Albin Egger-Lienz és Otto Dix. Képi világok a háborúk között.
Tiroler Landesmuseen, Ferdinandeum,
Innsbruck, október 27-ig
Két művész, különböző stílussal és elképzelésekkel, 23 év korkülönbséggel – de életpályájuknak mégis van egy közös metszéspontja: mindketten katonaként harcoltak az első világháborúban. Az osztrák Albin Egger-Lienz 1914-ben már 46 éves, amikor feladni kényszerül bécsi művészeti akadémiai katedráját. A német Otto Dix még csak 23, frissen diplomázott a drezdai Iparművészeti Főiskolán, amikor az első világháború kitörésekor megkapja behívóját. A már sokkal tapasztaltabb Egger-Lienzet is megviseli a háború kegyetlensége és brutalitása, hát még a naiv és addigi életében nem sok megrázkódtatást átélt Dixet.
Egger-Lienz már csak az életkora és iskolázottsága miatt is kezdettől fogva akadémikusabb stílusban festi háborús vásznait, azonban az esőtől és vértől áztatott lövészárkok, az elcsigázott katonák, a holttestek látványa egyre inkább az expresszionizmus szenvedélyesebb stílusához és kelléktárához kényszerítik. Míg Egger-Lienz „kirajzolja” magából a feldolgozhatatlan tragédiákat, addig a fronton többször is megsebesülő Otto Dix inkább tudatalattijában gyűjti és hordozza ezeket a szörnyű benyomásokat és sok háborús képét már csak a vérontás vége után rajzolja vagy festi meg. Otto Dix ezt írja egy későbbi visszaemlékezésében: „A tény az, hogy fiatalságomnak betudhatóan akkor egyáltalán nem vettem észre, hogy mennyire hatottak rám azok a szörnyűségek. Aztán évekkel később,
vagy tíz éven át azt álmodtam, hogy egy összedőlt ház romjai alól kell kimásznom, olyan szűk folyosókon, ahol alig tudom magam átpréselni.
A romok azóta is minden álmomban előjönnek…”
Az innsbrucki Tiroler Landesmuseen e drámai történelmi esemény köré építi fel a két művész alkotásainak összehasonlító bemutatását. Hogyan reagál a már jelentős festészeti œuvre-rel rendelkező, sikeres, elismert Egger-Lienz, és a világra még csak rácsodálkozó fiatal Otto Dix a kegyetlenség, az öldöklés, az értelmetlen pusztítás infernójára? A kiállítás a párhuzamos életpályák mintegy 25 évnyi termését mutatja be. Dix a háborús élmények hatására és a 20-as évek németországi társadalmi igazságtalanságait megtapasztalva egyre inkább radikalizálódik, amiben közrejátszik a német expresszionizmus nagy alakjának, Georg Grosznak a barátsága is. Műveit e hatások következtében egyre kritikusabb látásmód, vitriolos gúny, groteszk elemek, eltúlzott naivitás jellemzi – a festő nem véletlenül lesz a Neue Sachlichkeit egyik kiemelkedő művésze.
Egger-Lienz a háború után, a frissen Olaszországhoz csatolt Bolzanóban telepedik le, és a szörnyűségek után a természet és az emberi munka idilli világában keres és lel alkotói nyugalmat. Stílusában azonban már visszavonhatatlanul megmarad a monumentalizmus, az az expresszionista megközelítés, ami korábban a háború borzalmainak bemutatását jellemezte. 1929-es halála egy tartalmas életmű végére tesz pontot. Dix képeinek expresszív, sőt agresszív kifejezésmódja, éles kritikái viszont egyre nagyobb haragot váltanak ki a fasizálódó Németország hivatalos köreiből, így nemcsak kiállításait, képeit tiltják be, de élete fizikailag is veszélybe kerül, belső emigrációra, később pedig bujkálásra kényszerül. 1937-ben Otto Dixet sok más nagy művésszel együtt megbélyegzik, elfajzott művésznek titulálják. Százhetven képét gyűjtik be, jelentős részüket nyilvánosan égetik el.
A Landesmuseen gazdag – különösen Otto Dix 1924-ben megjelentetett grafikai mappájából bőséges – képanyaggal támasztja alá a két művész alkotásai közötti párhuzamot. A jól rendezett és különösen hatásosan megvilágított kiállítást német és angol nyelvű képaláírások és igényes katalógus teszi még élvezetesebbé.
Nyitókép: Otto Dix. Photograph by Hugo Erfurth, c. 1933. Wikipedia
