„A szellemi élet emberei ma – döntő többségükben – annak látják a hatalomgyakorló bürokráciát, ami: olyan emberek csoportjának, akik a kényszer és a magukhoz édesgetés eszközeivel (az édességek között olykor egy kis hatalom is felkínáltatik) eléggé korrumpálni tudnak bennünket, megijeszthetnek, illúziókat kelthetnek bennünk, gusztustalan gesztusokra késztethetnek – de arra nincs esélyük, hogy tevékenységüket kultúrának álcázzák.” (Petri Görgy: A legvidámabb barakk, mint civilizáció, Beszélő, 1982. január.)
Hogyan is zártuk az eddigi legsötétebb év, 2018 kulturális évértékelőjét? „Ezek után mi várható jövőre? Nagyjából ugyanez.” Semmilyen jóstehetség nem kellet ehhez, egyértelmű volt, merre megy tovább a NER. Még jobban szűkíti az intézmények autonómiáját, s miközben neki kedves intézményeket gründol és önti beléjük a pénzt, tovább szalámizza a kritikai gondolkodás és alkotás még működő helyeit, újabb területek fölé terjesztve ki a direkt politikai kontrollt.
Szimbolikus hét volt a július 1-vel kezdődő. Kedden megszavazta a Parlament a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) de facto feldarabolását és közvetlen kormányzati kontrollját. Szerdán a budapesti ellenzéki előválasztáson nyertes főpolgármester-aspiráns bejelentette, hogy ha ő győz, Budapest tudományos akadémiát alapít. Csütörtökön pedig az Open Society Foundations (OSF) közölte, hogy visszatér ahhoz, amivel a kétezres évek elején egyszer már felhagyott, a magyarországi művészet közvetlen projekttámogatásához. Most, a rákövetkező hét végén, már azt is tudjuk, a köztársasági elnök aláírta az MTA-törvényt.
Ez a pár fejlemény pontosan jelzi, hol tartunk. Zuhanás a totális pártállami irányítás felé, illetve ennek ellenreakciójaént a lassan testet öltő elképzelés: alternatív intézményrendszer létrehozása, megerősítése, hogy az eredeti és még nyomokban létező autonóm működésmódokat sikerüljön fenntartani. A kettő között pedig ott van a még szabad vagy részben szabad műhelyek küzdelme a fennmaradásért, valamint az egyéni alkotók, művészek, kutatók, értelmiségiek gyötrő személyes dilemmáinak sora: kollaborálni vagy sem, még vállalható kompromisszumokat kötni vagy kiszállni, feladni vagy ellenállni, menni vagy maradni.
Jegyezzük meg itt: az OSF-nek – és főként alapítójának – minden oka megvolna arra, hogy végleg hátat fordítson Magyarországnak, de nem ez történik. Másfél éve, a kultúratámogatással foglalkozó European Foundation Center Grantmakers East Forum elnevezésű konferenciáján, Bécsben, már jelezték az ezirányú szándékot, most meg is valósult az elképzelés: azt a művészettámogatási gyakorlatot, amit a Soros Alapítvány 1985-től változó formákban a kétezres évek elejéig folytatott Magyarországon, felújítják.
Ez egyrészt elég pontos indikátora annak, miben is vagyunk. Másrészt direkt válasz arra a már hosszú évek óta zajló politikára, amely szisztematikusan marginalizálja és így fokozatosan felszámolja az autonóm és kritikus művészetet az országban. Az OSF elnöke, Patrick Gaspard a Népszavában közzétett cikkében így fogalmazott: „Magyarország, a rendszerváltás minden reményét megcsúfolva, nem a szabad gondolat, a művészet szabadságának hazája többé. Ilyen időkben a művészek jelenítik meg függetlenségükkel és a sokféleségükkel a társadalom kollektív lelkiismeretét. (…) Nem fogadják el, hogy a kultúrát a politikai szempontok alapján osztogatott pénz határozza meg.” Harmadrészt
indirekt felhívás is a tehetős hazai magánszereplőkhöz: vegyenek részt ők is a független, kritikus, szabad művészet fenntartásában, különben el fog tűnni.
Az OSF mostani lépése visszaigazolja azt is, amit sokan mondanak, mondunk évek óta a magyar kulturális politikáról – és amit sok év után, idén végre egy nemzetközi szervezet, a Freemuse jelentése is viszonylag pontosan azonosított. Vagyis, hogy az állam, amikor anyagi és részben adminisztratív eszközökkel marginalizál, vág el forrásoktól szereplőket a kulturális-művészeti színtéren, akkor öncenzúrába kényszeríti őket, maga pedig strukturális cenzúrát gyakorol.
Ha bizonyos művészeti praxisokat nem támogat a közpénz, akkor azok elsorvadnak, a szereplők pedig előbb-utóbb elhagyják az országot. Ha pedig valaki mégis forráshoz jut (mert ez nem volt teljesen lehetetlen idáig és elvben még most sem kizárt), akkor az egyre kevesebb bemutatóhely és a totálisan torz médiaviszonyok következtében kerül margóra, azaz ha létre is jönnek művek, projektek, nagyon korlátozott azoknak a köre, akikhez eljuttathatók. Ne felejtsük el, azzal a fajta „euro-kompatibilis” valósággal, amit Budapest néhány kerületében, pár helyszínen látunk, a nyilvánosság nagyon szűk szegmense találkozhat csak.
A közpénz alapú művészettámogatásban hosszú évek óta ugyanaz a folyamat látható: fokozatosan eltűntették a szakmai döntéshozatalt, egyre inkább a kormányzat uralja a tőle szervezetileg távolabb levő pénzosztó mechanizmusokat is. Azok pedig szépen irányba állnak, az elvárt lojális magatartást belsővé teszik, és külön kérés nélkül is úgy döntenek, hogy ne legyen baj. Hadd emlékeztessünk: az NKA (Nemzeti Kulturális Alap) sem független szisztéma többé, az EMMI alá rendelt intézményről van szó. És amit az MTA (illetve a létrehozandó, még homályban levő Eötvös Loránd Kutatói Hálózat) dolgozói majd csak most kénytelenek megtanulni, vagyis, hogy milyen az, amikor a kormány a vezető testületek arányait változtatja meg úgy, hogy végig a szakmai döntéshozatal sértetlenségéről beszél, azt a művészet szereplői már évek óta jól ismerik, hiszen az NKA kollégumaiba azonos arányban a kormány, az MMA illetve a szakmai szervezetek delegálnak jelölteket. Így, bár a retorika végig az volt, hogy a szakma van többségben a kollégiumokban, ez egyetlen percre sem volt igaz, a kétharmados politikai kontroll az MMA jelenlétével garantált.
Hogy miként működik a kontroll kiterjesztésének könyörtelen rutinja, az jól látszott a február óta zajló és most lezárult MTA-ügy szomorú folyamatában, amelyben persze a CEU-ügyben már kipróbált hatalmi taktikát fejlesztették tovább. A kormány először teremt egy jogilag és/vagy pénzügyileg instabil helyzetet, elbizonytalanítja a kiszemelt szervezet képviselőit és dolgozóit, előáll valamilyen szándékkal és/vagy követelménnyel, amely persze abban a formában nem elfogadható az adott szervezetnek, aztán időhúzásba kezd. Hazudozásba, manipulációba (lásd például a kiszivárgott Palkovits-féle hangfelvételt, amelyen biztosítja az MTA embereit arról, hogy a kormánynak nem áll szándékában leválasztani a kutatóintézeteket, miközben kezdettől ez a cél), egyértelműen azért, hogy az adott intézmény belső kohézióját szétzilálja, gerincét megtörje. És amikor kellően elfáradt az ellenfél, akkor vagy belekényszeríti egy döntésbe, mint a CEU esetében, vagy erőszakkal viszi keresztül az akaratát, mint az MTA-nál.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni a jelentőségét annak, hogy az MTA dolgozói kezdettől ellenálltak. Artikulálni tudták a véleményüket, megszervezték magukat és nem adták be a derekukat. Adott esetben a saját vezetőikre is nyomást tudtak gyakorolni, miközben felhívták az egész világ figyelmét az ügyükre, szakmai és politikai ágenseket állítottak a maguk oldalára, és az amúgy sűrű ködben tartott hazai közvéleményt is informálni tudták az eseményekről, s olykor képesek voltak meg is mozgatni. De ami a lényeg: bebizonyították, hogy igenis létezhet ellenállás, amely akár a csatavesztés után is folytatható. Az Akadémia Dolgozók Fóruma azt ígéri, nem áll le az MTA-törvény elfogadása után sem.
S ha már akadémia, rögzítsük azt a tényt is, hogy az „Alaptörvény” által védett másik hazai akadémia, az MMA egyetlen pisszenés nélkül nézte végig az MTA kivégzését. Csodálkozunk? Kevéssé. De azért mégiscsak: egyszer fel kellene vetni az egyéni felelősségek kérdését is. Hogy akik pozíciójuk védelméből akár beszélhetnének is, valamelyest talán enyhítve a károkozás mértékét, miért nem teszik? Nem létezik, hogy senki sincs az MMA tisztségviselői között, a teljes testületi tagságban, aki tisztában van a valós helyzettel. Vagy pedig ténylegesen mindenkinek sikerült annyira átformálni a gondolkodását, mint a Professzorok Batthyány Köre elnökének, Sótonyi Péter Tamásnak (az Állatorvostudományi Egyetem rektorának), aki szerint a világon semmi probléma nincs az akadémia szabadsággal Magyarországon, mert nincs és kész (döbbenetes kordokumentum a vele készült rádióinterjú itt).
S miközben ez zajlik, a kulturális terület más részein dübörög a pénzgyár és szárnyal a megrészegült fantázia, hogy ezzel a képzavarral éljünk. A Petőfi Irodalmi Múzeumba „irodalmi erőközpontot” képzel el az új direktor koncepciója. Egy most megjelent szöveg, amely egyébként rendkívül komoly, fajsúlyos és vitára késztető hozzászólás a NER kultúrpolitikájához (Szabó Tibor Benjámin: Valami a vérről, 24.hu, 2019.07.08. – ajánlott olvasmány, alapvetően Békés Márton szövegeivel és a belőlük kikövetkeztethető kulturális politikával foglalkozik, és meglepő lenne, ha nem alakulna ki vita körülötte), érdekes módon konszolidációként értékeli a PIM új vezetőjének koncepcióját, de leginkább a kooperációs kényszer felől. Ha egy centrum van, egy helyen van pénz és lehetőség, akkor egész egyszerűen a tehetetlenségi erő fogja arrafelé irányítani az alkotókat. Miközben az erőközpontban keverednek az ügynökségi, kiadói, piacteremtői, művészetszervezői funkciók az archivátori és muzeológiai, közművelődési funkciókkal – és éppen ez utóbbiak maradnak a leginkább kifejtetlenek.
Az intézményi átalakítások a történeti és kulturális tudat átformálására tett kísérletek. Nagy Imre és mártírtársainak 1989-es újratemetésének 30. évfordulójára az 1956-os Intézetet a kormány leküldi a süllyesztőn – azaz a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár alá rendeli (milyen tér nyílhat bárki számára, ha eleve igazság-nak hívnak egy állami történeti intézetet?). Az EMMI minisztere a Magyarságkutató Intézet mellé e tárggyal foglalkozó múzeumokat akar. „Egy szellemileg, kulturálisan egészséges, múltját ismerő, jövőjét igenlő, megmaradni akaró magyar nemzet építéséhez alapvetően hozzájárul” – mondja az előterjesztés a már létező Magyarságkutató Intézetről. Milliárdok repkednek, egyelőre csak papíron (évi 1,7 az intézetnek, további 4,5 a múzeumok létrehozására), és bármennyire szürreálisan is hangzik, ténylegesen arról van szó, hogy a felnövő generációk gondolkodását, múlt- és jelentudatát formálnák itt át központi akarattal, új intézmények létrehozásával. Az intézet mellé Magyar Eredet Múzeumot és egy hun-magyar múzeumot képzelnek el. „Tiszta tudomány”, meg „egészséges gondolkodás”, „népünk létjogosultsága”, az ország, amelynek „tisztelet jár” – ijesztő ez a retorika, hiszen ki mondja meg (az állam inkább ne, ha kérhetnénk), milyen gondolkodás az egészséges, ugyanakkor kínosan dilettáns is, hiszen, mit jelent az, hogy egy nép „létjogosultsága”. No meg persze itt is megjelenik – a miniszterelnök nyomán – az örökös követelés, hogy járjon nekünk végre „tisztelet”, ami mögött a fogcsikorgatós bizonyítási kényszeren kívül nem sok minden áll. A tisztelet kivívására a legkevésbé a hun-magyar eredet bizonygatása volna alkalmas, de elég lenne hozzá például, ha a magyar állam nem tartana bádogkonténerekben embereket a szögesdrótos határon, ha tisztességes élelmet és emberi körülményeket adna a számukra – hadd emlékeztessünk rá: általános tisztelet akkor övezte ezt az országot, amikor lebontotta a határ szögesdrótjait.
Hagymázas ez az egész, most szárba szökkenő és kibomló vízió a kulturális élet irányításáról, és egyben lehetetlen is. A kánonok a hatalom erejével nem írhatók át, semmilyen rezsimnek sem sikerült még. A kultúra, a művészet irányíthatatlan, pontosan ez benne a jó. Ezzel az evidenciával búcsúzunk, Magyarország, villany leó. Ha töksötét lesz, majd világít a Hold.
A fotókat Erdei Krisztina készítette.
