“Big Science. Hallelujah. Big Science. Yodellayheehoo.”
(Laurie Anderson)
Egy olyan világban, ahol nincsenek tények, ott csak a jóság marad – szólt a kiállítás címe, és ez azonnal elhelyezte a fejemben az egészet, szinte még mielőtt láttam volna: nos, a világ, ahol már nincsenek tények, az ez a világ, a mi világunk, itt az én hazámban. A jóság pedig…mi is a jóság mostanában? Leginkább valamiféle derűs felülemelkedés az itt és moston, megértő, empatikus elviselése annak a borzalomnak, ami itt, ebben a tények nélküli hazában, világban jelenleg van. Ez így nagyjából klappol is, ennek az elképzelésnek a jegyében végig lehet nézni a kiállítást, és távozni is lehet onnan, hogy lám, egyből tudtam én, miről van szó. A tudomány, egyfajta fiktív tudomány megjelenésformáiról, működésmódjairól, jelenségek, leginkább fiktív jelenségek vizsgálatáról, a faktum és a faktoid összemosódásáról, iróniáról, arról, ahogyan az interpretációk felülírják a valóságot, utána pedig már teremtik is azt. Pedig mindez meglehetősen téves értelmezés volna.
Nem erről van szó. Azaz talán erről is. Kölcsönvéve Esterházy Péter bon mot-ját, ha egy kiállításról pontosan meg lehet mondani, miről szól, ott valami baj van. Ő ezt persze regények vonatkozásában mondta. Vagy nem mondta. Szóval, erről is szól, ha szól egyáltalán valamiről. De ami ennél sokkal fontosabb, Cséfalvay egy teljesen más gondolkodásmódot, sőt, talán nem túlzás, világértelmezést ajánl a figyelmünkbe. Olyan analitikus és egyben szelíden mágikus gondolkodást, amely nem a mi szempontjainkat veszi figyelembe, hanem a tárgyának a szempontjait. Nem az egóból, a világot megismerni akaró emberből indul ki és nem is oda érkezik. Ahogy művészi statement-jében is fogalmaz: olyan alternatív történetmondásra törekszik, amely reprezentál mindenfajta minoritást, állati, kulturális, emberi kisebbséget, dolgokat, csöndeket. („I try to do an alternative storytelling that represents all kinds of minorities – animal, cultural, human, things or silence.”) Megszólaltatja tehát mindazt, amit elhallgattatott a célelvű, racionális világnarratíva. De nem a tudomány (és a tudós) leváltását javasolja, hanem a vakfoltok, árnyékban maradt területek láthatóvá tételét, bevilágítását, egyben a fikciót, a hipotézist és a tévedést is, mint a tudás kiegészítő eszközeit, egy másfajta megértés érdekében. Komolyan veszi azt az alaphelyzetet, hogy a tények jelentéktelenné válásának korát éljük, de nem esik kétségbe emiatt, hanem ezt a világállapotot lehetőségnek tekinti: most akkor újrarendezhető, újrakonstruálható a világról eddig alkotott tudás.
Másfelől pedig kifordítja a tudomány alapvető logikáját: nem a megismerhető nyomába ered, hanem a megismerhetetlenből hoz át kérdéseket, és azokat közelíti meg a tudomány módszereivel. A fikciót az empíria eszközeivel vizsgálja. A természetfölöttit a természettudománnyal kísérli meg értelmezni. Az irracionálisat a ráció módszereivel. És miközben a lehetetlen és a lehetséges határmezsgyéjén kalandozik, egészen izgalmas eredményekre jut. A „láthatatlan világ létjogosultságát ebben a mai világban meg kell védeni” – mondja, mintha művészete advokatív művészet volna, a nem látható, a feltételezhető, a fiktív, a talán létezett, de már eltűnt dolgok oldalán. Az „elhallgattatott dolgok” oldalán, ahogy mondja. Közben folytonosan játékba hozza az egzakt tudomány valóban létező eredményeit, a tudománytörténetet. A művészet Cséfalvay számára azért megfelelő terep, mert itt nagyon sok minden megengedett, felépíthetők ezek a vegyes narratívák, tényeket és áltényeket, valóságot és mesét keverő, lefegyverző és megejtő történetek. A Plútóról, amely hol bolygó, hol pedig nem az, ahogy a helyzet kívánja (A Case of Pluto, 2018). A cickányról, minden emlős őséről, amelyet a fák hoztak létre (Purgatorius, 2018). A világűrről, amely nem végtelen, mert meglehet, hogy ez a másfajta narratíva (hogy tehát véges) felelősebb magatartásokat kényszerít ki a földlakókból, hiszen ha végtelen, akkor úgyis mindegy, akkor akárhányszor próbálkozhatunk újra. „Hasznos igazságokra” volna szükség, mondja, az elvont, nagy igazság helyett, de persze ez a játék, mint minden igazi játék, veszélyes is lehet. Csak azt fogadjuk el létezőnek, amit látunk – a felvilágosodás óta, a ráció világában ez a mondat igaz volt. Mindazt, amit látunk, készek vagyunk létezőnek elfogadni – ez már a posztfaktuális világ tételmondata, a manipulátorok pedig éppen ilyesmiben utaznak, igazságnak látszó, számukra hasznos valamik előállításában.
Cséfalvay olyan, mint egy kívülről, messziről érkező látogató. Ránéz erre a helyzetre és ajánlj egy eltérő megközelítésmódot. Ez a pozíciója valamiképp a magyar képzőművészeti térben elfoglalt helyére is igaz: Pozsonyban született, Szlovákiában és Angliában járt egyetemre – éppenséggel tanult magas szintű matematikát is, mint Esterházy Péter –, művein, hangütésén, látásmódján és még a művekhez fűzött személyes kommentárjaiban is érződik, hogy nem itt vált azzá, ami, hogy máshonnan érkezik. Ténylegesen függetlennek tűnik az itteni meghatározottságoktól, miközben egyértelműen ide, hozzánk beszél, a mi nyelvünkön, de mégsem. Látogató, aki nagyon is jól ismer minket.
Szögezzük le: nem manipulátor. Csak láthatóvá teszi a láthatatlant és ezzel a valóságot és a fikciót igyekszik kibékíteni egymással – amire, ismerjük el, nagy szükségünk volna. Mint a Summit of Gods (2019) című videómunkájában a Mauna Kea vulkánról, Hawaii-nak arról a pontjáról, amely a tudomány és a spiritualitás szempontjából is kitüntetett hely. Az őslakosok szerint ez az istenek lakóhelye, a tudósok viszont ide telepítették távcsöveiket, mert szerintük ez a világűr megfigyelésének legtökéletesebb pontja. S minthogy egyik világképből sem fogható, értelmezhető a másik szempont- és érvrendszere, ezért annak a vitának, hogy tehát létesíthető-e itt a Mauna Kea vulkánon szupertávcső-telep, nem képzelhető el megnyugtató lezárása. A művészet erre irányuló kísérlete azonban sikeres lehet, mert arra mutat rá: mindkét fél, a tudósok és az őslakosok is valamiképp ugyanazt keresik, és éppen úgy nem fogják megtalálni. De ez, végső soron, jól is van így.
Egy olyan világban, ahol nincsenek tények, ott csak a jóság marad
Trafó Galéria, Budapest.
- ápr.5 – május 19.
Nyitókép: Purgatorius (2018) című munka részlete
A cikk lejjebb folytatódik.
