ezt a szökési folyamatot. Az állandósított változás az emberi szubjektum számára távolról sem biztosít annyi szabadságot, mint a pénzügyi áramlásoknak. Lezáródik a társadalom és a reálgazdaság, annak érdekében, hogy a pénz létmódváltása zavartalanul végbemehessen. Minden örökre változik mostantól, mindörökre: az állandósuló újraindítás csak újabb válságtermék, az önújraindító rendszer lerobbanásának, lefagyásának és megakadásának utólagos menedzselése.
Egymásraolvasva a Change és a One Minute Quarantine című alkotásokat, egészen disztópikus képet kapunk a társadalmunk működéséről. Az egyperces karantén eleve oximoron, hiszen a karantén akár hónapokon át húzódhat. Valójában bevégezhetetlen, végeláthatatlan össztársadalmi állapot, miközben az újraindítás pillanatnyiságot és gyorsaságot ígér. Szinte azonnal a kívánatos kezdetnél találhatjuk magunkat ismét, amint erre egy másik szlogen is utal a One Minute Quarantine-ból: „Next World Order NOW!” Követeljük az átmenetet, lázasan várjuk a kirakattársadalom boltnyitását, de nem kíván megérkezni az újdonság, a digitalizált vágyainkat kielégítő szimulákrumok szimulákruma. Tudatlanul vagy tudatosan, szinte mindannyian azt érezzük, hogy társadalmunk a megállás, megrekedtség, berobbanás állapotába jutott. Nincsenek manapság nagy előrelépések, lelkesítő győzelmek, meghatározó felfedezések. A horizontok tágulása megállt, a jövő pedig bőség helyett csak további kockázatokkal, veszélyekkel és válságokkal terhes. Korszellemünk pesszimizmus által átitatott, az emberiség ügyéért már senki sem lelkesedik, de a természetközeliség sem igazán elképzelhető. Az újraindítás zöld-fordulat helyett a hiperszeparáció új szintlépését valósítja meg, a karantén logikájának az egyetemes, össztársadalmi kiterjesztésével. Az organikus testtel együtt szanálásra került a kézzelfogható készpénz a gazdaság cirkulációjából.
Ez nem jelenti azt, hogy a zárt és egyéni test egyedisége iránt nosztalgikusnak kéne lennünk, hiszen az eredet eleve válságos volt. Felfogható az egyperces karantén fogalma egyfajta játéknak is, ami átmenetileg súlytalanná teszi apokaliptikus vízióinkat is. Aggodalom helyett éppenséggel játszhatunk is a kiállítás másik terére elhelyezett golflabdákkal. Miközben ténylegesen tragikus kimenetelű is lehet az össztársadalmi hiperszeparáció, Farkas nem vonja meg tőlünk a könnyed szórakozás lehetőségét sem. Az időpazarlás, a játék lehet az időtöltés nem-instrumentális formája, amely ellentmond a hasznosság egyeduralmának. Senki sem szabhatja meg számunkra, hova helyezzük el a labdát, vagy milyen magasra dobáljuk. Az eldobott golflabdák a kirakat ablakait is kitörhetik, elpattoghatnak, szennyvízcsatornába gurulhatnak. Elemi higiéniai szabályoknak sem kell megfelelniük ezeknek az öncélú, potenciálisan rendetlen objektumoknak. Koszos felszíneken is végiggurulhatnak. Objects out of place: minden menedzser rémképe a kiszámíthatatlan röppályát kirajzoló tárgy. Dobjunk el egy golflabdát: nem fogjuk tudni előre megjósolni annak pontos pályáját. A szabályok nélküli improvizált játék mint időtöltés által, rövid időre, egy percig tartó karanténunk során, kiszakadhatunk az időfelhalmozás logikájából.
Vajon kijuthatunk-e a pandémia-esztétikán keresztül a biopolitika zártságából? Farkas mintha azt mondaná, hogy szinte lehetetlen ebből az átfogó, a társadalmiság egészét meghatározó struktúrából kiszabadulnunk, hiszen a kívüliség csupán a virtualitás és a drónok szimulákrum-szabadságát jelenti. Az antropocén-esztétikához hasonlóan a karantén-művészetet is a krízisben való exponáltság határozza meg, amely a kortárs művészeti gyakorlat leküzdhetetlen realitását jelenti. A „látogatómentes” kiállítótérre való reflexió az esztétizálhatóság határait is felmutatja, ugyanakkor mentesíti Farkas művészetét a humortalan fatalizmustól. Minden árnyoldala ellenére tudunk nevetni önmagunkon és másokon, anélkül hogy a nevetés mögött bármilyen rosszindulatot kéne szükségképpen feltételeznünk. A nevetés efféle könnyedsége pedig lehet éppenséggel gyógyírje is a társadalom rögzültségének, mechanizáltságának és zártságának.
