A „Látványtörés” (Sichtbruch) harmóniája és könnyedsége – Ro.Ka.Wi. analóg 3D képeiről

Ro.Ka.Wi. a személyi adatai alapján akár egy átlagos kölni lakos is lehetne. De talán nem túl merész állítás, ha megkockáztom, hogy a lakcíme azért olyan csalóka, mert ebből az adatból még semmiképp sem lehet kiolvasni, hogy a művésznő máris szinte az egekben lakik. No persze nem egészen ott, hanem félúton az odáig vezető merész grádicsok mentén. Mert egy olyan házban van a lakása, ahol szeliden emelkedő lépcsők helyett egy meredek faépítmény, szinte létra vagy lajtorja vezeti fel az embert a sok emeletnyi magasságba, a műteremlakásig. 

Ezeken a meredek lépcsőkön kell emeletről emeletre feltornásznia magát annak, aki látni szeretné a művésznő munkáit. Ellenben megéri a fáradságot. Mert ha már egyszer feljutottunk a műteremig, akkor nem győzünk betelni az ott látható művészi munkák látványával. Nem a tömegükkel hatnak, hanem éppen ellenkezőleg. Ami teljesen leköti a figyelmünket, az a művek szokatlan érzékenységet sugalló megmunkálása, és a megjelenésük természtes ritmust követő, nyilvánvaló harmóniája. Az, hogy bár a részleteket illetően nagyon szabadon formáltak az alkotások, mégis minden forma egységesen elgondolt, rendkívül muzikális lejtésű kompozíciós rendbe simul. És míg elmerülünk ebben az élményben, és átgondoljuk azt is, hogy milyen feltételek mellett születtek meg ezek a munkák az elmúlt évtizedek során, közben ahhoz a felismerésig is eljutunk, hogy talán azért illik olyan jól Ro.Ka.Wi.-hoz ez a szokatlan meredekségű lépcső is, mert olyan életutat választott magának, amelyet különben sem lehetne szélesre kitaposott ösvényeken megközelíteni. 

Az ő munkássága ugyanis hangsúlyozottan szoliter teljesítmény. Szinte kínálkozik, hogy ezzel magyarázzuk Ro.Ka.Wi. személyének és művészetének legkarakterisztikusabb vonását, az átgondolt szolidságot, és a művek mögül átsugárzó, nehezen definiálható, mert teljesen önálló forrásokból táplálkozó organikus erőt is. Ezek az erények valószínűleg minden külső körülmény segítsége nélkül is megtalálták volna a maguk enigmatikus természetű kifejezési formáit. 

Évtizedeken át a családi élet és a pedagógiai hivatás mindennapjai mögé rejtőzött, hogy annál nyugodtabban és zavartalanabbul foglalkozhasson e lírai telítettségű képzőművészeti munkák létrehozásával. Olyan reliefeket és három dimenziós objekteket készített, amelyek elhagyják a festészet és a rajzolás, vagyis a síkművészetek világát, de nem kötelezik el magukat a klasszikus értelemben vett szobrászat műfajai iránt sem, hanem félúton a különböző diszciplínák között lebegve, és ott is nem annyira a művészetben használt anyagok szilárdságára hagyakozva, mint inkább a látható formák között feszülő tér imaginárius szerkezetére támaszkodva élnek és kommunikálnak egymással meg velünk. És maradnak meg a nekik kiszabott lépték keretei között – abban a közegben és abban a magasságban, ahová a mondott lépcsőház grádicsai vezetnek, ahol Ro.Ka.Wi. lakik.

Ha valaki ezek után arra gondolna, hogy Ro.Ka.Wi. nagyon különc természetű lény lehet, aki a művészet sokat idézett elefántcsonttornyába elzárkózva foglalkozik a műveivel meg a világgal, akkor az így gondolkodó barátaimat azonnal figyelmeztetnem kellene arra, hogy tévednek, mert ez nem így történt. Ro.Ka.Wi. soha nem próbálkozott azzal, hogy valamiféle remete életformát alakítson ki magának, vagy hogy kitérjen a művészeti közélet ismert jelenségei és forgalmasabb csomópontjai vagy bemutatkozó helyei elől. Ellenkezőleg! Amikor férjével, Farkas Péterrel mint fiatal házasok Kölnbe érkeztek, azonnal az itt nyüzsgő aktualitások közepébe vetették magukat. Az 1980-as évek végét, az 1990-esek elejét írtuk akkor, és ők – anélkül, hogy számot vetettek volna maguknak róla – máris az Al Hansen-kör művészei és rendezvényei között voltak, és az ott egybegyűlt, Fluxus ihletettségű fiatalok és otthonuk, az Ultimate Academy (Ultimate Akademie) akcióinak és rendezvényeinek az eseményei között szerepeltek. Hogy a fontosabb adatok közül is megemlítsek egyet, 1991-ben az Ultimate Academy önálló kiállítást rendezett Ro.Ka.Wi.-nak, de az ezt követő években a fiatal művésznőt ott láthattuk számos más kiállítás és egyéb természetű rendezvény szereplői között, amelyek valamilyen szálon mind az Ultimate Academyvel voltak kapcsolatban. Ha összeszámolnánk azokat a festészettel, akcióművészettel vagy publikációs tevékenységgel kapcsolatos eseményeket, amelyekben a bemutatkozását követő évtizedben az ő neve is felmerült, akkor több tucat ilyen rendezvényre találnánk. 

Ro.Ka.Wi. már a neki rendezett legelső, 1991-es kiállításán is azon a hangon szólalt meg, ami máig is jellemző a munkáira. A kiállítás címe Sicht-Bruch (Látvány-törés) volt, és ez a megjelölés a kiállított munkák szokatlan felépítésére utalt. Az első látásra teljesen szabad gesztusokkal komponált nonfiguratív képeknek tűnő művekről – ha közelebb léptünk hozzájuk – azonnal kiderült, hogy tényleg megtört szerkezetű, több rétegből felépülő, két három síkra szétváló kompozíciók, amelyeknek az egyes elemei vagy motívumai is nagyon különböző eredetű anyagokból valók, és csak a végeredmény az, ami reliefszerűen a térbe kilépő kollázs-kompozícióként hathatott. Az egyes műveket nagyon erősen hangsúlyozott fekete színű keretezés vette körül, de ezeket az idomokat sem nevezném egyszerűen „képkeretnek”, hiszen inkább emlékeztettek miniatűr méretű gerendákra, amelyek sok esetben túl is nyúltak a kompozíció négyszög alakú síkján, és még egy darabig tovább haladtak a külső térben is. Úgy hatottak, mintha egy nagyobb építmény vázának az erre az alkalomra kiemelt vagy kiszakított szerkezeti elemeit képeznék. A fachwerkházak homlokzatán láthatunk hasonló, feketére festett gerendázatot, és mint ott, itt is a közre zárt, lágyabb anyagokból vakolt „bélelés” az, ami már a fehér alapszínével is nagyon hangsúlyozottan vált el a tartószerkezet geometrikus idomaitól. 

Amit ezek az idomok közrefogtak, természetesen az sem maradhatott egyszerűen fehér. Majdnem szabadon lebegő papírlapok és csíkok laza fonadéka takarta a keretek közé fogott négyszögleteket, főleg félkarton keménységű vagy puha anyagú papír darabok, sokszor rizspapírból szakított vagy tépett, gazdag faktúrájú, elmondhatatlanul érzékeny felületű anyagok, amelyek néha fátyolként könnyű, csaknem áttetsző vékonyságú hártyalapoknak tetszhettek. Hogy elváljanak a háttérként szolgáló alapozástól, kissé megemelt helyzetű üveglemezeket fektetett a művésznő e belső négyszögek síkjára, és a különböző anyaghatású papír formák ez alól az üvegtábla mögül kibújva, majd pedig arra ráfeküdve vagy oda visszahajolva, és itt-ott néhány tömör fekete ecsetvonással, festői akcentusokkal is ellátva – mintegy „megnehezítve” – lebegtek a már említett „gerendázat” szénfekete idomai között. Szinte lélegeztek, – már csaknem mozogtak, annyira szabadon függtek. Ennek a finomságnak és törékenységnek a láttán az ember önkéntelenül is óvatosabban mozgott a kiállított munkák közelében, mintha attól félne, hogy a mozdulataival támasztott légörvények elsodorhatják a helyükről a kompozíciók pehelykönnyűnek tűnő belső formáit.

A Deutschlandfunk bízott meg annak idején azzal, hogy az adó magyar nyelvű műsorába beilleszthetően, vagyis nagyon limitált terjedelemben beszámoljak Ro.Ka.Wi. kiállításáról, és én ezeknek a fekete „gerendáknak” a szokatlan látványába kapaszkodva írtam néhány sort a tárlat keltette összbenyomásról. 

Egyetlen gondolat köré fontam a mondanivalómat, és ez úgy szólt, hogy a művésznő valamilyen messzire vezető rokonság hívó szavát követve Malevics konstruktivista képeinek a geometrikus szerkezetességéhez és erőteljes kontrasztokban megjelenő formaritmusához kapcsolódik. Ha viszont most olvasom el az akkor írt soraimat, az az érzésem, hogy harminc évvel ezelőtt még nem tudtam szabadulni azoktól a közvetlen építészeti asszociációktól, amiket a derékszögbe rakott „gerenda-idomok” keltettek bennem, és ezért volt az, hogy azonnal a konstruktivista tradíciók, sőt maga Malevics jutott eszembe. És nem is az ő sokszor nagyon is erős színezésű szuprematista képei, hanem azok az „ősformák”, amikkel a szuprematizmust posztulálta, a legendás fekete négyzet, és az első teljesen nonfiguratív kompozíciók maga ácsolta archaikus rendje, fizikai megjelenése. Most viszont, hogy évtizedek múltán újra láthattam e munkákat, erősebben hatott rám a fakeretek közé fogott „bélelés”, a térbe kikívánkozó kollázselemek megkapó minősége, és az ott látható anyagstruktúrák és formák fantáziadúsan könnyed és lírai közvetlenséget szuggeráló játéka. 

Mintha az történt volna, hogy a különböző minőségű és eredetű papírok, amiknek eredetileg csak az volt a dolguk, hogy a fekete-fehér kontrasztokra épülő formákat jelenítsék meg, a közben eltelt évtizedek során „megértek”volna, és az így jelentkező és alig látható finom elszíneződésükkel, a csontszínű tónusok vagy az okker árnyalatok jelentkezésével, illetve a mély feketék mögül előbukkanó „elbarnulások” melegével most gazdagabbá és árnyaltabbá tették volna a munkák összképét is. Ez a változás olyan volt, mintha azt a zenedarabot, amit korábban csak egyetlen zongora hangzásképében (mondanám: fekete-fehér billentyűzetének a színeiben) ismertünk, most egy olyan kamaraegyüttes előadásában hallanánk, amiben már megjelent a hegedűjáték aranyló fénye, és a csellók regiszterének baritonként hangzó, mélyebb tónusú árnyalata is. A sorozat címe, Sicht-Bruch (Látvány-törés), eredetileg csak a síkból kilépő papír elemek térbe kihajló, és ott egymásba fonódó játékára utalt, de ahogy múlt az idő, mintha a fekete-fehér kontrasztok keménysége is megtört és mérséklődött volna – mert nagyobb szerepet kaptak a különböző eredetű papíranyagok egymástól finoman elváló színárnyalatai is. 

Azóta, hogy megszülettek ezek a munkák, valóban évtizedek teltek el, és Ro.Ka.Wi azóta elkészült újabb kompozíciói tovább árnyalták e művek fő jellegzetességeit. Bővült a felhasznált anyagok regisztere, mert ami korábban csak különböző anyaghatásokat egymásba dolgozó kollázs-fonadék volt, azt most az egyes anyagok hangsúlyozott szerepeltetése váltotta fel. Különösen a transzparens síkok, a plasztik vagy üveg lemezek feladata vált még fontosabbá. És talán éppen ezeknek a térbe kihajló transzparens elemeknek a segítségével – nem túlzás így fogalmazni: – minden más hatást maga alá rendelő szuverén szerepével jutott most elsődleges szerephez a harmadik dimenzió, a térbeli megformálás is. 

Az ide vezető úton olyan átmeneti munkák születtek, amik a ceruzarajzzal készült vázlatokon New Case – mood of a decade címet viselik. Félkörívű boltozatként meghajló plasztiklemezek magasodnak itt az eredetileg csak a síkon kiterített motívumok fölé, amelyek most már maguk is magasabbra ágaskodhatnak, hiszen közbülső plasztiklapok boltozatai emelik őket a magasba. Kissé a botanikus kertek üvegházaira emlékeztetnek ezek a művek, mert a kupola-formákhoz közelítő, meghajlott tetőzet transzparens boltívei alatt, mintegy azoknak a védelmét élvezve itt is lágyabb, organikusabb formák kaptak helyet. És megjelenhettek segítségükkel az érzékeny színárnyalatok is, mintha e búrák alatt tényleg mozgékonyan formálódó és szabadon kibontakozó vegetáció tenyészne.

A végső megoldásra való rátaláláshoz segítő élményét aztán maga Ro.Ka.Wi. mesélte el: „...2017 május 22-e késő délutánján a World Trade Center tetejéről próbáltam tájékozódni az alattam elterülő megaváros látványát nézve, és eközben arra vártam, hogy este fél kilenckor kigyulladjon az Empire State Building sokat dicsért, fantasztikus kivilágítása. Az idő telt, és közben már fél tíz is lett, de még mindig semmiféle szín vagy fény nem jelent meg a toronyépületen. Ellenben kigyúltak eközben mindenhol másutt a fények, és ennek köszönhetően Manhattan, ez a tulajdonképpen lerobbant, annyiszor átszabott, ennek ellenére mégis annyira hipermodern, szigorú épülethalmaz lassan egy hatalmas ékszerdobozzá változott, körülbelül úgy, ahogy a lehulló hó a kristályokra bomló, csillogó takarójával megszépíti az alatta elterülő, esetleges formákat. Misztérium pour…” Kiderült, hogy aznap volt a manchesteri Aréna előtt elkövetett szörnyű, öngyilkos terrormerénylet, amely két tucat áldozatot követelt, és emiatt – szolidaritásból – maradt el aznap Európa és Amerika sok nagyvárosának reprezentatív épületeiről a különben megszokott díszkivilágítás. 

De New York, mint esti fényben fürdő architekturális szenzáció felejthetetlen maradt Ro.Ka.Wi. számára az Empire State Building fényei nélkül is, és az esti Manhattan élményét másnap még egy szokatlan, már szinte víziónak ható látvány tetézte: „…Napsütésben léptem ki a MOMA-ból, de alig, hogy elindultam, máris kiadós záport kaptam a nyakamba. A Central Park fái alá siettem. Itt ködös pára gőzölgött, és rajtam kívül sehol senki nem volt, csak a buja zöld vegetáció derengett körös-körbe, és csak a zápor elmúltával még mindig kopogó cseppek zaja hallatszott. Fölnézve láttam, ahogy a szakadozó pára és a gomolygó köd fölött egyszer csak megjelentek a toronyházak árnyai. Az inkább csak sejthető, mint látható architektúrák hallucinatív alakzatai szinte a semmiben lebegtek, hogy aztán a magasba nyúlva újra párává oldódjanak és eltűnjenek. Lélegzetelállító volt…” 

Azóta készíti Ro.Ka.Wi. azokat a dobozait (boxokat), amelyeket tulajdonképpen a jól ismert, és sokszor használt bemutató-dobozok, aprócska diorámák változatainak is nevezhetnénk. Elől-hátul üveg- vagy plexilemezekkel lezárt, oldalaikon pedig fából vagy valamilyen más szilárd anyagból épített boxok ezek. Csak amik bennük vannak, amik ott láthatóak, azok a dolgok nyújtanak szokatlan látványt. Mert Ro.Ka.Wi-nak sikerült elérnie, hogy olyan grafikai anyagot helyezzen e dobozok belsejébe, amik az oda betámasztott műanyag- és plexi-lemezekre rajzolt vagy nyomtatott architektúrákat sejtetik. Felhőkarcolók sűrű ritmusban tagolt testét vagy áttetsző vonalhálóvá oldódott sziluettjeit látjuk, de nem a fényképfelvételek megszokott látványának a módján, hanem a gravitáció erőitől megszabadulva és dőlt helyzetbe elmozdulva emelkednek a magasba, mintha egymás testén is könnyedén áthatoló, cérnavékony vonalakká desztillálódott vázak lennének. 

Ilyen architektúrák nem lennének képesek rá, hogy megálljanak a dobozon kívüli valóságos világban is, ezek már elszakadtak a földtől, és mintha tényleg arra törekednének, hogy a felhők közé emelkedjenek. Csakhogy itt nincsenek felhők sem, és hiába keresnénk festői hatásokat produkáló párafoltokat vagy tetszetős elszíneződéseket produkáló atmoszféra-ködöket, Ro.Ka.Wi. ezeket a hagyományos hangulatkeltő elemeket is száműzte a dobozaiból. Karcsúságuk ellenére is könyörtelenül egzakt és kemény vonalvezetésű formák „laknak” a dobozaiban, amelyek azért képesek lekötni a figyelmünket, mondhatnám, azért hisszük el szívesen őket, mert azt sejtetik, hogy nincsen talmi, anyagi súlyuk és valójuk, és nincs hétköznapi értelemben vett novellisztikus „élményanyaguk” sem. Csak a gondolatok tisztasága és a képzelet minden sallangot, díszt mellőző intenzitása tartja őket életben – New York egy rendkívüli napjának az emléke, és az ehhez a naphoz tapadó megrázó események kvarc-keménységű vésete vagy lenyomata, kiradírozhatatlanul rögzült pecsétje. Tisztító hatásúak, igen, annyira azok, hogy ha ezeket a New York-dobozokat nézzük, magunkat is rögtön sok-sok kilóval könnyebbnek érezzük, mintha ezek a titokzatos vonalhálók képesek lennének rá, hogy akár a Central Park fölé emeljenek minket.

Ezen a ponton tulajdonképpen be is fejezhetném ezeket a sorokat, de nem hallgathatom el, hogy Ro.Ka.Wi. a látogatásom végén még valamit tartogatott a számomra, és azért erről is be szeretnék számolni. Egy tényleg nagyon személyes teljesítménynek számító munkát, egy architektonikus benyomást keltő modellt mutatott nekem – egy három-dimenziós sakktáblát. Ami már nem is tábla volt, hanem magasba emelkedő modell, egy 8x8x8, azaz 512 kockából épült térrács, aminek a sűrűjét, vagyis a kockák belső testének az anyagát a művésznő mind az 512 esetben eliminálta, kiemelte az épületből, és csak az építmény lényegét, a három dimenziós sakktábla térbeli beosztását jelölő rácsot tartotta meg, ami tényleg alig több annál, ami ennek az építménynek a gondolati váza, és képes arra, hogy megálljon önmagában is. És ezzel a nagytakarítással elérte azt is, hogy „be lehessen látni” a háromdimenzióssá bonyolított és nyolc emeletessé növelt sakktábla belsejébe, mondhatnám, az egymás fölött sorakozó „szobáinak” a sorába. Mert a rácson át tényleg odalátunk mind az 512 mezőre, és – hála az egyes kockákat jelölő rácsozati elemek fekete vagy fehér színeinek – láthatjuk a térbeli sakk fekete-fehér ritmusú beosztását is. Sőt, az egyes négyszög alakú mezőkbe csipeszekkel rögzített bábukat is látni tudjuk, és az már csak hab a tortán, hogy ezeket a bábukat a sakkjáték szabályai szerint jobbra-balra, de ez esetben fölfelé és lefelé tartó irányban is ide-oda helyezhetjük, vagyis „léphetünk” velük. Csak éppen egy sakkpartit nem játszhatunk el ebben a nyolcemeletes kockaházban, mert a játék jól ismert szabályai értelmüket vesztik abban a pillanatban, amikor a bábuk már nemcsak a jól ismert négyzethálós felosztású síkon mozoghatnak, hanem megengedjük nekik azt is, hogy felemelkedve a levegőbe, vertikális irányban is támadásba lendüljenek.

Ro.Ka.Wi. modellje talán csak egy játékos ötlet volt, de mögötte egy analitikus agy munkáját sejtjük – nemhiába, hogy a megelőző munkái során is mindig nagyon alapos előtanulmányokat folytatott, és gondosan skalírozta, számokkal, egzakt mérési adatokkal népesítette be a hozzájuk készült vázlatait is. És ha komolyra fordítanánk a szót, és azt javasolnánk, hogy pályázatot írunk ki a háromdimenziósan játszható sakk szabályainak a megalkotására (azzal a megkötéssel, hogy az egyes figurák jellegzetes lépései ne vesszenek el az átdolgozás folyamán egészen, és hogy a végső cél itt is a királynak adott sakk-matt maradjon), akkor lehet, hogy valami nagyon merész, talán megoldhatatlan feladattal való foglalkozásra hívnánk meg ezzel a világ matematikusait. Lehet, hogy már az is nagy teljesítménynek számítana, ha a matematika szigorú bizonyítási szabályainak a betartása mellett annyit sikerülne tisztázni, hogy egyáltalán lehetséges-e egy, a sakkra emlékeztető háromdimenziós játék folyamán a királynak mattot adni. 

Talán jobb ennek az esetleges lehetőségeibe vagy abszurditásába nem is belegondolni. És helyette inkább arra emlékezni, hogy elégedjünk meg a művészet modelljeivel, ez esetben a Ro.Ka.Wi. által konstruált aforizmatikus élességű építmény, egy költőien merész parabola látványával.

A szöveg eredeti, angol és német nyelvű megjelenésének helye: Ro.Ka.Wi., Sicht Bruch / Broken View, Verlag IL, Köln/Cologne, 2022

_{Borító: a Sichtbruch (Látványtörés) című sorozat (1989-1992) egyik darabja, Fotó: Victor Berger}