A Ludwig Múzeum a BarabásiLab: Rejtett mintázatok. A hálózati gondolkodás nyelve című kiállításához kapcsolódóan április 8-án 19.00 órai kezdettel egy nagy érdeklődéssel várt zoom-beszélgetésre kerül sor: Hans Ulrich Obrist világhírű kurátor, a londoni Serpentine Galleries művészeti igazgatója Barabási Albert-Lászlóval, a BarabásiLab igazgatójával, Burak Arikan képzőművésszel, a CAMP szellemi műhely-stúdió alapítójával és a stúdió további két tagjával, Ashok Sukumarannal és Shaina Ananddal együtt a hálózatok és a „big data” elemzéseinek szerepét járják körül a kortárs képzőművészeti színtér folyamatainak és dinamikájának megértésében. A Serpentine Galleries és a Ludwig Múzeum közös programján a részvétel ingyenes, de regisztrációhoz kötött; regisztrálni itt lehet.
Ennek a rendezvénynek az apropóján beszélgettünk – telefonon – az akkor éppen hazájában, Svájcban tartózkodó Hans Ulrich Obristtal, akit, nem elébe vágva az április 8-i programnak, nem annak témájáról, hanem a művészet és a művészeti színtér főszereplőinek hatalmáról, a globális szcéna néhány aktuális fejleményéről, és – ami napjainkban kihagyhatatlan – a pandémia következményeiről kérdeztünk.
artportal: Az ArtReview évente megjelenő, a globális színtér legfontosabb szereplőit bemutató Power 100-as listáján Ön hosszú ideje az élbolyban van; sőt kétszer, 2009-ben és 2016-ban vezette is a rangsort. A „power” erőt, energiát, de hatalmat is jelent. Milyen hatalom van e lista szereplőinek kezében?
Hans Ulrich Obrist (HUO): Ezzel a kérdéssel többször találkoztam már és mindig csak ugyanazt tudom válaszolni: hatalma csak a művészetnek van és ezért számomra a szcéna legfontosabb szereplői minden kétséget kizáróan azok, akik ezt a művészetet létrehozzák, azaz a művészek maguk. Nem véletlen, hogy kevés kivételtől eltekintve alapvetően ők azok – és nem a színtér más szereplői, például a kurátorok, a műkereskedők vagy a gyűjtők –, akiknek a neve évszázadokon keresztül fennmarad az utókornak. Ami persze nem azt jelenti, hogy például egy kurátornak ne lenne fontos szerepe: ő egyfajta katalizátorként működik, segíti a művészeket projektjeik megvalósításában. És az is igaz, hogy a színtér egy-egy ismert szereplőjének a szavára jobban odafigyelnek az emberek, ez azonban sokkal inkább felelősséget, mint hatalmat jelent.
Ön többek között arról ismert, hogy hosszútávú projektekben gondolkodik, egy-egy útjára bocsájtott kezdeményezést éveken, vagy akár évtizedeken keresztül gondoz, hol folyamatosan, hol időről időre visszatérve azokhoz. Az a tény, hogy egy egyre gyorsabban változó világban élünk, még inkább felértékeli ezt a megközelítést, hiszen ma nagy a részletekben való elveszés veszélye.
HUO.: Valóban, sporthasonlattal élve hosszútávfutó vagyok. Évtizedek óta dolgozom például az Interjú-projektemen, ami immár több ezer órányi felvett és eddig 28 kiadásban napvilágot látott beszélgetést jelent a művészeti szcéna fontos képviselőivel. Ezek a beszélgetések az egyéni teljesítmények felmutatásán túl kirajzolják a művészeten belüli kapcsolatok hálózatát is – azaz éppen azt, ami az április 8-i beszélgetés témája is lesz.
Ugyanígy több évtizedes múltja van a Do it projektnek is, aminek egyik kezdeményezője, kitalálója voltam. A projekthez a közel 30 év alatt 40-50 országból már mintegy 500 művész csatlakozott, akik elgondolt művek leírásával, megvalósításuk „használati utasításával” járultak hozzá egy konceptuális művekből álló kollekcióhoz. A leírás alapján ezeket a műveket bárki megvalósíthatja. Szinte magától adódott a gondolat, hogy a mostani lockdown időszakában hozzuk létre ennek a projektnek a bezártság körülményeihez alkalmazkodó változatát, a Do it (home)-ot, ami már 55, otthon megvalósítható mű leírását tartalmazza. Ebben a projektben nagyon figyelemre méltóan érvényesül az a gondolat, amit a kreolizáció és a mondializáció társadalmi és kulturális elméletét kidolgozó, általam rendkívül nagyra becsült martinique-i író és kritikus, Édouard Glissant fogalmazott meg válaszként a globalizáció mai formájára: olyan globális dialógus valósulhat meg, ami láttatja a sokszínűséget és nem nézi le, nem akarja eltüntetni a másfajta megközelítéseket. Tulajdonképp e projekt folytatásaként is felfogható az a Remember Nature. 140 Artist’s Ideas for Planet Earth című, a londoni Penguin kiadó gondozásában hamarosan megjelenő könyv is, amelyben Marina Abramovićtól Olafur Eliassonig csaknem másfél száz ismert művész tesz hitet bolygónk védelme mellett és ad – rajzokkal, receptekkel, kertépítési ötletekkel, aktivista instrukciókkal és számtalan egyéb formában – „cselekvési útmutatót” azok számára, akik valóban tenni akarnak a Föld védelmében. Az egyik legfontosabb, általam nagyon nagyra tartott úttörő ezen a téren a magyar Dénes Ágnes – ahogy nálunk ismert, Agnes Denes –, akinek másfél éve volt nagyszabású retrospektív kiállítása a New York-i The Shed-ben.[1] E kiállítás egyik kezdeményezője voltam és a katalógusba interjút is készítettem a művésszel.
És említhetem a Megvalósulatlan projektek ügynöksége címre keresztelt gyűjteményem is, ami igyekszik megmenteni az utókor számára olyan egészen különböző műfajú, de egyaránt ígéretes művészeti projekteket, amelyek eddig, ilyen vagy olyan okokból, megmaradtak a tervek szintjén.
Nem is titkolt vágyam, hogy ezek a projektek, ha már nem is valósultak meg, legalább egy kiállítás erejéig hozzáférhetővé váljanak a nagyközönség számára.
De hadd tegyem hozzá, hogy a hosszútávú projektek nem a kurátorok privilégiumai; művészek is gyakran gondolkodnak bennük, ráadásul nem is csak olyan területeken, ahol ez már első ránézésre is kézenfekvőnek tűnik, mint például az előbb említett Agnes Denes a természetnek komoly szerepet adó projektjeiben, hanem a sokkal gyorsabban „pörgőnek” tűnő digitális művészetben is.
A hosszútávú projektek mindennapi munkám mellett futnak, ami művészeti vezetőként a londoni Serpentine Galleries-hez köt. Itt most a 60-as években, majd 1994 óta Londonban élő ghánai fotós, a 92. évében járó James Barnor retrospektív kiállítását készítjük elő. Barnor számos műfajban alkot, kiemelkedő jelentőségű krónikása a black lifestyle-nak, és – két kontinensen is – az elmúlt évtizedek társadalmi-politikai változásainak. Ezzel párhuzamosan nyitjuk meg a 37 éves amerikai festőnő, Jennifer Packer első nagyobb európai kiállítását; az ő családtagokról, barátokról készített intim portréi a színesbőrű közösségek mai életébe engednek bepillantást.
Azt gondolom, az iménti példák a Serpentine kiállítási programjából más szempontból is árulkodóak, hiszen abszolút összhangban vannak a művészeti kánon újraírására, bővítésére irányuló, a legutóbbi években jelentősen felerősödött törekvésekkel.
HUO.: Igen, a Serpentine programja is hosszútávú koncepcióra épül, aminek egyik központi eleme az Ön kérdésében is említett törekvés. És természetesen vannak tematikai súlypontjaink is, így többek között az ökológiai kérdések, a művészet társadalmi beágyazottsága, a művészet és a technológia viszonya.
Ami a kánont illeti: fontos, hogy ne csak előre nézzünk, amivel a fiatal művésznemzedéknek adunk esélyt, hanem visszafelé is és beemeljük a kánonba azokat, akiknek már régen ott volna a helyük.
Ha megnézzük a múzeumi gyűjteményeket, óriási lyukak tátonganak bennük és bár az utóbbi években valóban történtek e téren tiszteletre méltó erőfeszítések, egy ideális és igazságos állapottól még messze vagyunk. Mivel a Serpentine kiállítási csarnokként működik, mi főként a kiállítási programunkkal tudunk hozzájárulni a korábbi egyenlőtlenségek felszámolásához; de a múzeumoknak az állandó gyűjteményüket is ebben a szellemben kell gyarapítaniuk. Ugyanakkor azt is szeretném hangsúlyozni, hogy ez a feladat nem tudható le csak az állandó gyűjtemény célirányos kiegészítésével vagy egy kiegyensúlyozott kiállítási programmal. A kulturális intézményeknek a változások ügynökeinek szerepét kell betölteniük, segíteniük kell egyfajta „új realitás” megteremtését, többek között a sürgető társadalmi, szociális, ökológiai és egyéb kérdésekben való aktív állásfoglalással.
Térjünk még vissza a művészeti színtérre is jellemző gyors változásokhoz:a legfrissebb példa talán az, hogy ma szinte a fél világ az NFT-kről beszél, miközben néhány hete a legtöbben még azt sem tudták, mi fán terem ez a titokzatos betűszó…
HUO.: Így van. Bevallom, számomra ebben nem az aukciós piac legfrissebb, spekulatív történései az izgalmasak, hanem az, hogyan lehet kihasználni a MetaWorld-ben rejlő lehetőségeket, hogyan tudnak például a múzeumok digitális intézményeket létrehozni, hogyan lehet a látogatóik számára digitális kontaktzónákat kialakítani, stb. Könnyen el tudom képzelni azt is, hogy a blokklánc-technológia és az NFT-k a jövőben hasznosak lehetnek a catalogue raisonné-k, a művészek életmű-katalógusainak létrehozásában és karbantartásában. Most persze még az árverési szenzációk hírei uralják a terepet, de ezt a fázist idővel magunk mögött hagyva inkább a tartalmi kérdésekre kell koncentrálnunk a figyelmet.
Talán egyetlen kurátor sem fordul meg annyi műteremben, mint Ön. Mindenkihez még így sem juthat el: hogyan szelektál? És hogyan befolyásolja ezeket a programjait a pandémia?
HUO.: Ha képben akarok lenni arról, ami a szcénában zajlik, nem elég a kiállításokat járni – bár e téren is igen komoly penzumot teljesítek – vagy a sajtót, a szakirodalmat olvasni; elengedhetetlen az élő kapcsolat az alkotókkal; fontos eljutni oda, ahol a művek megszületnek. Ami a „látogatási programom” súlypontjait illeti, az előbb említett két példa a Serpentine kiállítási programjából már árulkodó. Az egyiket olyan idősebb művészek jelentik, akikkel szemben adósságaink vannak. Segíteni igyekszem annak megelőzésében, hogy az indokolt figyelem csak pályájuk lezáródása után forduljon feléjük. A másik súlypontot pedig a pályájuk kezdeti szakaszánál tartó, úgymond felfedezésre váró fiatal művészek jelentik, akik között szerencsére sokakra érdemes nagyon odafigyelni. A lockdown nem foszt meg teljesen az élő stúdiólátogatás lehetőségétől, de erre most csak jóval kisebb földrajzi rádiuszon belül van mód. Ezért aztán, mint annyi minden más a művészeti életben és a műkereskedelemben, a stúdióvizitek is gyakran online formában valósultak meg az utóbbi egy évben. Az élő és az online látogatás persze nagyban különbözik egymástól. Nemcsak arról van szó, amit mindenki tapasztal, nevezetesen, hogy nem ugyanaz személyesen beszélgetni valakivel, mint a monitoron keresztül, hanem arról, hogy az „igazi” látogatásnál tekintetem bárhova elkalandozhat, míg az online viziteknél az én tekintetemet is a vendéglátó irányítja kameráján keresztül; csak azt látom, amit ő meg akar mutatni. Összességében az online látogatásokra úgy tekintek, mint egy hatékony eszközre a majdan ténylegesen létrejövő vizitek előkészítésében.
A pandémia után remélhetőleg sok mindenben vissza tudunk majd térni a korábbi gyakorlathoz, de erre talán nincs is mindenütt szükség; lehet, hogy egyes, ma kényszerűnek tűnő megoldások „létjogosultsága” megmarad akkor is, amikor már túlléptünk a járványon. Beszélhetünk ebben az értelemben a járvány „pozitív hozadékáról”?
HUO.: Azt hiszem, igen, de szeretném leszögezni, hogy a pandémiával összefüggésben nem szívesen használom a pozitív jelzőt, mert itt mégiscsak egy óriási humanitárius, szociális katasztrófával állunk szemben, aminek rengeteg áldozata van. De tény, hogy például a napi munka elvégzésének azok az új módszerei, amiket a kialakult helyzet kikényszerített, nem egy esetben hatékonynak bizonyultak. És itt nem is csak arra gondolok, hogy sok mindent, amiről korábban azt hittük, hogy feltétlenül személyes találkozást igényelnek, el lehetett intézni online is, hanem például arra, hogy amikor az irodaházak zárva voltak, partnereimmel sok mindent egy parkban sétálva beszéltünk meg, és ezek a megbeszélések rendszerint nagyon hatékonyak voltak. Egyébként most is, amikor Önnel beszélek, egy parkban sétálok. De nagyobb léptékben gondolkodva is úgy érzem, a lockdown alatt szerzett tapasztalatok segíthetnek másképp csinálni dolgokat az újranyitás után. A fenntarthatóság követelményének sokkal erősebben kell érvényesülnie. Mindenkinek a saját munkaterületén kell körülnéznie, így nekem elsősorban azt kell végig gondolnom, mit csinálhatnának másképp a múzeumok és egyéb kiállítóhelyek, vagy, hogy lehet-e változtatni például a biennálék jelenlegi gyakorlatán, míg a galeristáknak például az lehet többek között a leckéjük, hogy csökkentsék a művészeti vásárok ökológiai lábnyomát. Nem is kell rögtön óriási dolgokra gondolni. Egy kiállítás anyagának összeállításánál például legyen az eddigieknél fontosabb szempont a kölcsönzéssel járó utazások, szállítások számának redukálása; az azonos helyszínen megrendezett különböző programok, például vásárok, kiállítások, árverések, konferenciák időpontját hangolják úgy össze, hogy aki valamennyiben érdekelt, egy utazással megoldhassa ezt, stb. Én magam is változtatok az utazási szokásaimon: kevesebbet fogok repülni, anélkül, hogy le kellene mondanom fontos eseményekről vagy találkozókról – a sok, egy-két napos utat néhány hosszabbal fogom kiváltani. Európán belül szinte minden elérhető vonattal; ifjabb koromban úgy jártam végig Európát, hogy még szállásra sem kellett költenem, mert ahová lehetett, így Budapestre is, éjszakai vonatokkal utaztam. Ma ezekből sajnos kevesebb van, de jó lenne, ha visszatérnének. Mindez persze hosszabb távra történő előre gondolkodást feltételez – azaz máris találtunk egy további érvet a nagyobb időintervallumot felölelő projektek mellett.
Végezetül engedjen meg egy olyan kérdést, aminek aktualitását az utóbbi napokban a Serpentine Galleries-ben történtek is jelzik. Világszerte, de különösen az USÁ-ban és Nyugat-Európában komoly viták folynak arról, mit kezdjenek a múzeumok azokkal a – nem ritkán a legfontosabbak közé tartozó – donoraikkal, vezető testületeik tisztségviselőivel, akiknek egyes cselekedetei vagy tevékenységük bizonyos területei etikailag súlyosan kifogásolhatóak, sőt, esetenként törvénybe is ütköznek. Az Önök egyik galériája épp a minap szűnt meg egy kiemelt donor, a Sackler család nevét viselni.
HUO.: Minden intézmény, egy múzeum, egy kiállítóhely is magáénak vall bizonyos értékeket és ezeket nyilvánosan is képviselnie kell. Ugyanakkor ezt nem tudja hitelesen megtenni, ha vezető testületeiben olyan személyek ülnek, vagy egyes épületeik, kiállítótereik olyanok nevét viselik, akiket a közvélemény, okkal, nem ezekkel az értékekkel azonosít. Ezt az ellentmondást, alapos mérlegelést követően, nyilvánvalóan fel kell oldani, és annak érdekében, hogy az ilyen problémákra ne lankadjon a belső odafigyelés, célszerű a kulturális intézményekben etikai bizottságokat létrehozni, ahogy ez nálunk is megtörtént már. Ami a Serpentine egyik galériájának a napokban történt átnevezését illeti, ez egy jelenleg zajló rebranding része, nincs összefüggésben a Sackler család egyik cége ellen folyó eljárásokkal.[2] Az intézmény mostantól a Serpentine North Gallery nevet viseli, megkönnyítve látogatóink számára két galériánk egymástól való megkülönböztetését és megtalálását.
[1] A kiállításról annak idején az artportal is beszámolt: https://artportal.hu/magazin/a-no-aki-buzamezot-telepitett-a-wall-street-melle-agnes-denes-new-york-i-kiallitasa/
[2] A Sackler-ügyről ebben a cikkünkben írtunk: https://artportal.hu/magazin/toxikus-filantropia-a-muzeumtamogatas-sotet-oldala/
Az interjú megszervezéséért köszönetet mondunk a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeumnak.
Nyitókép: Hans Ulrich Obrist. Fotó: Nick Turpin, a Serpentine Galleries jóvoltából
