Duliskovich Bazil: A lét bizonyítékai , ICA-D (Dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézet), május 15-ig.
Az intézmény három termében elhelyezett installációk, festmények és klasszikus értelemben vett szobrok között az az érzés kerít hatalmába, mintha egy bildungsroman vagy egy családregény szereplőjévé válnék.
A regényesség, a narratíva jelenlétére a kiállítás kurátora, Zsinka Gabriella is felhívja a figyelmemet, de ez a második teremben látható – egyébként a legutóbbi Múzeumok Éjszakáján már kiállított – hatalmas méretű, főleg régimódi tárgyakkal: utazódobozokkal, könyvekkel, zsákokkal megrakott csónak, vagy a terem két sarkában felhalmozott holmik láttán már nyilvánvaló. Ekkorra ráadásul már túl vagyok az első terem festményein, amelyek leginkább szintén a huszadik század első felére jellemző fotók felhasználásával készült emlék-képek.
Az épületbe lépve elsőként egy kávézóba jutok, ebből nyílik két oldalt a két nagyobb kiállítótér, amelyek közül a másodikhoz egy alagsori terem is kapcsolódik. A kiállításnak ugyan nem feltétlenül kedvez ez a kényszerű kettéosztottság, mert döntő módon befolyásolja az élményt, de kénytelen vagyok elfogadni, sőt még abba is belemegyek, hogy a felirat szerinti I. teremben kezdjem a látogatást. Régies, barna vagy monokróm – a barna mintha az egész kiállítás színe volna – képek, szobrok és egy installáció fogadnak. Egyetlen olyan témát sem találok, amely mai, vagy legalább jellegzetesen a második világháború utáni lenne. Már rég halott embereket ábrázoló fotók után készült festmények, szobrok töltik be a teret, századfordulós iskolásruhában pózoló, szandálos kisfiú, harisnyakötős félmeztelen nők és csokornyakkendős férfiak.
Fotók: Facebook
Szembetűnő az alakok feltehetőleg szándékos anatómiai pontatlansága: egy háttal álló, fürdőruhás férfi nyaka és fejmérete sehogyan sem passzol a vállaihoz, a lábait pedig mintha nem is ugyanaz a festő festette volna. A kiállítás plakátján is szereplő kéz, bármennyire kidolgozott, mégsem valósághű, a hüvelykujj úgy emelkedik ki az egészből, mint valami sziklaorom. Egy portré első ránézésre árnyékot vet a falra, de az árnyék nem az aminek látszik, hanem festett felület. Egy férfi súlyzója nem fér el a kép terében, ezért a művész megfesti a keret két fehér szélét. A művek nem csak feszegetik, de mutogatják is határaikat, ezáltal pedig az ismeretlen, régi emlékképek még inkább élettel telibbnek és személyesebbnek hatnak.
A második teremben (a kávézó után) ott a csónak, és két kupac, utazásra előkészített mindenféle régi holmi: dobozok, székek, bicikli meg festőállvány. A művész tárgyai, a művész szüleinek, nagyszüleinek vagy mások, mások szüleinek, nagyszüleinek tárgyai. Ezen a ponton nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy Duliskovich Bazil Kárpátalján született 1969-ben és a kilencvenes évek elején költözött Magyarországra. Megpróbálom nem észrevenni azt, hogy az egyik installáció mögül előtűnik, egy nem a kiállításhoz tartozó kisebb, hátsó terem függönye.
Az utolsó terembe egy csigalépcsőn vezet az út, ahol egy nagyméretű installáció látható: képzeletbeli ipari létesítmény makettje, melynek fényhatásai jól érvényesülnek az egyébként vaksötét teremben. Ez a mű elsőre úgy tűnik, nagyon eltér az eddigiektől, hiszen az előző termekben múltat idéző tárgyakkal voltam körülvéve, most meg egy kissé futurisztikus, szinte cyberpunk valami előtt állok. Ráadásul ebből a kéményekkel teli, geometrikus konstrukcióból, amelyre saját tükörképe vetül, teljesen hiányzik az ember jelenléte. Itt válik talán leginkább nyilvánvalóvá az a hiány, ami az egész kiállításba bele volt kódolva, a lét bizonyítékai és a létbizonytalanság egy pillanatra mintha összeérnének.
A lét bizonyítékai rafináltan összerakott, emocionálisan és intellektuálisan is jól működő projekt. Néhol úgy tűnik, hogy túlságosan is irányítani és hatni akar, mégis úgy érzem, hogy nem járok rosszul azzal, ha átadom magam a kiállítás narratívájának.